Két férfi, egy eset - a Blazers bajnokesélyes garnitúrájának vége

Korábban volt már szó a Blazerst ért csapásokról, de összeszedve egészen elképesztő képet mutatnak. Joel Pryzbilla még 2009 decemberében törte el jobb térdkalácsát, majd márciusban lábadozása közben elcsúszott a zuhanyzóban és rásérült még egyszer, azóta sem lépett még pályára. Jeff Pendergraph a Utah elleni előszezon meccsen szenvedett térdszalagszakadást, egész szezonra kidőlt, a Blazers ki is tette a keretből, hogy tudjanak a helyére igazolni. Az érkező Fabrice Oberto pár meccs után szívproblémák miatt visszavonult a kosárlabdázástól. Elliott Williams egy edzésen sérült meg, szintén jobb térdkalács és szintén kihagyja az egész szezont. Ez már így elég is lenne, négy ember a padról, de ők „csak” kiegészítő emberek, még ha Pryzbilla szerintem a liga egyik legjobb cserecentere is. Két név azonban még a listán van, két olyan név, amelyek egy rájátszásról éppen lemaradó vagy első körben biztosan elbukó és egy bajnokesélyes gárdát megkülönböztetnek egymástól.

Greg Oden a 2007-es draft 1/1-es választottja, egy bizonyos Kevin Durant előtt vitte el a Blazers azzal a nem titkolt szándékkal, hogy egyetlen gyengébb posztjukat egy igazi szörnnyel erősítsék meg. Azt már az egyetemen is lehetett tudni, hogy Oden nem lesz egy 30 pontot átlagoló center, de védekezése és lepattanózása elsőrangú volt, testi ereje miatt pedig bárkinek meg tudta keseríteni az életét. A sors furcsa fintora, hogy pont testének „köszönhetően” lett mára reális lehetőség, hogy négy év után akár ki is kophat a ligából. Draftolása után ugyanis rögtön ún. microfracture műtétet kellett végrehajtani a jobb térdén. Erről a fajta beavatkozásról elég annyit tudni, hogy túl sok jót nem jelent az adott páciensnek, Amare Stoudemire például a 2005-2006-os szezont hagyta emiatt. Oden a végigült első szezon után a másodikat már sikeresen elkezdte két hosszabb kihagyást eltekintve 61 meccsen pályára lépett. A 2009-2010-es szezon még jobban indult, az idény elején mindössze 24 perc játékidő alatt 11.1 pontot és 8.5 lepattanót átlagolt, amikor december 9-én egy felugrásnál eltört a bal térdkalácsa és megint ki kellett hagynia az egész hátralévő szezont.

Idén decemberre várták vissza, de már rossz előjel volt, hogy november közepén még nem jelöltek ki pontos dátumot és ma hajnalban jött az újabb hír: ugyanolyan műtétet kell végrehajtani a bal térdén is, amilyet 2007-ben kellett a jobbon és idén is kihagyja a teljes szezont. Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy négy év alatt összesen 82 meccsen tudott pályára lépni. Ilyen kevés lehetőséggel is megmutatta, hogy milyen lehetőség van benne, folyamatos faultproblémái ellenére is voltak nagyon jó meccsei, de ez mit sem számít, ha átlagban a szezon egy negyedét sem tudod lejátszani. Egyetlen szerencséje a Blazersnek, hogy nem hosszabbítottak vele szerződést, nyáron szabadügynök lesz. Nagy kérdés, hogy ki vállalja be, de a Blazers jól már nem járhat. Ezt a sérüléssorozatot mentálisan is hatalmas munka feldolgozni, nem csak fizikailag. Első számú választottként alapvetően nagy a teher rajtad, főleg ha utána semmilyen szinten nem tudod segíteni a csapatodat.  Az sem segít rajta, hogy nagyon sokan már most bukásként könyvelik el az ő választását, ami valljuk be, még akkor is igaz, ha ő erről jelen esetben nem tehet. Kevin Durant lehet, hogy nem lenne gólkirály, de most a Blazersen nagyon sokat tudna segíteni és valószínűleg kis csúszással ugyanoda jutna, ahol most a Thunderben van.

Ismerős lehet ez a Portland drukkereknek, 26 évvel ezelőtt zajlott az NBA 1984-es draftja, ahol a Houston Rockets elsőként Hakeem Olajuwont választott, a Blazers utána Sam Bowie-t, a Chicago Bulls harmadikként pedig egy bizonyos Michael Jordant. A Blazersnek akkor is centerre volt szüksége és a tehetség helyett akkor is posztra draftoltak. Akkor is megbosszulta magát is most is. Oden nagyon jó gyerek, szimpatikus és szerény, drukkolok neki, hogy egyszer vissza tudjon térni a pályára, akár csak limitált szerepkörben is, de most nagyon nagy esélye van annak, hogy soha nem lesz belőle normális kosárlabdázó, ami a jelenlegi NBA-nek is hatalmas veszteség, nem csak csapatának.

A másik történet még rosszabbul érint, egyrészt mert a liga egyik sztárja a szenvedő fél, másrészt az egyik kedvenc játékosomról van szó.

Brandon Roy 2006-ban úgy érkezett az NBA-be, hogy egy baleset miatt korábban térdproblémái voltak, ezért a Minnesota le is mondott róla és Randy Foyé-ért cserébe került Portlandba. Megjegyzem, ez a csere még akkor is hatalmas lehúzás, ha Roy már soha többet nem lép pályára. Foyé nem lett több egy inkonzisztens, alacsony termetű dobóhátvédnél, Roy viszont a szintén ezen a drafton kihúzott LaMarcus Aldridge-dzsal  a teljesen megváltozott Blazers franchise új vezére lett. A korábban JailBlazersnek is hívott csapatban most két jófiú volt a úr, Kevin Pritchard minden évben talált egy részeg GM-et, akiből kihúzhatott valami értékeset és úgy nézett ki, töretlen a fejlődésük. Roy-nak minden évben voltak kisebb problémái, de sosem tűnt túl súlyosnak egészen a tavalyi szezonig, amikor a csapat felfelé ívelő pályája megtört. Roy az ínszalagja miatt hosszú meccsekig csak árnyéka volt önmagának, az alapszakasz végén pedig meg kellett műteni a jobb térdét, mert a csont is megsérült. Így utólag könnyen mondok véleményt(bár akkor is ugyanezen az állásponton voltam): óriási hiba volt nyolc nappal a műtét után pályára engedni a Suns elleni első kör alkalmával. A Portlandnek semmi esélye nem volt komolyabb eredmény elérésére, ennek ellenére kockáztatták az egészségét.

A mostani idényt már folyamatos térdfájásokkal kezdte, így Odennel együtt térdspecialistához vitték őket és kiderült, nincs már folyadék egyik térdében sem, így csont a csonttal találkozik, az orvostudomány mai állása szerint ezt a problémát pedig még nem tudják megoldani. Roy azóta már interjúkban bevallotta, hogy profi karrierje eleje óta nem teljesen egészséges a térde, de nem lehetett mit tenni és annyira nem zavarta a játékban. Eddig. Most viszont a vizsgálatok után a New Orleans elleni meccsen egy cselt követően lesántikált a pályáról. Egy olyan csapatban, ahol a súlyos térdsérülések száma több, mint az egész NBA többi részében összeadva, nem túl jó előjel. Egy másik specialista szerint Roy sorsa azon áll vagy bukik, hogy van-e porc a térdében és hogy hol találkozik a két csont. Ez utóbbi különösen kritikus, mert akár tovább is játszhat ezzel a sérüléssel, ha a térdkalács alatt érintkeznek a csontjai, de ha nem, akkor végleg be is fejezheti a játékot. Magyarra fordítva: nagyjából imádkozni lehet érte, ez a dolog már senkin nem múlik, csak a szerencsén.

Tanács, végkövetkeztetés nem nagyon lesz most. Talán csak annyi, hogy mindenki kezdje megbecsülni a saját csapatát. Lehet, hogy rosszak vagytok, lehet, hogy nem megy minden flottul, de általában 1-2 személyi változással ezek a problémák megoldhatóak. Az, hogy öt játékosod kidől egész évre, akikből kettőnek döntő szerepe lenne, az nem. Annál rosszabb pedig nincs, mikor egy papíron esélyes gárda rajta kívülálló okok miatt egy hónap után elveszíti minden esélyét egy komolyabb eredmény elérésére, ráadásul az évek óta jól és gondosan épített franchise kezd összedőlni, még mielőtt elérnének bármilyen eredményt. Nagyon drukkolok a Portlandnek, hogy összeszedjék magukat, de nem véletlen, hogy a csapat honlapja úgy indul: Bátorság! A hiten és a lelki erőn kívül ugyanis nem sok remény maradt arra, hogy egy komplettnek tűnő gárda szinte eredmények nélkül végezze.

Tóth Attila

Forrás: nba.blog.nepsport.hu