Vándormadarak - hátizsákkal az NBA-ben

Akarva akaratlanul is a sort, azzal a Mark Bryanttel vagyunk kénytelenek kezdeni, akinek portlandi karrierje közepén még senki sem gondolta volna, hogy később tíz csapatnál fordul majd meg. Bryant a '88-as Draft 21. választottjaként került a Trail Blazershöz, ahol hét éven keresztül elsősorban a padról beszállva segíthette csapatát, ám alapemberré sohasem volt képes válni. A magasember a gárdával kétszer még a döntőt is megjárta az 1990-es illetve '92-es esztendőben ám a bajnoki cím későbbi állomáshelyein sem jött össze neki. A '95-ös szezon után megköszönték addigi szolgálatait a csapatnál, így a következő idényt Houstonban volt kénytelen kezdeni. A klubváltásnak köszönhetően Bryant karrierjének legjobb statisztikáit hozta össze a Rockets színeiben, ám innentől kezdve az NBA egyik legelfoglaltabb utazó ügynökévé vált. Külön érdekesség, hogy 1996-ban a Charles Barkley trade keretein belül került a Sunshoz, többek között Robert Horryval, Sam Cassellel és Chucky Brownnal (megjegyzendő név) karöltve. Pályafutásának utolsó nyolc évében kilenc csapatnak a mezét ölthette magára (a 2002-03-as szezonban a 76ers, a Nuggets és a Celtics alkalmazásában is pályára lépve 16 alkalommal), mielőtt szögre akasztotta volna a cipőit 38 esztendős korában. Sajnálni azért semmi okunk sincs a 206 centi magas óriást, aki phoenix-i állomáshelyén több mint 2 millió dollárral lett vastagabb évente, s ebből a fizetésből később sem nagyon adott le az idő múlásával. Karrierje azonban így is megsüvegelendő lehet mindenki számára: 797 mérkőzésen 5.4 pontos és 3.8 lepattanós átlaga mellett külön szembeötlő lehet a figyelmes böngészők számára, hogy 15 éven át tartó pályafutása során csupán egyetlen hármast süllyesztett el az ellenfelek gyűrűjébe. Hát igen, nem túl sok...

Miután az 1995-ös börzén a Connecticut irányítója Kevin Ollie nem talált magának csapatot az NBA-ben, a CBA-ban keresett és talált magának állást. Na, ne gondoljunk pályaváltoztatásra, nem a magyar élelmiszer üzletláncról van szó, Ollie csupán egy osztállyal lejjebb lépett a siker reményében. Kitartásának meglett a gyümölcse, aminek köszönhetően '97-es szezont már a Dallas Mavericksnél kezdhette meg. Sok babér a következő pár évben sem termett azonban az NBA-ben a játékmesternek, hiszen a 2004-es esztendőig összesen 10 csapatnál volt kénytelen megfordulni (Orlandoban és Philadelphiában kétszer is), ráadásul egyik helyén sem léphetett pályára a rákövetkező szezonban. Ekkor azonban megtört a jég és ismét Philadelphiában landolt, ahol egészen 2008 tavaszáig a csapat cseréje maradt. Ezek után még két sérülésektől tarkított szezont húzott le, előbb a Wolves, majd a Thunder színeiben mielőtt végleg befejezte volna profi karrierjét. Ollie visszavonulása óta a Connecticut Huskies segédedzőjeként tevékenykedik, s ha valaki, akkor neki tényleg lehet mesélnivalója az NBA világáról a fiatal játékosoknak. Karrierje során egyébként sohasem érte el a 20 pontos álomhatárt egy meccsen sem, és ami talán még érdekesebb, hogy hiába volt kereken százszor kezdő a ligában egyszer sem dobott rá kettőnél többször egy mérkőzésen a hárompontos vonalon kívülről. Önzetlenségből tehát abszolút jeles. Azért szívesen megnézném a folyosójának falain mind a tizenhárom mezét!

Ha valaki az 1995-ös draft előtti éjszakán kijelenti, hogy az 1/1-es később azon négy játékos egyike lesz, akik a legtöbb csapatban léphetnek pályára az NBA-ben valószínűleg nem csak kiröhögték volna a szakértőt, de egy életre eltüntették volna a kosárpályák környékéről. Bár lehet, hogy nem ártott volna a Warriorsnak, ha meghallgatják ezt az illetőt.

Joe Smith nem titkoltan a Golden State-i franchise megmentéséért kapott szerződést a csapatnál. Utólag már el lehetne gondolkozni azon, mi lett volna, ha a hasonló kaliberű Kevin Garnett kerül a Warriorshoz, de kár lenne most ezen agyalni. A csapat döntött, Smith pedig rögtön első idényében bizonyított: második lett az év újonca szavazáson Damon Stoudamire mögött, ami végül utolsó egyéni díját is jelentette sajnos. Ennek ellenére karrierje legjobb évét hozta második profi szezonjában több mint 18 dobott pont és 8 lepattanó társaságában. A franchise azonban nélküle képzelte el a jövőt, aminek köszönhetően még az 1997-98-as szezonban költöznie kellett Philadelphiába, pont egy olyan cserejátékos ellenében, aki szintén szerepelni fog listánkon, na de ne szaladjunk ennyire előre.

Smith innentől kezdve már sohasem tudta ugyanazt a produkciót hozni, mint korábban, pedig bőven akadt csapat, ahol eltudták volna képzelni vele a kezdőötöst. Utolsó, azaz 12-dik állomáshelyén a Lakersnél töltötte el a 2010-11-es szezont, mindösszesen 12 mérkőzésen pályára lépve (gyanúsak a számok). 2008 óta egyébként hét gárdánál is megfordult, s nem tartom kizártnak, hogy még mindig nagyon vár arra a csapatra, mely a bűvös tizenharmadik lesz majd számára, s mellyel tovább üldözheti majd a gyűrűről szőtt álmait. Ám erre a jelenleg 37 éves játékosnak nem sok esélyt adnék az idén. Bár ha Juwan Howardnak összejött…

A Híres tizenkettesek között órákig lehetne beszélni mindhárom még hátralévő játékosról. Chucky Brown például csupán két olyan szezont tudhatott magáénak, amikor nem kellett csapatot váltania (első két évében Clevelandben), de mindenképpen szót érdemel még Tony Massenburg is, akinek egészen a 2004-05-ös szezonig kellett várnia arra, hogy felhúzhassa a bajnoki gyűrűt az ujjára. Persze ehhez kellett 12 különböző csapat és 15 év a profik között, még sem volt azonban elég ahhoz, hogy felférjen a listánkra. Jöjjön mai utolsó áldozatunk James Arthur „Jim” Jackson.

Jackson igazi egyetemi sztárnak számított az Ohio Staten a kilencvenes évek elején. Sokak szerint a '93-as draft 1/1-ese lehetett volna, ha nem jött volna ki idő előtt a börzére egy évvel korábban. Így negyedikként O’neal, Mourning és a "Dream Team” tag Laettner mögött negyedikként választotta őt ki a Mavericks, melynek komoly tervei voltak a játékossal. Ennek ellenére szerződésével kapcsolatban csak nagyon hosszú viták után sikerült egyezségre jutnia a két félnek, aminek köszönhetően Jackson csupán 28 meccsen lehetett a csapat hasznára újonc évében. Következő idényében már tökéletesen azt hozta, amit vártak tőle, közel 20 pontot átlagolva, mindegyik meccsén pályára lépve segítette csapatát. 1994-ben aztán immáron Kiddel és Mashburnnel kiegészülve robbantott, ám sérülése végül kettétörte csodálatos szezonját, melyben 26 pontos átlagot produkált, 47 százalékkal tüzelve mezőnyből. Innentől kezdve igazi lutrivá vált, elsősorban egészségének köszönhetően, ám mégsem emiatt kellett végül elhagynia Dallas városát. Egyes pletykák szerint Kidd és Jackson között komoly ellentétek bújtak meg Toni Braxtonnak köszönhetően. Az énekesnő és a két hős szerelmes szétrobbantotta a csapat egységét, amit a vezetőség már nem hagyhatott annyiban. A franchise Kidd mellett tette le végül a voksát a sérülékeny Jackson helyett, akit így kénytelenek voltak elcserélni a Netshez, többek között Shawn Bradleyért cserébe. Innentől kezdve indult meg számára a hátizsákos túra. Egy évvel később a 76ershöz, majd pont Smithért cserébe a Warriorshoz került. S ez egészen a 2006-os szezonig bezárólag nagyjából így is folytatódott. Jackson végül 12 csapatot megjárva ismét csak Smith-hez hasonlóan a Lakersnél fejezte be pályafutását és vonult vissza a profi kosárlabda világától 15 év után, 2006-ban. Sokak szerint sérüléseinek köszönhetően sohasem lehetett az a játékos, akinek egykoron megjósolták. Ugyanakkor ez a négy (Massenburggel és Brownnal bezárva hat) játékos, ha nem is abban a formában, melyben szerették volna, de bevonultak az NBA történelmébe. S ezt már nem veheti el tőlük senki, még akkor sem, ha ehhez nem egy csapatra szükségük volt pályafutásuk során…