Mit nyert és mit veszített Aldridge-dzsel a Spurs?

 

LaMarcus Aldridge San Antonióba igazolása talán az idei nyár legnagyobb szabadügynök-lépése volt – az azonban kérdés, hogy rövid távon ez mekkora változást és mekkora hasznot jelent a csapat számára.

Aldridge nyilvánvalóan a liga top 3 támadójátékosa a posztján, széles eszköztára van pozícióból, bárkit képes átdobni akár középtávolról is, ugyanakkor a tavalyi szezonban még sikerült új elemet is beépíteni a játékába. 105 hármast vállalt el (11-gyel kevesebbet, mint eddigi karrierje során összesen), ezeket pedig 35%-kal be is dobta, már őt sem lehet teljesen feladni a vonalon túl – főleg a bal sarokban, innen 48%-kal tüzelt.

A támadójátékba minden bizonnyal jól fog illeni, átveheti Tim Duncan szerepét, aki már csak 11 tempót vállalt el pick-and-pop szituációkból – ez Aldridge egyik kedvenc fegyvere. Persze kérdés, hogy ő, aki 30,2-es USG%-kal dolgozott az előző szezonban, mennyire fogja értékelni, hogy itt jóval többet kell labda nélkül mozogni, a játékszert járatni és nem post-upolhat kedvére folyamatosan – nyilvánvalóan azt sem tudjuk, hogy Popovich mennyire szeretné őt egy-egyezésre használni. Sokszor lelassítja csapata játékát, de egyrészt nem nehéz elképzelni, hogy a Spursnél ő is változtat valamelyest ezen, másrészt bizonyos esetekben nyilvánvalóan jó, ha megoldja egy-egyben a gyűrűnek háttal – ez az egyik legnagyobb erőssége, ezért (is) igazolták.

A gond sokkal inkább a védekezéssel van, hiszen bár nem rossz védő LMA, rim protectornak nagy jóindulattal sem lehet nevezni – márpedig a texasiak védekezésének alapja éppen Tiago Splitter volt belül, aki az erőcsatár érkezése miatt valószínűleg távozik az együttestől. Ugyan Tim Duncan eljátszik centerként is, egyrészt már nem fiatal, másrészt jóval megterhelőbb lehet neki, ha neki kell fogadnia minden betörést, mint eddig, amikor Splitter sokszor megoldotta ezt a feladatot. Támadásban kérdés nélkül illik Aldridge akár Duncan, akár Diaw, akár még a frissen leigazolt David West mellé is, de az továbbra sem tisztázott, hogy ki lesz a fix center – rendben, legyen Duncan a kezdő, de őt 30 percnél többet nem nagyon kellene használni az alapszakaszban, small-ballban pedig Aldridge egyetlen magasként nem igazán életbiztosítás hátul. Összehasonlításként: LMA tavaly a 45. volt az erőcsatárok között hátul, Splitter ellenben top 10-ben volt a centereket tekintve – itt illik azonban azt is megjegyezni, hogy 2013-2014-ben a hetedik helyen volt Aldridge ugyanezen a listán, amikor ő és társai is egészségesebbek voltak. Alapvetően egyáltalán nem rossz védő, de ha a gyűrűt kell védenie, már más a helyzet…

A small-ball kérdés azért is érdekes, mert a nyugati élcsapatok (Warriors, Rockets, mint a tavalyi két döntős) előszeretettel használják ezt a felállást (a GSW ráadásul egészen extrém formában), ez ellen pedig általában egy gyors, atletikus, jól védekező, a körülötte rohanó embereket kiszolgáló centert szoktak alkalmazni a csapatok – Aldridge egyik kritériumnak sem felel meg maradéktalanul, ez pedig egy esetleges playoff-párharcban bizony döntő jelentőséggel is bírhat. Négyesként ilyen helyzetekben nyilvánvalóan nem használható és bár Leonard lehet small-ball négyes, LMA létjogosultsága ötösként egyelőre kérdés..

A potenciál benne van, hogy a Spurs franchise-playere legyen és Tim Duncan jövő nyári (valószínűsíthető) visszavonulását követően meg lehet találni mellé az ideális centert is – ebben a szezonban azonban még könnyen elképzelhető, hogy lesznek gondok az integrálásával, Duncan nem feltétlenül a tökéletes pár mellé. Ennek ellenére ha meg tudsz szerezni egy ilyen játékost, meg kell szerezned – Kawhi Leonarddal és Danny Greennel az elkövetkezendő évek alapja meg is van, egy jól védekező ötös és (hamarosan…) egy irányító szükségeltetik, aztán mélyrepülés nélkül, „észrevétlenül” fel is épült az új San Antonio. Mindenesetre akár lesznek gondok a feljebb vázolt okok miatt, akár nem, a Spurs idén is bajnokesélyes, LMA számára pedig minden bizonnyal rengeteget ér egy szezon Duncan mentoráltjaként…