Stephen Curry történelmi éve

 
A Golden State Warriors vezére egyike lett annak a 14 játékosnak, akik ugyanazon évben alapszakasz MVP-címet szereztek, majd a rájátszásban sem találtak legyőzőre. Az NBA történetében eddig egyszer fordult elő, hogy az alapszakasz MVP ilyen esetben nem lett Finals MVP is – ennek elérése lehet Curry számára egy plusz motiváció a 2015-16-os idényben. Addig is ismerkedjünk meg a másik 13 legendával.
 
Bob Cousy (1957)
 
Az 50-es, 60-as évek Stephen Curry-je az 1956-57-es évadban hozta össze elsőként a bravúrt – persze ebben az évben olyan újoncok gályáztak mellette, mint Bill Russell és Tom Heinsohn. Akkoriban még nem létezett triplavonal, így az alig 185 centis Cousy „csak” klasszikus irányítói erényeit tudta csillogtatni, a mai napig úgy tartják, hogy az ő labdakezelése, passzkészsége az etalon az NBA-ben. Nem véletlenül kapta a „Parkett varázslója” becenevet (Houdini of the Hardwood) a mai napig aktív, lassan 90 felé közelítő Hall of Famer.
 
 
Bill Russell (1961, 1962, 1963, 1965)
 
A liga történetének egyetlen 11-szeres bajnok játékosa négy alkalommal (1961, 1962, 1963, 1965) is megcsinálta a „dupla-duplát”, ez alapján (sem) lehet kérdés, hogy miért róla nevezték el a Finals MVP trófeát. Érdekesség, hogy Russell egyszer sem emelhette magasba a döntő legjobbjának járó díjat – azt ugyanis először 1969-ben osztották ki, pályafutása utolsó évében.
 
Wilt Chamberlain (1967)
 
Russell nagy ellenfele a nagydöntőkben nem brillírozott (összesen két bajnoki címet nyert hat próbálkozásból), de ez a bravúr összejött a hétszeres gólkirálynak 1967-ben. Finals MVP-díjat ő sem kapott még ekkor, de kárpótolta magát 1972-ben.
 
Willis Reed (1970)
 
A New York Knicks történetének legfontosabb játékosa 1969-70-ben tarolt, begyűjtötte az alapszakasz, az All-Star és a Finals MVP trófeát is – igaz, utóbbit eléggé kalandos módon. A legendás 19-es ugyanis a Lakers elleni döntőben 2-2-es állásnál, az 5. meccs első félidejében súlyos combizom-sérülést szenvedett. A Knicks nélküle győzött, majd kapott ki a 6. meccsen, a hetediken viszont Reed egy lónak elegendő fájdalomcsillapítót kapott és besétált a bemelegítéshez. Csapata első két kosarát ő szerezte, majd óriásit védekezett Chamberlainen – hiába dobott utána Walt Frazier 36 pontot és osztott ki 19 gólpasszt, aminek köszönhetően lemosták ellenfelüket, Reedet választották az MVP-nek. A csapatkapitány híres „sétáját” választották a sokat látott Madison Square Garden története legnagyobb pillanatának.

 
Kareem Abdul-Jabbar (1971, 1980)
 
A liga történetének legponterősebb játékosa 1967 és 1969 között háromszor is összehozta a bravúrt az NCAA-ben (Év Egyetemi Játékosa, bajnok, a Final Four legkiemelkedőbb játékosa – MOP), majd a UCLA-ről kikerülve egy év „felnőtt kosárlabdához szoktatás” után megcsinálta ugyanezt a Milwaukee Bucks színeiben is. 1980-ban, már a Lakers sztárjaként „csak” az alapszakasz MVP és a bajnoki aranygyűrű jött össze – a Sixers elleni hatodik meccset ugyanis nem tudta vállalni sérülés miatt. A helyén egy újonc irányító 40 pontot és 15 pattanót szorgoskodott össze, nem volt kérdés, hogy ez Finals MVP-t ér. Jabbart „menti”, hogy az irányító Magic Johnson volt.

 
Moses Malone (1983)
 
Az ABA-ből induló, mindössze 208 centis center azzal vált ismertté, hogy 1978 és 1989 között megszakítás nélkül 12 alkalommal volt All-Star, közben pedig három alapszakasz MVP címet is nyert - az utolsót 1983-ban Philadelphiában. Az 1982 nyarán igazolt magasembernek a playoffban sikerült megtörnie a (korábban a liga leglátványosabb kosárlabdáját játszó) 76erst évek óta sújtó átkot, egyetlen egy meccset vesztettek a rájátszásban. Más kérdés, hogy a Sixers azóta egy alkalommal járt nagydöntőben – talán vissza kellene vonultatniuk Malone 2-es mezét…
 
Larry Bird (1984, 1986)
 
A Celtics klasszisa zsinórban háromszor nyert alapszakasz MVP címet (1984, 1985, 1986), 1984-ben és 1986-ban pedig ezeket bajnoki címmé is tudta konvertálni. Majdnem meglett a triplázás is, azonban 1985-ben Kareem Abdul-Jabbar, Magic Johnson és a Lakers máshogyan gondolta.
 
Magic Johnson (1987)
 
Egyszerre kerültek a ligába Larry Birddel, és bár eleinte Magic-nek jöttek össze hamarabb a sikerek (bajnoki cím, Finals MVP), a 80-as évek közepén Bird bizony sok mindenben utolérte, lekörözte legnagyobb riválisát. Johnson például csak 1987-ben kapta meg az első alapszakasz MVP trófeát – aztán rögtön meg is csinálta az MVP-bajnoki cím-MVP kombót, éppen a Boston kárára.
 
Michael Jordan (1991, 1992, 1996, 1998)
 
A Levegő Ura a másik Bill Russell mellett, akinek négyszer összejött az MVP+bajnoki cím, neki lehetősége volt a Finals MVP-ket is begyűjteni – be is húzta mind a négyet. Érdekesség, hogy Jordan miatt nem jött össze két kortársának a bravúr: Charles Barkley-nak 1993-ban, Karl Malone-nak 1997-ben nem lehetett teljes az öröme.
 
Hakeem Olajuwon (1994)
 
A Dreamshake mestere 1994-ben egyik legnagyobb center-ellenfele, Patrick Ewing kárára csinálta meg a duplázást. Jordanhez hasonlóan ő is gonoszkodott egy sort 1995-ben, hiszen a Nyugati Főcsoport döntőjében a pár nappal korábban MVP-vé választott David Robinsonból csinált vásári bohócot.
 
Shaquille O’Neal (2000)
 
Shaq alaposan kiböjtölte a sikereket, hiszen karrierje 8. évében ért fel a csúcsra. Abszolút a csúcsra, hiszen 2000-ben megcsinálta Willis Reed Grand Slamjét (mindhárom MVP cím és bajnokság). Ha már ott volt, 2001-ben Iversont a döntőben, 2002-ben Duncant a playoff második körében fosztotta meg attól, hogy felkerüljenek a listára.
 
Tim Duncan (2003)
 
Iversonnak nem volt második esélye, a Spurs legendájának viszont igen – 2003-ban a Spurs átverekedte magát a brutális nyugati mezőnyön, a döntőben pedig futball-nyelven szólva kitömték a Jason Kidd vezette New Jersey-t. Timmy-nek tehát összejött az, ami az Admirálisnak nem.
 
LeBron James (2012, 2013)
 
A Királynak 2009-ben és 2010-ben esélye sem volt a bajnokságra Clevelandben, Miamiban viszont mindenért kárpótolta magát 2012-ben és 2013-ban. A bravúr nagyságát mutatja, a hogy dupla duplázásra csak Bill Russell és Michael Jordan volt képes.
 
Akik az utolsó akadályon buktak el:
 
Charles Barkley - 1993
Karl Malone - 1997
Allen Iverson - 2001
Kobe Bryant - 2008