Olimpia a Dream Team nélkül? (2/3)

A válogatott stábjával már a játékok előtti években elkezdődött a munka. Az 1990-es világbajnokságon Argentínában a gárda ellentmondást nem tűrően játszott. A játékosok között megvolt a kellő összhang a pályán és pályán kívül egyaránt. Egy csapatként, egy családként voltak képesek harcolni az aranyért. A döntőben ismét Jugoszlávia válogatottján volt a sor, hogy megállítsa az Amerikaiak rohamát, Divacék végül csak hosszabbítás után, hatalmas csatában kényszerültek térdre, a 97-94-re végződő találkozón, a végül 32 pontot szerző irányító Kenny Anderson szenzációs játékának köszönhetően. A VB után sem lankadt azonban a mesteredző munkakedve. Thompson, aki akkor a Georgetown edzője is volt, rendszeres látogatója lett az egyetemi meccseknek, egyes legendák szerint az összes valamire való csapat edzésén vagy éppen meccsén tiszteletét tette nézőként. A keret körvonalazódni látszódott, a júniusi draft után pedig szinte azonnal kezdetét is vette a munka. Ahogy mondani szokták, igazi nagyágyúk léptek pályára a nemzeti csapatban, s kaptak lehetőséget egy újabb címvédésre az olimpiára készülő együttesben.

A mai NBA rajongóknak azt hiszem, nem kell külön részleteznünk Shaquille O’Neal, Alonzo Mourning vagy éppen „Big Shot Rob” Horry nevét. Thompson nem titkoltan a legjobbakat akarta berakni az olimpiai keretbe, aminek köszönhetően minden első körben ledraftolt játékossal személyesen találkozni akart. Az edző érthette a dolgát, mivel a börze legjobb fiataljainak mindegyikével később edzést vezényelhetett le. A keret végül nagyon gyorsan összeállt, ami később azonban komolyan megnehezítette az edző munkáját.

A 12-es utazó keret legnagyobb problémájának az irányítókérdés számított. A 92-es drafton papíron a legjobb point guardnak Randy Woods számított (összesen három játékmester jött ki a börzére), a játékos, aki elsőként visszamondta a válogatott meghívóját. Persze nem ő volt az egyetlen opció a mester számára. Penny Hardaway például már 19 éves korában felkeltette a válogatott stábjának figyelmét, ám 1991-ben egy fegyveres rablás áldozataként súlyos sérülést szerzett a lábán, amivel későbbi pályafutása is nagy veszélybe került. (Később ennek köszönhetően nem lett elsőként kiválasztva a drafton). Az amerikaiak másik kiszemeltje, s egyben talán utolsó mentsvára Lee Mayberry volt, aki azonban csalódást keltően játszott, a vezetőedző kezei alatt a válogatottnál a VB-n, ráadásul Thompsonnal sem igazán értették meg egymást. Végül a szakember vállalta a rizikót így a fiatal Bobby Hurley mellett ismét Mayberry szerepelhetett még a már korántsem tökéletesnek mondható nemzeti csapatban.

Már a felkészülési mérkőzések során érezhető volt a feszültség a gárdánál. O’Neal és Mourning folyamatosan összeakadtak az edzések és a mérkőzések során egyaránt, ami komoly válaszút elé állította a vezetőedzőt, tekintve, hogy Mourning a keze alatt dolgozott a georgetowni egyetemen, miközben O’Neal minden kétséget kizárólag a legjobb játékosnak számított a keretben. A problémák és a válogatott balszerencséje tovább fokozódott, amikor csapat egyik motorja Bryan Stith horrorba illő sérülésének köszönhetően Brazília ellen (nyílt combcsonttörés) a gárda elvesztette egyik legjobb védőjét és öltözői vezérét. Mayberry ráadásul továbbra is borzasztó formában játszott, ami hatalmas terhet rakott az alig 21 esztendős Hurley nyakára, a júliusi játékok előtt azonban mindenki pozitívan nyilatkozott. Laettner két héttel az olimpia előtt a valaha volt legerősebb nemzeti együttesnek nevezte csapatát, melynek már csak csupán a barcelonai repülőút állhat az aranyért folytatott útjába. Thompson szintén fényezte együttesét, s odaszúrva egykori játékosainak elmondta, hogy feleannyira sem élvezte a munkát a szöuli együttessel, mint mostanival. Persze még az olimpiai játékok előtt megjött a profik hangja is, akik többször is megpróbáltak tető alá hozni egy „barátságos” meccset a két csapat között, természetesen sikertelenül. Ilyen állapotok között utazott ki Spanyolországba a címvédő Egyesült Államok férfi nemzeti együttese.

A tornán a válogatott az A csoportba került a Horvátország-Puerto Rico-Németország Angola-Kína ötössel karöltve. Utóbbi kettő csapaton 43, illetve 48 ponttal gázolt át a csapat, ugyanakkor korántsem meggyőző játékkal. Ezek után következett el a horvátok elleni mérkőzés. A találkozón végig tudásukon alul játszva, az eredmény után szaladva szenvedtek demoralizáló vereséget, amivel az olimpiák történetében először vesztesként hagyták el a parkettet a csoportmeccsek során. Az utolsó két meccset a gárda még behúzta, de a tüske benne maradt a játékosokban, hiszen csupán másodikként mehettek tovább a csoportból bebizonyítva, hogy nem verhetetlenek.

A legjobb nyolc között Brazília várta a maga alatt lévő csapatot. A mérkőzés végül papírforma eredménnyel zárult, ám legjobb játékosuk elvesztésével is járt. Történt ugyanis, hogy a negyedik negyed végén egy betörés során Hurley hatalmasat esett és eltörte a csuklóját. A stadionban döbbent csönd lett úrrá, hiszen mindenki tisztában volt Mayberry és Thompson viharos kapcsolatával, s azzal, hogy innentől kezdve ki is lesz a csapat kezdőirányítója az elődöntőben. Az előjelek tehát ismételten nem voltak biztatóak a litvánok ellen készülő együttes számára.

Három nappal később az újságok szó szerint megőrültek az olimpiai eseményektől. Az amerikaiak már nem voltak többé a világ urai! A csapat teljesen szétesett a litvánok elleni találkozó folyamán! Thompson egy pár évvel későbbi interjúban elmondta, hogy legszívesebben egyszerűen lesétált volna pályáról véget vetve az egész vesszőfutásuknak. Nem azt a csapatot látta a pályán, mint a felkészülési meccseken. Az USA ilyen szabályok mellett, már nem maradhatott a világ ura. S erre bizony nem csak a 88-73-ra végződő találkozó adott jó okot.

Az egyetemisták teljesen elvesztették a fejüket a mérkőzés során, miközben a vezetőedzőnek kicsúszott a kezei közül az irányítás. Interjút senki sem adhatott a riportereknek (nem mintha sok kedvük lett volna hozzá), a médiával senki sem léphetett kapcsolatba a játékok végéig. A két nappal későbbi, harmadik helyért folyó találkozón a csapat még elkalapálta a Szovjetunió utódját, az ún. Egyesített Csapatot, majd teljesen eltűnt az emberek szemei elől. A döntőn egyébként a 88-as szöuli bajnokcsapat összes tagja képviseltette magát nézőként több transzparenssel végigszurkolva a meccset. A legjobbak közül több szállóigévé vált a tengerentúlon, mint például a „12 játékos még nem nevezhető csapatnak”, vagy a „Megérte otthon hagyni a bajnokokat?” mondatok. A döntőt egyébként Horvátország nyerte a litvánok ellen megszerezve a csapat első olimpiai aranyát a sportágban. Az ünneplés megkezdődött miközben a szervezők már az érmeket készítették elő. A rendezőknek egyébként volt miért aggódniuk, miután az amerikai csapatról senkinek sem voltak információi a döntő folyamán. Volt okuk attól is félni, hogy a harmadik helyezettnek járó pódium ismét üresen marad pontosan úgy, mint az 1972-es müncheni játékokon, s bronzérmek örökre Barcelonában maradnak. Aztán egy olyan dolog történt, mely örökre belopta magát az emberek emlékezetébe és a történelemkönyvekbe.

A harmadik helyre felszólított válogatott már nem tartózkodott az épületben, John Thompson edző azonban úgy döntött átveszi az érmeket csapata helyett is. Utólag belegondolván hihetetlenül bátor tettet követett el, hiszen beismerte hibáját a világ előtt. Persze igencsak viccesnek mutatott a mester a 12 játékos helyén, de ez persze ma már történelem. A himnuszokat végig hallgatta, gratulált a horvát csapat néhány játékosának, majd lesétálva a pódiumról eltűnt a tömegben. Pár nappal később hazaérkezett Európából a válogatott edzőjével az élükön. A válogatottat ezúttal nem fogadta hatalmas üdvözlés a landoláskor, Thompson edző jelenete azonban örökre beleégett az amerikai kosárlabdázás világába és megváltoztatta a drukkerek gondolkodásmódját. A szövetség természetesen a csalódást keltő helyezés után menesztette szakemberét, akit Chuck Daly váltott a posztján. Az Államok még szeptemberben kérvényezte a szabálymódosítást a FIBÁ-nál, amire nem sokkal később sor is került. A profik tehát győztek, így David Robinsonék ismét magukra ölthették a válogatott mezét, kicsivel több, mint négy év után.

S, hogy mi történt John Thompsonnal? Az egykori vezetőedző befejezte a munkát a Georgetown egyetem mestereként és a háttérbe vonult. Elmondása szerint nem is igazán mert munkát vállalni egyik csapatnál sem az olimpia után. 1997-ben aztán robbantott és megírta önéletrajzi könyvét „A válogatott edzője voltam” címmel, mely lerántotta a leplet egykori játékosairól és arról a bizonyos barcelonai olimpiáról. Könyvében a nem éppen hétköznapi díjátadóról a következőket írta:

„Fogalmam sem volt arról, hogy ki mit fog szólni a dologhoz. Őszintén, szólva nem is igazán érdekelt. Azt tudtam, hogy a játékosaim nem fognak feljönni hozzám a pódiumra és megveregetni a vállam, hogy sajnáljuk, amit tettünk Edző. Ez itt nem egy hollywoodi történet volt, hanem egy véget nem érő rémálom, amiből nem sikerült felébrednünk. Bár volt egy olyan érzésem, akkor, hogy nem is igazán akartunk. Egyszerűen elfogadtuk, hogy nevetség tárgyává tettük magunkat, s az országot. Az én magánszámom szerintem ezen már abban a pillanatban nem tudott rontani…”

A könyv az eladási listák élén landolt, s ismét visszahelyezte Thompsont a sportág térképére, aki jelenleg is a TNT csapatának tagjaként szak érti a mérkőzéseket. A profi sport világába visszatért, de a válogatottba soha nem tette be többé a lábát. Távozásával egy fontos korszak lezárult a nemzeti csapatnál, mely a következő években mindent elkövetett azért, hogy visszakerüljön a kosárlabdázás trónjára. Immáron Thompson nélkül…

(Még nem fejeztük be)