Van-e még értelme a legjobb hatodik ember díjának?

Gyakorlatilag az NBA-alapszakasz felétől biztos volt, hogy ha semmi rendkívüli nem történik (például egy 40 meccses Linsanity), akkor Jamal Crawford kapja majd meg a Legjobb Hatodik Embernek járó díjat – pályafutása során harmadszor be is gyűjtötte azt a Clippers hátvédje. Nem irigylem a 36 éves veterántól, a 3+1-es játékok koronázott királyától az újabb serleget, de…

…Eszembe jutottak a korábbi díjazottak. Detlef Schrempf (kétszer), Kevin McHale (kétszer), Bill Walton, Clifford Robinson, Toni Kukoc, John Starks, Bobby Jackson, Manu Ginobili, (a drogos korszaka előtti) Lamar Odom, vagy 2012-ben James Harden. Minden tiszteletem mellett azt gondolom, hogy a cseresorból hozott 52.9%-os TS-re, 34%-os triplázásra és gyakorlatilag nulla védekezésre nem kellene semmilyen NBA-díjat osztogatni, még ha tiszteletreméltó is, ahogyan Crawford 36 évesen képes ilyen teljesítményre. Vagy tényleg nevezzük át a díjat Crawford Awardra, és nem szólok többet egy szót sem.

A viccet félretéve a gond azonban nem Crawforddal van, hanem azzal, hogy az elmúlt években hasonló statisztikákra többen is megkapták a díjat. A döntéshozók vagy lusták és megszokásból szavaznak (főleg veteránok esetében ez nem ritka), vagy kissé tanácstalanok, hogy milyen tulajdonságokra, statisztikákra is kellene odafigyelniük, és jobb híján elkezdik nézegetni a pontátlagokat - bár Craw esetében ez felfogható egy (második, vagy harmadik) életműdíjnak, mégis inkább hajlok a második eset felé.

A liga játéka alaposan megváltozott 1982, a díj létrehozása óta, de különösen a 2000-es évek elejéhez képest. Ezzel a megállapítással nem találtam fel a melegvizet, de úgy tűnik, hogy ez a probléma forrása. Korábban is előfordult, hogy nehéztüzérek kapták meg a díjat (Dell Curry 1994-ben, John Starks 1997-ben), de jellemzően sokoldalú cserejátékosok, vagy a cseresorba letett korábbi sztárok gyűjtötték be ezt a rangos elismerést egy-egy kiemelkedő szezonnal. A 2000-es évek közepétől azonban szinte csak az számított, hogy melyik csere dob több pontot vagy zsákol többet, megfordult a tendencia: a sokoldalú játékosok (Ginobili, Odom) számítottak üdítő kivételnek. Így az idő távlatából már Jason Terry 2009-es elismerése sem tűnik akkora melléfogásnak.

Ugyanakkor Ben Gordon (2005) és Leandro Barbosa (2007) méltó előfutárai voltak az elmúlt hét évben háromszor nyerő Crawfordnak valamint az egyszer-egyszer diadalmaskodó Lou Williamsnek és JR Smithnek. Nem nehéz észrevenni a tendenciát, az itt felsoroltak mind-mind scorerek, az előrejátékban jeleskednek – ami még közös bennük, hogy a Crawford kivételével a díjak megszerzése után ezeknél a játékosoknál az út nem felfelé (értsd: kezdőcsapat, All-Star, tisztes öregkor a ligában), hanem lefelé indult. A még mindig jó korban lévő Ben Gordon egy éve csapat nélkül van, az előző pár éve sem volt diadalmenet, Barbosa percemberré vált az elmúlt időszakban, Lou Williams friss díjazottként nem tudta magát beverekedni a tavalyi Lakersbe (a liga egyik leggyengébb gárdájáról beszélünk), JR Smith pedig kis híján teljesen kikopott a ligából - óriási szerencséje, hogy a LeBron & Co. (neki is) a hóna alá nyúlt.

Ahogy fentebb említettem, véleményem szerint ezek a játékosok nem az okai, hanem a következményei a játék átalakulásának. A 90-es évek végéig az NBA-ben tilos volt a zóna, és erre nagyon oda is figyeltek a játékvezetők – ennek köszönhetően a mára ikonikussá vált Jordan-féle egy-egyek, középtávolik és a centerek palánk alatti csatája dominálta a csapatok támadójátékát. Az edzői stábok taktikai szempontból jóval kisebb (vagy inkább más) repertoárral rendelkeztek, és a játékosok is jóval óvatosabban próbálták csapdázni a labdás embereket – az egyéni képességek sokkal fontosabbak voltak, mint az, hogy egy játékos mennyire illeszkedik bele egy csapat játékfilozófiájába. Ha valaki kiemelkedően jó védő vagy jó támadójátékos volt, akkor maximum a sérülésben rejlett kockázat egy-egy átigazolás/nagy szerződés kapcsán - ha valaki elért egy szintet, az garancia volt a kezdőötösben való szereplésre, mivel ilyen játékosokkal lehetett előnybe kerülni, matchup nightmare-eket kreálni a pályán. Voltak azonban olyan kosárlabdázók, akik (már vagy még) nem voltak igazán kiemelkedőek sem védő, sem támadóoldalon, de képesek voltak egy jó átlagteljesítményre – sok esetben kétposztos játékosokról beszélünk. Ezekből lettek a szupercserék, akik meg tudták kavarni az állóvizet, illetve a second unit, a cseresor vezérei – Kevin McHale, Detlef Schrempf, Anthony Mason és Clifford Robinson egy idő után kezdőjátékosok lettek, Eddie Johnson és Ricky Pierce pedig hosszú évekig, szinte egy évtizedig képesek voltak hozni magukat stabilan a padról. Mellettük sokat látott veteránok kapták meg a díjat, mint Bill Walton és John Starks, vagy a legendás 72-10-es Bullsból Toni Kukoc – de még az ezredforduló környékén is sokoldalú játékosok (Rodney Rogers, Aaron McKie, Corliss Williamsson) és valódi floor generalok (Darrell Armstrong, Bobby Jackson) gyűjtötték be a trófeát.

Amikor Charles Barkley azt nyilatkozta a zónázás engedélyezésekor, hogy "jó nap ez a rossz játékosoknak", valószínűleg nem arra gondolt, hogy szép lassan az egysíkú scorerek fölözik le a 6th Man of The Year-eket. Szerencsére a korábbi sokoldalú cserejátékosok nem tűntek el, sőt: bekerülnek a kezdőcsapatokba, és játékintelligenciájukat csúcsra tudják járatni. A zónázás engedélyezésével vált hétköznapi NBA-szófordulattá a "bújtatás" – a védekezés alapja ma már nem elsősorban az egyéni tudás, hanem a csapat egységes, tudatos együtt mozgása. A "besegítés" ma már nem csak, hogy nem "tiltott gyümölcs", de egyenesen alapkövetelmény egy jól működő csapatvédekezésben, ahogyan a folyamatos 2-2-zés is. Talán nem véletlen, hogy Steve Nash a 2000-es évek elején-közepén élte a fénykorát (úgy, hogy előtte kezdőcsapat közelébe nem engedték első phoenixi korszakában), hogy Dirk Nowitzki bajnoki címig vitte a Dallast, vagy hogy Pau Gasol kétszer nyert a Lakers második opciójaként. A 90-es években ezeket a játékosokat valószínűleg kezdőjátékosként fizikálisan felőrölte volna az egy-egy elleni játék (mindkét oldalon), viszont 6th Man of The Year trófeákkal gazdagon ki lettek volna dekorálva - a 2000-es években viszont már kimaxolhatták az erősségeiket első-második opciókként.

Kanyarodjunk vissza az alapproblémához, a Legjobb Hatodik Ember Díjához. Mit lehet vele kezdeni? Eltörölni nem nagyon lehet, hiszen egy ikonikus díjról van szó. A szabályokat nem nagyon lehet átírni, mert elég egyértelműek.

Azt gondolom, hogy egyet tehetünk: megvárjuk, amíg egy letűnt kor, a Jordan-, majd Kobe-éra utolsó (elnézést a kifejezésért: elcsökevényesedett) képviselői, az egydimenziós scorerek végleg ki nem kopnak a ligából. Vagy a rájuk szavazók...