Radar Alatt: akik idén szintet léphetnek

 

Az idei szezonban is nyomon követjük a (szinte) semmiből felbukkanó, és villámkarriert csináló kosarasokat – vannak azonban olyanok is, akik már ott vannak a ligában, de az igazán nagy kiugrás még várat magára (vagy messze kerültek attól a szinttől, ahol egyszer már jártak). Az évad felvezetéseképpen 20 ilyen NBA-játékost veszünk sorra.

 

Hátvédek

 

Tony Snell. November lesz 24 éves a hátvéd-kiscsatár, akire egy ideig csak úgy tekintettek, mint a szegény ember Jimmy Butlerére. 2013-ban draftolta a Bulls, első szezonjában 77 meccsen játszott, 12-szer volt kezdő – első ránézésre a második évadjában sem sokat fejlődött (77 meccs, 22-szer kezdő), ez azonban csalóka. A kiválóan védekező Snell nagyságrendekkel használhatóbbnak tűnt támadóoldalon (43% mezőnyből, 37% a triplavonal mögül, 80 százalék a vonalról) – más kérdés, hogy Tom Thibodeau rendszerében nem sok labda jutott neki két év alatt. Most viszont új szelek fújnak, Fred Hoiberg csapatában sokkal több lehetőséget is kaphat. Jimmy Butlert ugyan képtelenség kiszorítani a kezdőből, azonban a veterán Mike Dunleavy Jr. és Doug McDermott perceinek kárára bőven kaphat lehetőséget kiscsatárként. De ha nem is lesz kezdő, Snell skill-setje mostanában sláger a ligában.

Solomon Hill. A Pacers hátvéd-kiscsatára gyakorlatilag ugyanaz, mint Snell (24 éves, 201 centi, kiváló védő, 2013-ban draftolták), annyi különbséggel, hogy Paul George sérülése és Lance Stephenson elcserélése miatt már 2014-15-ben rengeteg lehetőséget kapott. Első évében mindössze 28 meccsen átlag 8.1 percig vetették be, tavaly viszont már mind a 82 meccsen pályára lépett, 78 alkalommal kezdőként. Átlag 29 percen keresztül tanulhatott, és ezt idén kamatoztathatja. Frank Vogel csapata teljesen átalakult, szerkezetileg egész idényben a gyors small-ballt fogják játszani, ami (mondani sem kell) aranybánya lehet Hill számára.

Dennis Schröder. A Hawks 2014-15-ös remek szezonjában elsősorban a kezdőcsapat kapta a dicshimnuszokat, hiszen négyen is All-Starok lettek, a német származású csereirányítóról kevés szó esett. Pedig Schröder fejlődése is óriásit lendített az Atlantán: dobásai nagyságrendekkel javultak, 20 perc alatt 10 pontos átlagot hozott, és 4.1 gólpasszt osztott ki. Az előttünk álló évadban kissé át fog alakulni a Hawks játéka, Schrödernek még több lehetőség fog jutni – ha él vele, komoly konkurenciát jelenthet Jeff Teague-nek.

Elfrid Payton. Amikor 2014 nyarán a Magic draftolta, sokan gondolták úgy, hogy megtalálták a gárda csereirányítóját – hiszen a nagy terv az volt, hogy Victor Oladipo lesz a csapat mozgatója. Payton azonban nem vett tudomást erről, annyira jól játszott, hogy egy idő után nem lehetett nem vele kezdeni – és kiderült, hogy az újratervezett Payton-Oladipo páros nagyon is használható. A 2015-16-os szezonnak már legit kezdőként futhat neki a fiatalkori Andre Millert idéző passzkirály, akinek ráadásul príma célpontjai lehetnek nem csak a periméteren (Oladipo, Fournier, Harris, Hezonja, Frye), hanem a palánkok közelében is (Vucsevics, Aaron Gordon). Ráadásul a csapat új vezetőedzője az a Scott Skiles, aki egy idevágó NBA-rekordot tart: 1990-ben 30 gólpasszt adott egy meccsen.

Andre Roberson. Az OKC harmadévese is illeszkedik a Snell-Hill vonulatba, hiszen 201 centi és kiválóan védekezik. Első évében még ingázott a D-Liga és a nagycsapat között, tavaly viszont 67 meccsen játszott, 65-ször kezdő is volt. A Thunder felforgatott rotációjának köszönhetően csak átlag 20 percet játszhatott – idén már lehet, hogy többet fog kapni, mivel a játéka szinte tökéletesen illeszkedik Westbrook és Durant közé: remek védő, atletikus, gyors, alázatos, és nem igényel sok labdát. Bár valószínűleg a 3.4 pontos átlaga nem fog nőni számottevően, de egy ilyen, dobógépekkel súlyosbított csapatban nem is ezzel lehet karriert csinálni.

Allen Crabbe. A Trail Blazers nagy átalakuláson ment keresztül nyáron, aminek egyik haszonélvezője a 23 éves hátvéd-kiscsatár lehet. A posztjairól két kezdőjátékos, Batum és Matthews is távozott, az érkező Al-Farouq Aminu és Henderson pedig teljesen mást játszik, mint Crabbe, aki egyetemi évei alatt 40 százalék körüli triplázó volt. Első profi évében nem sokat játszott, de majdnem 43%-kal hármasozott – tavaly már 51 meccsen 13 perces átlagot hozott, de érdekes módon kinti dobásai visszaestek. Idén viszont jóval többet fog Damian Lillarddal pályán tölteni, ez jó hatással lehet a kinti dobásaira is. Ha nem is lesz kezdő, a kispadról érkező shooterként nagyot léphet előre.

C.J. McCollum. A portlandi takarítás másik nagy nyertese, aki a 2014-15-ös playoffban villantott igazán nagyot. A 2013-ban draftolt, 193 centi magas hátvéd első szezonjában mindössze 38 meccsen játszott, tavaly már 62-n – viszont kevesebb, mint átlag 16 percet. Ez meg is látszott a számain, 6.8 pontos átlaggal dolgozott. A rájátszásban viszont kényszerből hozzá kellett nyúlni, és McCollum élt a lehetőséggel: 33 perc alatt 17 pontot átlagolt, egészen kiváló, 56%-os mezőny-, és 48%-os triplamutatóval. Nagyon szépen néztek ki Lillarddal párban – bár a Portlandnek idén valószínűleg nem terem sok babér, McCollum megszilárdíthatja a helyét a ligában, mint legit 20-25 perces triplaspecialista.

Jeremy Lamb. A 92-es születésű dobóhátvédnek eddig nem volt egyszerű NBA-pályafutása, pedig a UConn színeiben NCAA-bajnokságot nyert 2011-ben. A Houston Rockets draftolta 2012-ben a 12. helyen, azonban az alapszakasz kezdete előtt közvetlenül meghúzott James Harden-cserében átkerült Oklahomába. Így nem vehetett részt új csapata edzőtáborában, nem is csoda, hogy első szezonjában sokat volt a D-Ligában. 2013-14-ben már itt-ott villantott valamit a tehetségéből, majd Kevin Durant kidőlése után az előző alapszakaszban még egy tripla-duplát is összehozott, azonban hamar megsérült – de Scott Brooks vezetőedzőnek egyébként sem volt kedvence, és igazából nem is illett Westbrook és Durant közé. A nyáron spórolási célzattal cserélték el Charlotte-ba, ahol azonban akár kezdő is lehet: Michael Kidd-Gilchrist sérülése után felszabadult egy hely a kezdőötösben, így újra összeállhat a bajnok UConn-hátvédsor Kemba Walkerrel és vele.

Marco Belinelli. A liga egyik legnagyobb újkori vándora (2007-es draftolása óta megfordult a GSW-nél, Torontóban, New Orleansban, Chicagóban és San Antonióban) egy nagyon sikeres (bajnoki cím, tripladobó-királyság) és egy kevésbé jó évad után úgy döntött, hogy ismét új impulzusokra van szüksége. A zseniális csuklóval megáldott olasz dobóhátvéd papíron jól döntött, hiszen George Karl csapatai támadó felfogásúak, és itt Rajon Rondo (valamint Darren Collison) osztja majd a zsugákat. A Sacramentónál ráadásul hiány van az extra kinti tűzerőből – ha nem üt be sérülés, szinte garantált a sok játékperc és dobóhelyzet.

 

Csatárok

 

David Lee. Ha az erőcsatár-center vált, akkor nem aprózza el: 2005 és 2010 között erősítette a Knickset, majd áttelepült a másik óceán partjára, ahol szintén 5 évig játszott. Nyáron visszatért a keleti partra, Bostonba – érdekesség, hogy az Egyesült Államok „közepéről”, St. Louisból származik. A nagy utazások mellett a karrierje is változatos, hiszen 2010-ben friss All-Starként cserélték el Oaklandbe, ahol 2013-ban újra All-Star lett – két évvel később viszont gyakorlatilag a nulláról kell újra felépítenie magát. Lee nagy újrakezdő, most 33 éves, és elnézve a Celtics magasember állományát, Boston ideális hely lehet arra, hogy ezt ismét megtegye. Az is ösztönözheti, hogy nyáron lejáró lesz – egy szolid szezon után megkötheti pályafutása utolsó nagyobb, hosszú távú szerződését.

Andrea Bargnani. Az egykori 1/1-es erőcsatár-center az elmúlt években folyamatosan és egyre gyorsuló ütemben olvadt le, augusztusban betöltötte a 30-at – gyakorlatilag az utolsó esélyét ragadhatja meg, hogy még pár évig a ligában maradjon. Utolsó torontói évében már mindenki azt várta, mikor tudják elcserélni végre, és az elmúlt 2 évben a Knicksnél sem mutatott semmi olyat, ami miatt emlékezni kellene rá. Több könyöksérülés, majd különféle comb- és vádlisérülések hátráltatták az elmúlt években – csak remélni tudjuk, hogy ez a pechszéria megszakad (nem jó előjel, hogy az előszezonban egy olyan sérülés miatt nem lépett pályára hetekig, amit elsőre semmiségnek nevezett…). Ha egészséges, akkor nagy hasznára lehet a Netsnek, hiszen sem Lopez, sem Thaddeus Young nem alkalmas a stretch-4 pozícióra – ellenben vele, aki képes 40 százalék körül triplázni.

Derrick Williams. A 203 centis, még mindig csak 24 éves kiscsatár-erőcsatárt már többször leírták – pedig szépen indult a karrierje, hiszen 2011-ben a 2. helyen draftolta a Minnesota. Bár bekerült az Év második újoncötösébe, fokozatosan derült ki róla, hogy NBA-szinten sem kiscsatárként, sem erőcsatárként nem az igazi, így fokozatosan kiszorult a rotációból, 2013 végén el is cserélték Sacramentóba. Itt Jason Thompson-szintű játékosokat kellett volna kiszorítania a kezdőből, de nem sikerült, csereként pedig nagyon nem volt hatékony. Akadtak jó meccsei, de jellemzően csalódást okozott az egyébként irtózatos rugókkal megáldott D-Will. A nyáron New Yorkba ment szerencsét próbálni, és úgy tűnik, hogy itt pont egy ilyen energiabombára van szükség. Érdekesség egyébként, hogy Williams utolsó egyetemi évében közel 57 (!) százalékkal dobta a hárompontosokat, az NBA-ben viszont soha nem célzott 33%-nál jobban – ha ezt a rejtélyt megfejti a korábbi triplaspecialista Derek Fisher, akkor óriásit fogott vele a Knicks. Az előszezonban voltak arra utaló jelek, hogy jó helyen kutakodnak…

Doug McDermott. A Bulls másodévese nagyon fényes NCAA-karrier után került a ligába: zsinórban háromszor volt All-American, 2014-ben pedig az Év Játékosának választották. A Nuggets húzta ki a 11. helyen, de elpostázták Chicagóba – nem volt nehéz kitalálni, hogy Mike Dunleavy Jr. szerepkörét töltheti be idővel a csapatnál. Az első évben ez nem sikerült, az újoncnak beilleszkedési gondjai voltak a gyorsabb játék miatt, ráadásul korán meg is sérült, így Thibodeau inkább Dunleavy-re számított. Az idei szezonnak azonban McDermott fut neki egészségesen, posztvetélytársa sérüléssel bajlódik, a Summer League-ben pedig sikerült elkápráztatnia az új vezetőedzőt, Fred Hoiberget – a lehetőséget meg fogja kapni, rajta áll, hogy él-e vele.

Otto Porter. 2013-ban a 3. helyen draftolta a Washington Wizards a szupertehetséges, alig 20 éves kiscsatárt, de első évében mindössze 37 meccsen volt bevethető, több sérülést is összeszedett – az évfolyam nagy csalódása volt, szerencséjére a draftelső Anthony Bennett tragikomédiája mellett ő sem látszott annyira rossznak. Második éve már sokkal jobban sikerült: 74 meccs, majdnem 20 perc átlagban, nagyot javuló dobásmutatók – Paul Pierce-től pedig láthatóan rengeteget tanult. A 2015-ös playoffban aztán még egy nagy szintet lépett, egyértelműen a gárda hatodik embere lett (33 perc alatt 10 pont és 8 lepattanó, 1.2 labdaszerzés). Pierce nyári távozása után egyértelmű volt, hogy megérett a nagyobb feladatokra, ráadásul Randy Wittman vezetőedző alacsonyabb szerkezetre állította át a csapatot, amiben Porter lubickolhat. Olyan szemmel is érdemes lesz nézni a játékát, hogy Porter tulajdonképpen egy „szegény ember Kevin Durantje”…

Kyle Anderson. A Spurs 2014-ben, rögtön a bajnoki cím megszerzését követően draftolta a 30. helyen, de első szezonjában nem találták meg a helyét a csapatban. A kínai-jamaicai felmenőkkel is rendelkező, 206 centis Anderson ugyanis egy különleges játékos: a beceneve Slow-Mo, azaz „lassított felvétel” – nem egy villámlábú játékos, ugyanakkor elképesztően intelligens, a draftelőzetesekben nem véletlenül hasonlították jelenlegi csapattársához, Boris Diaw-hoz. Idén nyáron a Summer League-ben már villantott valamit (MVP lett), és most jön majd az újabb nagy lépés: beverekedni magát a San Antonio aktív rotációjába. Andersonnal kapcsolatban nem szentségtörés fordítva gondolkodni: ne találjanak neki posztot, hanem a posztok találják meg őt – játékhelyzettől, az ellenfél felállásától függően 1-től 4-es posztig mindenhol bevethető, valódi Jolly Joker, vétek lenne beskatulyázni.

Danilo Gallinari. Az olasz kiscsatár/erőcsatár elmúlt két éve nem volt diadalmenet: 2013. áprilisában sérült meg súlyosan a keresztszalagja, ami miatt még a teljes 2013-14-es évadot is ki kellett hagynia. Az előző évadban is hiányzott 23 összecsapásról, és mindössze 27 alkalommal volt kezdő – a szezon végére azonban régi formájába lendült, sajnos addigra már ez nem sokat számított a Nuggets szempontjából. A nyáron kétéves szerződéshosszabbítást írt alá, az új, Mike Malone vezette edzői stáb pedig gyakorlatilag deklarálta, hogy elsősorban rá fog épülni a Denver a következő időszakban. Az előszezonban az újjáformált csapat és Gallinari is remekül nézett ki, a triplaspecialista jó eséllyel visszatérhet 3-4 évvel ezelőtti formájához, amikor Carmelo Anthony legit utódjaként is emlegették.

Andrew Wiggins. Elsőre talán kakukktojásnak tűnhet a kanadai másodéves, hiszen első évében úgy mutatkozott be a ligában, ahogy nagyon kevesen. Ugyanakkor az egyéni villogás mit sem ér csapatsikerek nélkül, márpedig abból nem sok jutott a kiscsatárnak. Most viszont elképesztően nagyot erősödött a Timberwolves, és ennek a csapatnak Wiggins lehet az (egyik) vezére. Eddigi pályafutása alapján meg fog birkózni a teherrel – itt a nagy kérdés inkább az, hogy a Sam Mitchell vezette edzői team hogy birkózik meg ezzel a tehetségkoncentrációval.

Julius Randle. A Lakers újoncának mindössze 14 percig tartott az első szezonja, lábtörés miatt már a legelső tétmeccsen kidőlt. Randle azonban novemberben is még csak 21 éves lesz, és második szezonjának már egy sokkal jobb csapattal futhat neki – ahol ráadásul kulcsszerepet szánnak neki. A Lakersnél hagyománya van a 205 centi feletti, sokoldalú playmakereknek (a teljesség igénye nélkül Magic Johnson, Lamar Odom), és Randle-ből is ezt akarnak faragni - mozgékonysága és sokoldalúsága tehát masszív percekben és számokban kamatozhat.

 

Centerek

 

Andre Drummond. Bár csak augusztusban töltötte be a 22-t, a Pistons centere már negyedik NBA-szezonjára készül. 2013-14-ben és 2014-15-ben is nagyon hasonló számokat hozott (81-82 meccs kezdőként, 30-32 perc átlagban, 13.5 pont, 13.5 lepattanó), igazi szörnyeteg volt a palánkok alatt. Ellenfeleihez (Dwight Howard, DeAndre Jordan) abban is hasonlít, hogy borzalmasan büntetőzik, és bár a Pistons tavaly sokkal jobban nézett ki, mint az előző években, Drummond mezőnymutatója a hasonló pontátlag ellenére nagyot romlott (62-51 százalék). A nyáron aztán Stan Van Gundy átalakította a csapat szerkezetét, és Drummond óriási lehetőséget kap ezzel: a mester korábbi orlandói receptjét vette elő, csak itt nem Dwight Howard, hanem Drummond lesz a csapat közepe, körbevéve kinti nehéztüzérekkel. Annak idején Howardnak nagyon bejött a rendszer…

Clint Capela. A Rockets másodéves cserecentere Genfben látta meg a napvilágot, a svájci válogatott tagja – a profi kosárlabdát azonban Franciaországban tanulta 15 éves kora óta a francia központi sportakadémián (Parker, Diaw és Turiaf is itt nevelkedett) és az Élan Chalon felnőtt csapatánál. A 25. helyen draftolt magasembert a csapat „sűrűsége” miatt eleinte csak a D-Ligában foglalkoztatta a Rockets, a szezon végére azonban a sok sérülés miatt felhívták, és rögtön bizonyított is. Kevin McHale 12 alapszakasz-meccsen vetette be, majd a rájátszás mind a 17 összecsapásán játszott, így elmondhatja magáról, hogy nagyobb playoff-rutinja van, mint alapszakasz… Idén már egyértelműen Dwight Howard cseréjének szánják, ha pedig az utóbbi időszakban sok sérüléssel küszködő All-Star kidől, még nagyobb lehetőség pottyanhat a még mindig szemtelenül fiatal, 21 éves Capela ölébe.