Olimpia a Dream Team nélkül? (1/3.)

Háromrészes minisorozattal mutatkozik be csapatunk új tagja, Szita Gábor, aki azt boncolgatja: mi lett volna, ha 1992-ben nem áll össze a Dream Team? Hogyan nézne ki ma a világ kosárlabdázása, hogyan alakult volna egyes játékosok sorsa, egyáltalán: szerepelhetnének-e NBA-játékosok az Olimpián?

Az 1992-es barcelonai nyári ötkarikás játékok alkalmával a világ talán legerősebb kosárlabda csapata úgy döntött, hogy meghódítja a világot. Hogy elsöpör minden előtte álló akadályt, halhatatlanná válva az olimpiák történetében. Az Egyesült Államok bebizonyította, hogy ők a kosárlabda alfája és omegája, hogy náluk nem létezik jobb alakulat a földkerekségen. De talán kevesen tudják, hogy a sztárokkal teletűzdelt csodacsapat megalakulásában közrejátszott egy nagyon fontos mérkőzés végkimenetele. Egy meccs, melynek eredménye döntött tulajdonképpen a még meg sem született álomszerű válogatott jövőjéről. 1988. szeptember 28-án a Dream Team születése tulajdonképpen a Szovjetunió - Egyesült Államok elődöntő mérkőzés végkimenetelétől függött.

(A cikksorozat teljes egésze csupán spekuláció, történet egy meg nem történt világból, melynek szereplői ugyanakkor hús-vér emberek - melyeknek sorsában óriási szerepet játszott egy olimpiai elődöntő.)

A szöuli játékokon, mint mindig, ezúttal is az Egyesült Államok legjobb egyetemistái kaptak helyet a nemzeti csapatban. David Robinson, Dan Majerle vagy éppen Mitch Richmond neve egy újabb olimpiai bajnoki címet sejtetett az USA számára, amit a gárda a csoportmeccsek során sikeresen be is bizonyított. Egyedüliként veretlenül, első helyen mentek tovább a csoportjukból az amerikaiak, akiket a legjobb nyolc között végül Puerto Rico sem tudott megállítani. Jöhetett hát ezek után a rangadók rangadója. 16 év után ismét találkozott egymással a Szovjetunió és az Egyesült Államok válogatottja.

Az amerikaiak szeme előtt még mindig ott lebegett a 72-es müncheni döntő. Egy finálé, melynek ezüstérmei sosem kerültek a második helyezett nyakába. Egy sokak szerint elcsalt, mások szerint hősiesen megnyert mérkőzés filmkockái voltak ezek, melyek még ma is tabunak számítanak talán az Államokban. Volt miért tehát visszavágnia a címvédőnek, miután az 1984-es olimpián nem akadt legyőzője a nemzeti csapatnak. (Igaz a Szovjetunió bojkottálta a Los Angeles-i olimpiát, így nem vett rész a játékokon.) Az egyetemi válogatottban egyébként többek között Michael Jordan, Chris Mullin és Patrick Ewing is tiszteletét tette LA-ben.

De vissza Szöulba - az első félidő után egyértelműen érett a meglepetés Dél-Koreában. Az amerikaiak egyszerűen nem találták a fonalat, miközben a szovjetek kiválóan védekezve, remek támadásokat vezetve uralták a mérkőzést. A játékrész zárásaként Chomičius engedett el egy gyönyörű csel után egy középtávoli dobást 10 pontra duzzasztva a különbséget. Így vonultak az öltözőbe a csapatok 20 percnyi játék után, az elégedett szovjetek és a tapasztalatlan, megszeppent és önbizalmukat vesztett amerikaiak. John Thompson vezetőedzőnek ki kellett találnia valamit, hogy megfordítsa a mérkőzést...

Itt értünk el a a valóság és a képzelet találkozási pontjához. Őszintén bevallom, nem néztem utána, hogy mit is mondott Thompson fiainak a második felvonás előtt. Talán biztatni próbálta őket, de az is lehet, hogy lehordta őket a sárga földig. Az sem kizárt, hogy filmekbe illő beszédet tartott egy csillagos-sávos lobogóval a kezében, de egy dologban biztos vagyok: hogy a meg nem történt világunkban felállva a padlóról egy új csapat jött ki az öltözőből a pályára.

A sokat megélt szovjet játékosok képtelenek voltak feltartóztatni a fiatal együttes lendületes rohamait, ráadásul több kulcsjátékos is faultproblémákkal küszködött már a félidő első öt perce után. A 27. percben aztán az Egyesült Államok átvette a vezetést, melyet később már nem is engedett ki a kezéből. Az utolsó két percben a később NBA-t is megjárt Sabonis, aki a találkozót végül 19 ponttal zárta, még mindent megpróbált, hogy meccsben tartsa csapatát, ám a büntetőzést a címvédő már nem rontotta el. Ismét a döntőben találta magát a Team USA.

Másnap a női, két nappal később pedig a férfi válogatott is begyűjtötte az olimpiai aranyat Jugoszlávia válogatottjai ellen. A döntőben Majerle és Robinson egyaránt 17-17 pontot gyűjtve villogott, miközben a csapat szenzációsan védekezve 60 pont alatt tartotta Divacékat. A vége 78-59 lett, mellyel az Egyesült Államok 10. aranyérmét gyűjtötte be, természetesen elsőként a sportág történetében.

Mivel az Államok begyűjtötte a végső győzelmet, ezért nem volt értelme felborítani a hagyományokat. Ennek következményeként 1989-ben bár tervben volt, a FIBA-nál végül nem módosították a szabályt, miszerint az USA válogatottját csak amatőrök alkothatják. A trónon ismét a kosárlabda nagyhatalma ült, teljesen megérdemelten. Az aranyérem John Thompson számára hosszabbítást ért a csapatnál, mely egészen az 1992-es barcelonai játékokig szóló teljhatalmat adott az edző kezébe.

A nemzeti együttes az idő múlásával folyamatosan cserélődött. A 88-as szöuli bajnokcsapat játékosai közben vérbeli profikká váltak, akik azonban 91 nyarán úgy döntöttek, harcba szállnának a címvédésért és ismét magukra öltenék a Team USA mezét.  Az egykori 1/3-as Charles Smith vezetésével a játékosok szerették volna meggyőzni a FIBA vezetőségét a profikra vonatkozó szabály eltörlésére, ám hiába gyűjtöttek több tízezer aláírást országszerte az NBA játékosai, kérvényük végül süket fülekre talált. (Még maga Thompson sem állt egykori játékosai mellé, mondván: másnak is esélyt kellene adniuk a bizonyításra). Talán pontosan azért ment füstbe a tervük, mert nem számítottak akkora sztároknak, mint például Jordan, Pippen vagy éppen Magic Johnson, így pedig egyszerűen nem tudtak elég embert mozgósítani, illetve rávenni a szövetségeket, hogy mögéjük álljanak, s harcoljanak a szabálymódosításért. Végül az utolsó szót maga az Egyesült Államok Olimpiai Bizottságának elnöke mondta ki, aki az amatőrök, illetve a hagyományok megtartása mellett tette le a voksát. Szöul olimpiai bajnokai később sem bocsátottak meg a szövetségnek - s noha később több alkalommal is lehetőséget kaptak, hogy ismét a válogatott tagjai legyenek, soha többé nem tértek vissza a nemzeti csapatba. Így érkeztünk el az 1992-es olimpiához, mely során nem titkoltan csak a címvédés lebeghetett az Egyesült Államok nemzeti együttesének szeme előtt. Arra azonban, ami végül a játékokon történt, senki sem számíthatott…

(Folytatjuk)