NBA Playoff: az első kör legjobbjai

Négy kategóriában szedtük össze a rájátszás első körének legjeit - igaz, a legjobbak elismerése mellett "citromdíjat" is osztottunk. 

Az első kör MVP-je

Hegedűs Róbert

1. LeBron James. Az alapszakaszt konkrétan lepihente LeBron, aki hiába még csak 32 éves, már 41 000 perc felett játszott (all-time 28.), megspékelve 8500 feletti playoff-perccel, aminél mindössze hárman (Duncan, Abdul-Jabbar, Bryant) játszottak többet. Érthető, hogy nagyon vigyáznak már rá – a playoffban azért rögtön átlagolt egy zsenge 43.8 percet, és a Pacers ellen igazolta, hogy megint őt kell legyőzni Keleten, ha valaki döntőt szeretne játszani. 60.0 feletti TS%-tel vert be 32.8 pontot, mellé tett 9.8 pattanót, 9 gólpasszt, 3 szerzett labdát és 2 blokkot – mindezt úgy, hogy Irving és Love nem sok hasznosat csinált a párharcban, a Pacers figyelhetett rá…

2. Isaiah Thomas. Ezt azt hiszem nem kell különösebben magyarázni, egy ekkora megrázkódtatás után sokan elbújtak volna a világ elöl, nem hogy kosarazzanak. Thomas saját bevallása szerint szintén elgondolkodott ezen az opción, de végül úgy döntött, hogy testvére emlékének ajánlja ezt a playoffot – ez volt a jó döntés.

3. Kawhi Leonard. Gregg Popovich-csal egyet kell értenem, a liga legjobb two-way játékosa – annyi kiegészítés, hogy ezt most már nem csak alapszakaszban, hanem a rájátszásban is bizonyította. A bombaformában lévő Mike Conley-t simán leszedte a pályáról, amikor kellett, ami nem sok jót vetít előre James Hardennek. Számokkal nem untatom az olvasókat, az 59/61-es büntetőzés mennyiségben és pontosságban is visszaadja, mennyit fejlődött az elmúlt 1-2 évben a támadójátéka...

Tóth Attila

1. LeBron James. Ha nem is egymaga intézte a Pacers elleni párharcot, de gyakorlatilag igen, és a Cavs nem nőtt kategóriákkal az Indiana fölé, mégis söprés lett a vége - ez viszont csak neki köszönhetően lett így (32.8 pont, 9.8 pattanó, 9.0 gólpassz, 3 labdaszerzés, 2 blokk, 60.3% TS).

2. Kawhi Leonard. Az elit védekezés mellé lehozott 31.2 pontot 71.5%-os TS-sel, egészen félelmetes támadógépezet (is) lett belőle.

3. John Wall. 29.5 pont 62.3%-os TS-sel úgy, hogy nem dobott ugyan sok triplát (6 meccsen 9-et), de azt 47.4%-kal, meg emellett 10.3 gólpasszt is kiosztott. Az kijelenthető, hogy gyakorlatilag semmi másért nem jutott tovább a Wizards a Hawks ellen, csak miatta (Beal majdnem 26 pontja szépen mutat, de ebből legalább meccsenként 15-öt Wallnak köszönhet, ha nem többet), bombaformában van most már jó ideje, és bizonyítja, hogy a korábbi években tényleg komoly térdsérülései lehettek, mert egy egészen más szinten kosarazik.

Gobodics Tamás

1. LeBron James. Ez eléggé betonbiztos döntés volt, olyan szinten dominált a pálya mindkét oldalán, hogy kiemelkedett a mezőnyből, amire csapata 4-0-s továbbjutása is ráerősített - hogy nem 4-2 lett, azt szinte kizárólag neki köszönheti a Cavs. A statisztikák és a szemteszt alapján sem igazán lehet mást nevezni az első kör MVP-jének. 

2. Kawhi Leonard. Bizonyítja, hogy szintet lépett és a liga egyik legjobb támadójátékosa is lett a legjobb védő után, a 70% feletti TS, a rengeteg, iszonyatos hatékonysággal megoldott 1-1, a folyamatosan elképesztő büntetőzés és a clutch dobások is egyértelmű második helyezetté teszik ezen a listán - de csak mert LeBron egy fokkal még nála is jobb volt. 

3. John Wall. Itt nagy a szakadék az első két helyezetthez képest és itt már jó pár játékost meg lehetne indokolni, én végül John Wallt választottam. Neki óriási hatása volt a játékra, nagyot játszott clutch helyzetekben, hátul is hozzászólt, amikor kellett és ő jelentette a különbséget a Wizards-Hawks párharcban.

A legnagyobb csalódás

Hegedűs Róbert

1. Los Angeles Clippers. Ki tudja hányadjára futott neki „now or never” a LAC a rájátszásnak, és sajnos megint ugyanaz volt a képlet, mint az előző években. Mindig lehet valamire fogni a buktát, most éppen Blake Griffin sérülésére, de ez azért erősen *csillagos kifogás, hiszen a túloldalon a védekezés alapembere, Rudy Gobert hagyott ki meccseket. Mi is elemeztük már a Clippers-jelenséget, ennek a boncolgatása helyett rögzítsük a tényt: megint kizúgtka az első körben.

2. Russell Westbrook. Hiába az újabb tripla-dupla hegyek, hiába James Harden bokasérülése, a Westbrook vezette OKC sima 4-1-gyel pottyant ki az első körben. A sztárhátvéd negyedik negyedekben Kobe Bryant-i magasságokban is járt, ami ezúttal nem dicséret, borzasztó hatékonysággal dolgozott. A Rockets elővette a régi receptet, kissé leegyszerűsítve: hagyták Westbrookot a gyűrűre törni, ő pedig ismét nem értette meg, hogy ha könnyebb utat választja, akkor az ellenfélnek tesz jót.

3. Dwyane Wade. Ha Rajon Rondo egészséges maradt volna, Wade sem szerepelne ebben a rangsorban, de a Bulls-drukkerek bánatára Rondo hamar kidőlt. Ekkor jött volna el Wade ideje, aki egész szezonban csalódást keltően játszott, de legalább lehetett mondogatni, hogy majd a rájátszásban segíteni fog a Chicagónak, hiszen a nyáron ezért igazolta vissza a szülővárosába. Hát ez finoman fogalmazva sem jött össze, egy-egy kivételtől eltekintve borzasztóan dobott, védekezésben sokszor mínusz egy ember volt – eljárt felette az idő. Persze a shooterek nem öregszenek szépen (Kobe Bryant és Allen Iverson üdvözöl mindenkit), de Wade korábban kiváló védő volt – ebből sem láttunk semmit már a Celtics ellen.  

Tóth Attila

1. Los Angeles Clippers. Azt gondolná az ember, hogy a kudarcokból is tanulhat valaki, de most is olyan volt a Clippers, mintha először szerepelne PO-ban.

2. Jason Kidd. Jelentős a szakadék csalódásban a Clippershez képest, de hogy semmit nem reagált a Raptors szerkezetváltására, az nekem egy kicsit furcsa volt.

3. Dwyane Wade. Sokat nem vártam tőle az előző PO ellenére sem, de a 15.0 pont 47.2%-os TS-sel még annál is kevesebb, mint amire számítottam. Rondo kiesése után is csak egy meccsen tudott vezér lenni, védekezésben akkor is rengeteget pihent, így Jimmy Butler egyedül maradt elöl, így pedig a Bulls simán kikapott négyszer egymás után.

Gobodics Tamás

1. Dwyane Wade. Én mindig is imádtam Wade játékát, ezért bíztam benne akkor is, ha az eszem tudta, hogy nem várhatok tőle pozitív dolgokat. Épp ezért nekem komoly csalódás volt az, hogy mennyire használhatatlan, sőt, inkább negatív hatású volt ebben a párharcban, támadásban egy jobb meccse volt, védekezésben igazából egy sem, a vállalhatatlan alatt játszott kettővel. Számára itt az idő elköszönni a kezdőcsapattól bármelyik együttesben.

2. Los Angeles Clippers. Itt nem is feltétlenül a csalódás szó a legkifejezőbb, de valahogy mégis ez jut eszembe Doc Riversről, Chris Paulról meg úgy összességében a csapatról. Rudy Gobert nagyjából két teljes meccsen játszott (a többin vagy sérülés vagy faultok miatt nem, vagy alig) és így is elrontottak jó pár végjátékot, még amit megnyertek, azt is kis híján leadták, végül igazából reménytelen játékkal elbuktak egy hazai hetedik meccset. Nyilván nem lehet kihagyni Blake Griffin sérülését, de minden évben lehet mire fogni az ilyen blamákat, csak nem érdemes...

3. Russell Westbrook. Ezt a témát boncolgattuk már a Playoff-percek rovatunkban, itt sem feltétlenül a csalódás szó a legmegfelelőbb, de Russell Westbrookról negatív értelemben kell beszélnünk. A negyedik negyedekben nyújtott produkciója, az, hogy kizárólag miatta jutott el szoros végjátékokig a csapata, majd kizárólag miatt veszítette el azokat, nagyon komoly fekete pontot jelentenek nálam. Azt gondoltam, hogy csak ráérez, hogy miért kapnak ki, hogy mit kellene csinálnia, de egy meccset leszámítva pontosan azt csinált, amit D'Antoni és a Rockets várt tőle - a 4-1-et nem nagyon kell túlragozni. 

A legjobb párharc

Hegedűs Róbert

1. Toronto Raptors-Milwaukee Bucks. Ebben a párharcban volt szerintem benne a rájátszás igazi sava-borsa: matchup-problémák, az arra adott válaszok, rutinos playoff-csapat kontra fiatal csikók, pályaelőny oda-vissza vétele, semmiből előhúzott nyerőemberek, látványos megoldások és nem utolsósorban brutális playoff-védekezés. Rengeteg emlékezetes pillanat volt: Antetokounmpo megmozdulásai, a Bucks újoncainak remek meccsei, a Milwaukee-karerdő, a túloldalon a sztárhátvédek bemelegedése, small-ball Ibakával, Norman Powell előlépése, és még sorolhatnánk. Szerencsére nem volt sérülés, így a csapatok a remek játékukkal kényszerítették váltásra az ellenfél szakvezetését, emiatt minden meccs előtt lehetett találgatni, hogy mit talál ki az előző mérkőzés vesztese – ez jól megadta a párharc alaphangulatát.

2. Boston Celtics-Chicago Bulls. Ha Rajon Rondo nem sérül le, akkor talán máshogy is végződhetett volna a párharc, ugyanakkor Thomas tragédiája, a Boston feltámadása, Brad Stevens jó szakmai döntései miatt is emlékezetes marad ez a hat meccs. Tényleg csak Rondo sérülése miatt került ez eggyel hátrébb a rangsorban, mert meggyőződésem, hogy vele a pályán is tudott volna sikeresen váltani a Boston.

3. San Antonio Spurs-Memphis Grizzlies. A két csapatnak komoly múltja van az elmúlt évekből, és most sem kellett csalódnunk. A Spursnél láthattunk egy feltámadó Tony Parkert, egy extraklasszis Kawhi Leonardöt, néha egy „még egyszer utoljára” Ginobilit, de sok-sok szenvedést is, amit az ellenfél okozott. A Grizzlies felvette a kesztyűt, Dave Fizdale vezetőedző a sajtótájékoztatókon és a kispadon is emlékezeteset nyújtott, Mike Conley egyértelműen szintet lépett, és jó volt látni Vince Cartert is 30+ perceket játszani. Kicsit nosztalgiavonat fíling volt ez a csata, de épp ezért volt különleges, mert ki tudja, lesz-e még egy ilyen...

Tóth Attila

1. Los Angeles Clippers - Utah Jazz. Mindkét oldalon voltak sérülések, de az első meccsen újra megvillant PO-Iso Joe, a Clippers visszavette a pályaelőnyt, majd az utolsó három mérkőzést mindig a vendég csapat nyerte. A két gárdára kevesebb figyelem hárult, de egyébként kifejezetten jó párharcot vívtak egymással.

2. San Antonio Spurs - Memphis Grizzlies. Előzetesen simább Spurs-továbbjutást vártam, de nagyon tetszett az, hogy a Memphis képes volt újra felszívni magát, egy kicsit a San Antonio hibájából is, de egész szorossá tudták tenni a csatát, a meccsek között pedig David Fizdale nyilatkozatai miatt nem unatkozott senki.

3. Toronto Raptors - Milwaukee Bucks. Egyrészt a fiatal Bucks bontogatta szárnyait, megmutatták, hogy a következő évekre miből tudnak majd építkezni, másrészt a Toronto a pocsék indítás után legalább lépett egyet, és még talán időben kezdték el összeszedni magukat a Cavs elleni párharc előtt. Az von le az élvezeti értékből, hogy Kidd végignézte az első komolyabb kanadai taktikai lépés után, hogy csapatát három találkozón keresztül megfojtják, de ettől még a Top3-ba befért így is a sorozat.

Gobodics Tamás

1. Toronto Raptors - Milwaukee Bucks. Számomra ez volt az igazi playoff-párharc, több fordulattal, mindkét csapatnak kellett vagy kellett volna válaszolnia, kőkemény fizikális védekezést mutatott be a Raptors és a Bucks is. A végén nem jött válasz Jason Kiddtől és így nem lett hetedik meccs, de aki megnézte ezt a szériát, az tudja, hogy mi az a rájátszás.

2. Los Angeles Clippers - Utah Jazz. Oda-vissza fordulatok, meccsnyerő dobás, szoros végjáték és hetedik meccs, valami ilyesmivel kiegyeznék minden szériában. Az élvezeti értékből a Clippers chokerkedése és a két komoly sérülés von le, nálam ezért szorult le a második helyre.

3. Houston Rockets - Oklahoma City Thunder. Nekem ez a széria is tetszett összességében, láttunk négy szoros meccset, finom taktikai dolgokat, főleg a Rockets oldaláról, láttuk egymás ellen James Hardent és Russell Westbrookot. A végeredmény sima, Westbrookról írtam is feljebb, de én azon kaptam magam, hogy reggel előbb néztem meg, hogy mi történt itt, mint a Spurs-Grizzlies szériában, pedig az is elég jóra sikerült.

A legjobb edzői húzás

Hegedűs Róbert

1. Quin Snyder. Talán a hatodik meccs elbaltázása róható fel kicsit a Jazz edzőjének, de azt leszámítva folyamatosan ő volt nyeregben, a rutinos Doc Rivers próbálta ugyan követni, de a tempót Snyder diktálta. Megoldotta Rudy Gobert sérüléseit és remekül épített Derrick Favors erősségeire, Joe Johnsont szabadjára engedte, pár meccsre playoff-menőt csinált Joe Inglesből, kiválóan rotált és mindenkit tűzben tartott, pályahátrányból vitte tovább a Jazzt – ennél többet edzőtől elég nehéz elvárni.

2. Mike D'Antoni. Már az alapszakasz után is el lehetett mondani, hogy a run and gun atyja tisztára mosta a nevét a Lakerses vesszőfutás után, a playoffban pedig egyértelműen visszatért az elitbe. Nyugodtan hagyta Westbrookot garázdálkodni tudván, hogy úgysem tudja megállítani 48 percen keresztül, ezért Westbrook pihenőidejére és az utolsó negyedekre koncentrált, és Beverley vezetésével sikerült is a taktikai terv. Nyilván ez nem volt annyira nehéz, hiszen Westbrook ellen ez már máskor is működött, ami viszont sokkal komolyabb edzői feladat volt, hogy James Harden sérülését, limitált játékát kezelni tudja, hiszen ő ennek a csapatjátéknak a közepe. Nagyszerűen tudta motiválni Lou Williamst és Eric Gordont, akik fénykorukat idézően szedték szét a Thunder periméter-védekezését, a gyors tempó miatt pedig Nene Hilariónak rengeteg helye maradt, és élete formájába lendült. Amikor kellett, faultoltatta a gyengén büntetőző Robersont, összességében bizonyította, hogy megérdemel egy párharcot régi nagy ellenfelével, Gregg Popovich-csal.

3. Scott Brooks. A Wizards edzője évekig árnyékban élt, az általános közvélekedés szerint a Durant-Westbrook-Ibaka húzta OKC magától is megnyerte volna a meccseket – kapott hideget-meleget, hogy igazából ő a fő kerékkötője a bajnoki címnek. Idén az alapszakaszban már bizonyította, hogy kiválóan ért az egók menedzseléséhez (Wall, Beal, Morris), a playoffban pedig nagyon jól találta meg a Hawks játékának gyengeségeit – Dwight Howard egyenesen megsértődött, amiért fontos pillanatokban nem volt fent a pályán, ennél nagyobb dicséret az ellenfél edzőjének munkáját aligha érheti. Jó húzása volt Oubre Jr. játszatása, és ha kellett, nem félt megbolygatni kicsit a rotációt sem. Összességében kiváló munkát végzett, azért került hátrébb, mert a Wizards-Hawks párharc irama, keménysége inkább emlékeztetett az alapszakaszra, mint a rájátszásra – neki most jön az igazi teszt.

Tóth Attila

1. Dwane Casey: a Powell-Valanciunas csere a kezdőben. Alapvetően nagyon nem vagyok oda érte, mert szerintem főleg az limitálja a Raptorst a rájátszásban, amilyen támadójátékot ő enged, de tökös húzás volt tőle a Powell-Valanciunas csere a Bucks elleni negyedik összecsapásra, teljesen megváltozott utána a párharc összképe, lényegében ezzel nyertek.

2. Brad Stevens: a Green-Johnson csere a kezdőben. Nyilvánvalóan számított Rondo kiesése a Bullsnál, de Stevens is meglépett egy szerkezeti változtatást a két elbukott hazai meccs után: Gerald Greent pakolta a kezdőbe Amir Johnson helyett, és Green triplázása is nagyon kellett a Celticsnek a sorozatban aratott négy győzelem begyűjtéséhez.

3. Tyronn Lue: a Pacers elleni harmadik meccs második félideje. A harmadik találkozó első félidejét nem teszi ki az ablakba a bajnok, Lue viszont a fordulás után variált, és miután megvolt a feltámadás, nem váltott vissza Irvingékre, hanem maradt azoknál, akiknek köszönhetően egyáltalán meccsben voltak -25-ről. Valószínűleg nem párharcbefolyásoló lépés volt ez, mégis eléggé kirívó a Cavs történelmi fordítása és a két félidő közötti hatalmas kontraszt miatt.

Gobodics Tamás

1. Dwane Casey: Norman Powell előhúzása. Sokszor megtaláltuk már Casey-t, évek óta beszéltünk arról is, hogy el kellene küldeni, kivéve a tavalyi rájátszást. Most is előkerült a téma az első és a harmadik meccs után, de aztán pontosan azt lépte, amit kellett, Powell beállításával éppen úgy fordított a dolgok menetén, hogy végül 4-2-vel továbbjusson a csapata. Ez most egy komoly piros pont és más szerintem nem húzott ekkorát az első körben még akkor sem, ha valahol azért várható volt ez a lépés. 

2. Mike D'Antoni menedzselése. Nálam D'Antoni is piros pontot érdemel, tökéletesen működtek az elképzelései a rotációval és úgy összességében a játékkal kapcsolatban is. Hiába a szoros végjátékok, szerintem végig az történt, amit ő akart, minden negyedik negyed ugyanúgy alakult, igaz, egyet nem tudtak megnyerni. Szépen tűzben tartotta a Williams-Gordon-Nené triót, amikor az kellett, akkor előhúzta a hackelést is, megtalálta azokat az ötösöket, amelyek az aktuális időszakban kellettek. Szép széria volt ez tőle, bár hozzá kell tenni, hogy Donovan kicsit sem köpött bele a levesébe, nem lépett az égvilágon semmit.

3. Brad Stevens: Gerald Green előhúzása. Sosem tudjuk meg, hogy mi volt a döntő a Celtics-Bulls szériában, de hogy Gerald Green semmiből előhúzása remek lépés volt Stevenstől, az biztos. A második meccs után írtunk arról, hogy nem jó helyen próbálkozott és csak a lepattanózásra figyelt, de ő is észbe kapott a harmadik találkozóra és az alacsony szerkezet ki is húzta a Bulls méregfogát. Horford helyét is megtalálta egyébként, rájött, hogy mit kell csinálnia és bár nem az első körhöz tartozik, de zárójelben megjegyzem, hogy a Wizards elleni első találkozón is jókat lépett - a Bulls ellen ennél többre nem volt szükség tőle.

 

 

Mi a véleményed?

blog comments powered by Disqus