Számokban erős, avagy a legyőzhetetlenség mítosza

 

Véget ért az idei NBA-nagydöntő és LeBron James megtörte a Clevelandet 52 éve sújtó átkot - egyúttal olyan teljesítménnyel szerezte meg a Finals MVP címet, amivel végleg lemosta magáról a negatív jelzőket (choker, nem tudja átlépni az utolsó lépcsőfokot, stb. stb.). Egy jó tanács James-drukkereknek: ha valaki ezután trollkodna LeBronnal a közösségi médiában vagy a baráti társaságban, az "52" a megfelelő válasz…

Clevelandben jelenleg jól megérdemelt sátoros örömünnep zajlik és le a kalappal a Cavaliers előtt, mert megcsinálták azt, amire nagyon kevesen fogadtak volna: idegenben, hetedik meccsen győzték le a Golden State-et. Mérföldkő ez James karrierjében, mérföldkő Kyrie Irving megítélésében, de ez a cikk most nem róluk fog szólni.

 

A döntő hetedik meccsén csak néhány bedobott és kihagyott kosár volt a különbség a csapatok között, 1-2 rossz vagy éppen jó játék döntött – ez az, amivel az ohióiaknak az öröm óráiban nem kell foglalkoznia, és ez az, amivel viszont a Warriors vezetőségének mindenképp foglalkoznia kell. Vagy legalábbis megpróbálni józan fejjel gondolkodni.

A Warriors ugyanis átalakulás előtt áll. A csapatok jelentős része már hónapok óta a draftra, illetve az átigazolási szezonra készül – a GSW csak annyiban különbözik tőlük, hogy volt még néhány plusz fellépésük a rájátszásban. Az átalakulással kellene foglalkozniuk akkor is, ha győznek, mindössze a „szájíz” lenne a differencia – Harrison Barnes és Festus Ezeli szabadügynökök lesznek, Andre Iguodala elkezdett öregedni (már az alapszakaszban egyre kevesebb szerepe volt), Andrew Bogut térde pedig újra komolyabb rizikófaktorrá vált.

A nagy kérdés, hogy ennek az átalakulásnak, átalakításnak hogyan fognak hozzá.

Azt gondolom, hogy az elvesztett bajnoki cím okozta fájdalom nem szabad, hogy elfeledtesse az egész év rekordjait és lehengerlő játékát: ez a Warriors valami egészen különlegeset alkotott ebben a szezonban (és tulajdonképpen az előzőben is), és ahogyan az NBA trendjei mozognak, könnyedén visszakerülhetnek a csúcsra ezzel a játékkal, stílussal és felfogással. Napról napra, hétről hétre, ahogyan mentünk bele a szezon sűrűjébe, úgy épült fel a csapat körül a legyőzhetetlenség mítosza: nem csak a 73-9-re gondolok, hanem arra, ahogyan Luke Waltonnal a kispadon alázták le a mezőnyt az alapszakasz első felében, ahogyan nem kaptak ki kétszer egymás után. Curry és Thompson tripla-rekordjai, Green zseniális szezonja mind-mind tovább erősítették ezt a fílinget. Ez fokozódott a playoffban, ahol Curry sérülése után előlépett egy Shaun Livingston, ahogyan 1-3-ról fordítottak a Thunder ellen, ahogyan tükörsimán vezettek 2-0-ra és 3-1-re a nagydöntőben.

Nem akarom Draymond Greenre kenni a bajnoki cím elbukását, de az tény, hogy az 5. meccsig ez egy agyonnyert döntő volt – ha kicsit jobban megfeszülnek a GSW-nél, akkor behúzhatták volna a 3. meccset, és onnan még egy NBA-csapat sem állt fel a playoff 70 éves történetében. Ezt tanulhatta meg idén Green és az egész Warriors minden egyes játékosa és edzője: ameddig nincs a kezedben a kupa, addig egy-két pici banánhéjon is elcsúszhat az egész szezon – ez az egy-két banánhéj idén a harmadik meccsen mutatott tompaság és Green ötödik meccses eltiltása volt, mert ezek adtak lehetőséget Jamesnek és csapatának, hogy visszaszerezzék elveszett önbizalmukat.

Talán meredek lehet ilyet olvasni egy bajnoki címvédővel kapcsolatban, de szerintem összességében Curry-ék rutintalanok voltak. A tavalyi bajnoki címük nagyjából a döntő első meccsén eldőlt, Irving súlyos sérülése után csak az volt a kérdés, hogy mikor találják meg azt az ötöst és rotációt, amire a rövidke Cavaliers-rotációnak már nincs, nem lehet válasza – ilyen sérülés idén nem volt, most el lehetett mondani, hogy egy súlycsoportban van a két gárda a rotáció, mélység szempontjából. Az ötödik meccs nyilván *csillagos Green hiányzása miatt, de a kritikus 6. és 7. mérkőzésen számtalan olyan támadásbeli és védekezésbeli hibája volt a GSW-húzóembereknek, ami miatt serdülőben is leültetik a játékosokat: elnézett védekezések, borzasztó dobáskiválasztás, ritmustalan támadások, eladott labdák – és mindenek előtt, a Cavs egyszerűen keményebb és összeszedettebb volt ezen a két meccsen. És mindez nem Bogut sérülésén múlt.

Fentebb említettem, hogy a liga 70 éves, így természetesen lehet találni párhuzamokat, én pedig a 80-as évekből találtam. Az valamennyire közismert trivia, hogy Magic Johnson 1980-ban újoncként vezette bajnoki címig a Los Angeles Lakerst, majd 1982-ben újra bajnok lett, és 1983-ban is csak a Moses Malone-Julius Erving féle „now or never”  Philadelphia győzte le őket a döntőben. Magic, aki ugyanolyan forradalmár volt, mint Curry (előtte 2 méter feletti irányítót hírből sem ismertek), 1983 nyarán joggal gondolhatta, hogy övé a jövő – csakhogy még nem találkozott a Boston Celtics-szel a nagydöntőben. 1984-ben igen, és a Bird-McHale-Parish trióra építő Boston bohócot csinált a Lakersből, különösen a párharc utolsó meccsein. Magic Johnson és csapata akkor találkozott először azzal az érzéssel, amivel most Curry-ék: esélyesként buktak el hasonló erősségű, hasonló mélységű csapat ellen. A különbség a keménységben volt, és Magic saját bevallása szerint is a 84-es elvesztett döntő csalódása kellett ahhoz, hogy még egy szintet lépjen feljebb játékban, gondolkodásban, testi és mentális keménységben.

Visszatérve a Warriorshoz, a húzóembereknek (Curry, Green, Thompson) is valami hasonló mind game-et kell lejátszaniuk magukban a nyáron. Hónapok óta rebesgetik, hogy Kevin Durant ide igazolhat, ugyanakkor önmagában ez még nem garancia semmire, túl sok olyan supergroupot láttunk már az NBA-színpadon, amelyeket kevesebbre taksált, de csapatként játszó, kőkemény gárdák győztek le (a 84-es Lakers mellett a 2004-es Lakers és a 2011-es Heat, a teljesség igénye nélkül). A megoldás véleményem szerint sosem az, hogy sztárokat igazolunk halomra, hanem egy olyan csapatot építünk fel, ahol kivétel nélkül mindenki tudja és jól csinálja a dolgát.

Ilyen szempontból a jelenlegi Warriors nagyon jól áll, mert a kiegészítő személyzetük parádés – ráadásul Harrison Barnest meg is tarthatják, ha akarják, onnantól kezdve pedig egy olyan fiatal négyfős alapvázuk van, amire hosszú évekig "team to beat" csapatot húzhatnak fel. Ne legyenek illúzióink, egy ilyen mag mellé bármelyik jó karban lévő, bajnoki címre hajtó veterán azonnal aláír fillérekért, amint arra lehetősége van (kivéve, ha LeBron barátja…) – ugyanakkor ettől még nem lesz egy bajnokesélyes csapat tényleges bajnokcsapat. LeBron és Irving az utolsó két meccsen megtanította a leckét Curry-éknek: önmagában a hosszú kispad, a csiszolt támadójáték és a jó csapatvédekezés mit sem ér, ha ők maguk, a csapat húzóemberei nem keményítenek be az igazán fontos pillanatokban.

Ha ezt a tanulságot levonják Curry-ék, akkor a következő években rajtuk nem fog múlni az, hogy a James és Curry legyen az új Bird és Magic, csapataik párharca pedig az új Lakers-Celtics. (Csak emlékeztetőül: 1984 és 1987 között a Celtics és a Lakers háromszor találkozott a nagydöntőben – elsőre a Boston nyert, másodjára és harmadjára a Los Angeles.)

LeBron és a Cavaliers bajnoki címe egy kis friss levegőt hoz a ligába – Curry-ék legyőzhetetlen mítoszának lerombolása mellett talán elmúlhat az a görcsös akarás, ami rányomta a bélyegét James utolsó két évére. Már most várom az október végét, mert úgy érzem, hogy a következő szezon nagyon más lesz, mint az idei. Kevesebb rekord, kiegyenlítettebb mezőny és emiatt keményebb alapszakasz, egy nyugodtabb, címvédő James – és egy Warriors, akik nagyon bizonyítani akarnak a rájátszásban.