Playoff-percek: a Wolves mindkét oldalon szétszedte Jokicsot és Murray-t

Tényleg szakadéknyi a különbség a kispadok között

A párharcfelvezetőben faktorként jelöltük meg, hogy a Knicks rotációja jóval rövidebb és feszesebb, míg az Indynél van lehetőség a variálásra, és Rick Carlisle úgy is gondolta az első mérkőzésen, hogy igyekszik mindenkit bevonni, akit csak be lehet, a friss lábak már az első meccsen is fontosak lehetnek, hogy minél több energiát vegyen ki a Knicks húzóembereiből. Ennek érdekében négy cserejátékosának is érdemi szerepet adott, és mind a négy bőven élt is a lehetőségeivel: TJ McConnell 18 ponttal ellensúlyozta, hogy Tyrese Haliburton alig nézett rá a gyűrűre, az ex-Knicks-játékos Obi Toppin egy hatalmas láb közötti zsákolással és 12 ponttal, 6 lepattanóval, 3 gólpasszal szállt be, Ben Sheppard 2/4 triplát tett hozzá, és előkerült Isaiah Jackson is, aki szintén 8 pontot, 5 lepattanót, valamint 3 blokkot tett a közösbe.

Ez a négy játékos így összesen 46 pontot dobott, és mind a négyen masszívan pluszban voltak, míg a Knicks kispadja ismét csak "statisztikai adatként" funkcionált: Mitchell Robinson és Miles McBride 11-12 percet kapott, míg Precious Achiuwa négyet, és ez a három játékos összeadva három pontot, három lepattanót, két gólpasszt és három mezőnykísérletet jegyzett.

Ez azt jelenti, hogy a kezdőket már az első meccsen is a földbe állította Tom Thibodeau, Josh Hart azaonnal 48 percet játszott, Donte DiVincenzo és Jalen Brunson 44-44-et, OG Anunoby 42-t, és ahogy korábban is írtuk, a percszámok mellett a kapott terhelés is óriási, elöl-hátul elképesztően nagy felelőssége van minden kezdőnek. Ez egyébként egy nagyon erős egységet is képez közöttük, amire most is nagy szükség volt, de kérdés, hogy meddig lehet bírni ezt a terhelést, főleg úgy, hogy az Indy próbálja erőltetni a tempót, forgatni a játékosait, ráadásul Carlisle így különböző szerkezetet, ötösöket is fel tud küldeni, hogy belenyúljon a meccsbe. A kispadok 46-3-as pontkülönbsége ellenére nyerni nagy dolog volt a Knicks számára, de az látszik, hogy ezen a téren komoly fórban lehet a Pacers.

 

Az Indianának kellett volna nyernie?

Több olyan faktort is láthattunk, amely alapján ezt a mérkőzést a Pacersnek kellett volna elvinnie, és éppen ezért lehet fájdalmas a végjáték - benne a kapott kosarakkal, az elrontott támadásokkal, és a vitatott játákvezetői ítéletekkel. Egyrészt a tempó és a ritmus az Indy szájíze szerint alakult, a Knickstől megszokottakhoz képest jóval rohanósabb volt a játék, 18-20 pontokat szerzett mindkét csapat leindításból, maga a harcmodor abszolút a Pacers számára volt otthonos, de nem tudott vele élni. Ahogy azzal sem, hogy hattal több mezőnykísérletet emelhetett el: a felvezetőben szóltunk róla, hogy mindkét együttes számára kulcskérdés, hogy többet dobjon rá, mint aktuális ellenfele, ezt a New York támadópattanózással, az Indy pedig a nagyon kevés eladott labdájával oldotta meg az első körben. Nos, a Knicks támadópattanóit jól elvette a Pacers, 8-7-re nyerte csak ezt a faktort a hazai alakulat, míy az Indy labdajáratása most is működött: csak nyolcszor adta el a játékszert (32 gólpassz mellett) a vendégcsapat, héttel kevesebbszer, mint ellenfele. A végén azért héttel több büntetőt dobhatott a New York, de összességében így is az Indianának volt több támadása, ám ezt sem tudta győzelemre váltani.

Nem biztos, hogy ez mindig így lesz, és az ilyen vereségek mindig sokat számíthatnak a végén, ugyanis egy playoff-párharcban olyan mindig előfordul, hogy az egyik vagy a másik csapat számára nagyon kijön a lépés az adott estén, jól alakulnak a dolgai, és azokon az estéken ebből győzelmet kell csinálni - de olyan is mindig van, hogy szorosan alakul a végjáték, és ezek a meccsek általában döntő jelentőséggel bírnak a továbbjutás terén. Aki ezeket megnyeri, vagy aki úgy tud győzni, hogy egyébként nem számára alakult jól a játék addig, az jó esélyekkel indul...

 

Méltassuk Jalen Brunsont

Nem tűnik túl erősnek jelenleg az a kijelentés, hogy ha az egyéni produkciókat nézzük, akkor a playoff eddigi talán legjobb játékosa Jalen Brunson: a Sixers elleni első két meccs útkeresése óta ellenállhatatlan, 39 pont és 13 gólpassz, 47 pont és 10 gólpassz, 40 pont és 6 gólpassz, 41 pont és 12 gólpassz, majd ma hajnalban 43 pont, 6 lepattanó és 6 gólpassz került a neve mellé. Michael Jordan óta ő az első játékos az NBA rájátszásában, aki zsinórban négyszer is legalább 40 pontot dob, eddig abszolút élete playoffját produkálja és a hátán viszi a New Yorkot - hét meccsen 36,6 pont és 8,6 gólpassz az átlaga, ugyan csak 52,5 TS%-kal dolgozik, de ma hajnalban egyébként ezzel sem volt gond, abszolút rendben volt a hatékonysága is. 

Rick Carlisle elsőre úgy gondolta, hogy ráküldi Andrew Nembhardot, hogy szívja a vérét, de Brunson tökéletesen megoldotta a feladatot, kosarai jelentős részét dobta egy-egyből, amikor vagy megverte, vagy betolta a védőt, és tőle ellépve átdobta - keményen kiharcolt dobások voltak ezek, nem ajándékba kapott könnyű helyzetek, a 43 pontjából szinte egyet sem szerzett ilyenekből. Carlisle a negyedik negyedben is Nembhardot küldte rá, akkor is így tett, amikor Brunson támadásról támadásra megverte és dobta a fontosabbnál fontosabb kosarakat, majd 40 másodpercnél, 115-115-as állásnál odaküldte a duplázást - az irányító pedig abban a pillanatban kilőtte a labdát az üresen hagyott DiVincenzónak, aki bevágta a meccsnyerőnek bizonyuló triplát. 

A 21 pontos negyedik negyedet is említsük meg, egyszerűen nem volt rá ellenszer - csak az a kérdés, hogy meddig lehet ezt bírni...

 

Kelleni fog egy vezér a Pacersnek

Ami a New Yorknál Jalen Brunson, az a Pacersnél egyelőre senki, és mondhatjuk, hogy a Bucks elleni széria első két mérkőzése óta ez a helyzet - ott még Pascal Siakam volt az egyértelmű első ember, azóta viszont nincs ilyen játékosuk. A hosszabb kispad, a sok lábon álló támadójáték és miegymás persze eddig ellensúlyozta a problémát, viszont ahogy azt korábban már említettük, egy rájátszásban előbb-utóbb eljön az a pont, amikor kell valaki, aki a társaság élére áll, és felvállalja a nehéz helyzeteket, főleg a szoros végjátékban.

Az Indy keretében erre két ember lehetne alkalmas, Tyrese Haliburton és az említett Siakam, de most elsőre egyikük sem tudta ezt meglépni. Márpedig előbb-utóbb muszáj lesz, mert ugyan lehet várni a jó meccseket TJ McConnelltől, Myles Turnertől vagy akárkitől, de örök szabály, hogy egy playoff-párharcban nagyon nagy százalékban jut tovább az a csapat, amelyben a legjobb játékos, a legjobb egyéni teljesítmény található. 

Most is nagyon kellett volna valaki, aki legalább a végén előlép úgy, mint a túloldalon Brunson, de az utolsó szűk három percben sem Haliburton, sem Siakam nem vállalt dobást - utóbbi 19 pontos, 6 lepattanós, 5 gólpasszos estéje a számok nyelvén nem rossz, Haliburton 6 pontos, 8 gólpasszos produkciója viszont biztosan kevés lesz a későbbiekben, sokkal-sokkal agresszívebb játék kell tőle ahhoz, hogy az ilyen helyzetekből győztesen jöhessen ki a Pacers. 

Ahogy a kispadoknál is írtuk, nyilván több lábon áll az Indy, ez egy olyan erőssége, amire építenie kell, amit ki kell domborítania, de vannak helyzetek, amikor egyszerűen oda kell állni a vezérnek és meg kell oldania a feladatot - egyelőre ez nincs meg a Pacersnél, és nem biztos, hogy túl sok ideje van a csapatnak arra, hogy meglegyen.

 

A Timberwolves egyszerű, de hatékony támadótaktikát választott

A vendégek a gyermeke születése miatt távollévő Rudy Gobert helyére Kyle Andersont tették a kezdőbe, aki azonnal kiválóan működött: labdát szerzett Jokics ellen, támadópattanózott, higgadtan bevert egy tempót. Bár Anderson beceneve Slow-Mo, mégis jóval gyorsabb, mint Gobert, a Wolves pedig ezt mindkét oldalon kihasználta. 

A Minny támadásfelfogását nem bonyolították túl Chris Finchék: betonkemény védekezésből rengeteg gyorsindítás, felállt védelem ellen pedig két bója megtalálása, akit Jokicsnak és Murray-nek hívnak. Már a meccs elején is előszeretettel támadták a két sztár védekezését, ám ahogy mentünk bele a meccsbe, a Wolves támadójátéka teljesen eltolódott ebbe az irányba – érthető, hiszen tökéletesen működött. Ha valaki nagyon ráér, számolja össze, hogy a meccs érdemi részében mennyi olyan alkalom volt, amikor a váltások utáni mismatchből Jokicsról vagy Murray-ről érkezett a dobás, a betörő Wolves-játékosra rásegítő Jokics emberének ment a passz hármasra, vagy Murray-t verte meg egy-egyben hasonló méretű ellenfél. Érzés alapján arra tippelek, hogy a kosaraknál és a dobáskísérleteknél legalább 75%-ban Jokics vagy Murray volt a legközelebbi védő, és/vagy az ő megtámadásuk miatt alakult ki mismatch. 

Karl-Anthony Towns-t mindenképp ki kell emelnünk, az első 18 percben 18 pontot szórt, hatalmas tartást adott a csapatnak, amíg Anthony Edwards kicsit magához tért (őt a kezdeti időszakban sikerült lelassítania a Denvernek). KAT elöl-hátul kiválóan dolgozott Jokicson, odaért besegíteni, leütésből és catch and shoot helyzetekből is alig hibázott: a 27 pont-12 lepattanó nem csak szép számokat, de ultrahatékony játékot is takar. 

 

A Minnesota fizikálisan és okosan védekezett

Ahogy fentebb esett róla szó, a Wolves védekezése alapvetően arról szólt, hogy rossz dobásokba, labdaeladásokba hajszolják bele az ellenfelet, majd azokból igyekezzenek gyorsan indulni. Három emberre volt kihegyezve a Minny védekezése: Jokicsra, Murray-ra és Michael Porter Jr.-ra. 

Jokicsot szinte minden labdaérintésénél igyekeztek azonnal és agresszíven duplázni, emiatt nem tudta leütni a labdát, illetve a jó időzítés miatt a passzai sem voltak gólpasszok, inkább csak szabadult a játékszertől. Nem tudta csinálni a kabinet „elindulok tripláról, betolom a védőmet, megoldom közelről” játékát, inkább klasszikus pozíciós játékokra kényszerítették (megfogja a pozíciót és érkezik a bepassz), de ezeknél Towns, Reid és Anderson is extra munkát végzett. 

Jamal Murray az előző meccsen szinte alig kapott nyomást, inkább csak igyekeztek kiterelni a komfortzónáiból. Murray vádlisérüléssel bajlódik, ami tudat alatt lehet, hogy gátolja, de magán a játékán nem érződött az első meccsen, szépen megoldotta az ellenfél védekezését – csak éppen kihagyta a kabinet dobásait. A második meccsen már nem voltak kabinet dobások: Jaden McDaniels teljesen elvette a kinti dobásait, folyamatosan arra kényszerítette, hogy meginduljon a gyűrű felé, de közben lábon tudta is lassítani, így mire megérkezett a festékbe, odaért a fogadóbizottság is Towns, Reid vagy Anderson képében. A Denver igyekezett leszedni róla McDanielst, de Nickeil Alexander-Walker, sőt Naz Reid is remek munkát végzett rajta – Reid egyszer még a hármasát is betakarta. Kétségkívül nagyon fizikálisan védekeztek rajta, de ez egyrészt a playoff, másrészt a Wolves védői nem arra törekedtek, hogy „agyonverjék”, hanem folyamatosan nagy erőkifejtésre, sok ütközésre kényszerítették – ez így már sok volt azzal együtt, hogy a védekezését is rendre támadták. 

Michael Porter Jr.-t is sikerült kikapcsolni. Már az első meccs után is írtam, hogy a Wolves igyekszik arra kényszeríteni, hogy leüsse a labdát, és mivel ez a taktika jól működött, ebbe az irányba tolódott el MPJ védése. A legközelebbi védő mindig odalépett, ha hozzá került a labda, így nem tudott zavartalanul dobni, majd amikor elkezdte leütni a labdát, azonnal ki is jöttek a hiányosságai. Ami nagyobb gond, hogy az idei playoffban talán először éreztem azt, hogy fejben elvesztette a fonalat és az önbizalmát.  Jellemző pillanat volt a negyedik negyedben, amikor Towns ellen sem merte felemelni a triplát, inkább leütötte, de lábon sem bírta megverni a magasembert. 

 

Hét kezdőjátékosa volt a Wolvesnak

Jamal Murray egyezményes kézjelzésével ellentétben nem lefizetett játékvezetőkre gondolok (Gobert nemrég 100 ezer dolláros csekket kapott a ligától hasonló gesztusért, Murray-nak is érkezhet hasonló meglepetés), hanem arra, hogy Nickeil Alexander-Walker és Naz Reid játékpercei alatt nem történt minőségi visszaesés, sőt... Reid egyrészt beszórt 4/8 triplát, másrészt 5 pattanója mellett négyszer blokkolt, NAW pedig 4/7 triplát, 6 pattanót és 3 blokkot jegyzett. Mindkét oldalon extrát nyújtottak, amit szempárok (eye-test) mellett számpárok is igazolnak: ketten 8 triplát és 7 blokkot hoztak a Wolves padjáról, a Nuggets teljes csapata 9 triplát és 6 blokkot (abból is akadt olyan, ami a meccs végi labdázgatásnál érkezett). 

A Nuggets kispadjáról egyedül Justin Holiday tudta velük felvenni a versenyt, a veterán swingman 4/5 hármasát értékesítette és hátul is hasznosan dolgozott. A Denverben érdemi perceket kapó cserejátékosok közül egyedül ő nem volt a 2023-as bajnokcsapat tagja, mégis ő játszott úgy, mint egy címvédő fontos kiegészítője. Christian Braun nem volt rossz, de igazán komoly hatása nem volt a meccsre, Reggie Jackson és Peyton Watson használhatatlannak tűnt, ugyanakkor a három húzóember betlije mellett ezek a problémák szinte eltörpülnek. 

 

Mit tehet a Nuggets és a Wolves?

Az kiderült, hogy Gobert-t nem szabad leültetni faultgondokkal, az alacsonyabb szerkezetű Minnesota ki fogja nyírni a Denvert… Viccet félretéve vagy védekezésben, vagy támadásban változtatniuk kell, mert a Wolves 50%-kal mezőnyözött és 40% körül triplázott, miközben 80 ponton tartották a Denvert. 

A címvédő kezdőötöse egyszerűen lassúnak tűnt a Wolves védekezéséhez. Michael Malone megpróbált változtatni a rendszeren belül, jobban keresték Aaron Gordon kinti dobásait, ami működött, csak közben a másik négy kezdő kinti dobása eltűnt (1/14). Jokicsot próbálták gyűrűhöz távol és közel is pozicionálni, de a Wolvesnak mindenre akadt válasza. Murray támadójátékát magasabb és erősebb védőkkel törték meg, Michael Porter Jr. játéka pedig annyira függ a két sztár jó passzjátékától, hogy törvényszerűen ment a süllyesztőbe. A másik gond a védekezésük, a periméteren nem tudtak nyomást helyezni a Minnesotára, pontosabban Edwards kezéből sikerült időszakosan kiszedni a labdát, de erre láthatóan készültek a vendégek, gyorsan járt a labda és hezitálás nélkül dobtak, ütötték le a labdát – Chris Finchék itt remek munkát végeztek, mindenki tudta a dolgát, és ami fontosabb, meg is tudta csinálni. 

A Wolves stábja várhatóan visszatér a korábbi rotációhoz, aztán ha esetleg Gobert nem működne, akkor megvan a tapasztalat, mit kell tenni. Nyilván meccs közben jóval nehezebb taktikát változtatni, mint egyik meccsről a másikra, de ezt védőoldalon mindig könnyebb megtenni, mint támadásban, ráadásul az alacsonyabb szerkezet nem ismeretlen számukra, Gobert 10-12 percet általában pihen a playoffban is. 

Michael Malone-nak fontos döntést kell(ene) meghoznia: továbbra sem változtat a kezdőötösön és a rotáción, hanem csak kisebb kiigazításokat végez (mint most Justin Holiday nagyobb szerepköre), és bízik abban, hogy Rudy Gobert visszatérésével ismét statikusabb lesz a Wolves védekezése, vagy húz valami merészet. Malone nem az a fajta edző, aki szívesen megbontja a csapatát, inkább bízik abban, hogy a rendszer egyszer csak elkezd működni, a sztárjai megrázzák magukat. Ez korábban sok esetben működött, 2020-ban a buborékban kétszer is fordítottak 1-3-ról, csakhogy most erősebbnek tűnik a Wolves, illetve a buborékos hangulat és egy brutális Wolves-csarnok hangulata nem is említhető egy mondatban. A harmadik faktor, hogy az NBA-történelem alapján kötelező nyerniük a 3. meccsen, mert 0-3-ról senki nem fordított.

Érzésem szerint Malone az „együtt nyerünk, együtt veszítünk” formulát választja, megadja az esélyt a rendszernek és a húzóembereknek, hogy kiemeljék magukat a gödörből – mást nem is nagyon tehet. Bár a padról Holiday és Braun is javíthat a periméter-védekezésen, de ahhoz Gordont vagy MPJ-t le kell tennie a padra, ami fejesugrás a vaksötétbe. Az igazán tökös húzás Jamal Murray kezdőből való kiemelése lenne (hivatkozva mondjuk a vádlisérülésére), helyén egy parkettát felszedő védővel, amivel gyorsan ki lehetne zökkenteni a Wolves támadásainak ritmusát, Murray pedig a padról jőve tudna lendületet adni, de ezt a szcenáriót nem igazán látom reálisnak. 

 

Nem a Nuggets mellett szól a történelem

Az idei elsőkörös párharcokat is beleszámolva 455 esetben kezdődött 2-0-val egy sorozat, és ebből mindössze 33 esetben (7,25%) jutott tovább a hátrányba kerülő gárda. Érdekesség, hogy az elmúlt három évben ez hat alkalommal is összejött: 2021-ben a nagydöntőben és a második körben a Bucks, illetve az első és második körben a Clippers hozta össze, 2022-ben a Mavericks a Suns elleni második körben, illetve 2023-ban a Warriors a Sacramento ellen. 

A probléma, hogy 2000 óta mindössze három csapat tudott fordítani úgy, hogy otthon vesztette el az első két meccset. 2021-ben a Clippers a Mavericks ellen, 2017-ben a Celtics a Bulls ellen, 2005-ben a Mavericks a Rockets ellen tudta megcsinálni a bravúrt – és mindegyik párharcban a végül fordító csapat volt papíron az esélyesebb. 

 

Kérjük, hogy látogass el a Kezdő5 támogatói felületére, ahol plusz tartalmak várnak! Részletek ide kattintva!