Véget ért a center-korszak?!

"Sokkoló" hírrel találkoztam ma reggel az nba.com-on: az All-Staron megszüntetik a "center" pozíciót. Ezentúl a T. szavazók a kétszemélyes backcourt (hátvédek) mellett háromszemélyes frontcourtot választhatnak, ahol viszont csak annyi a megkötés, hogy a kiválasztott játékosok ne legyenek irányítók vagy dobóhátvédek.

A döntés alapján nagy esély van rá, hogy 2013-ban a Deron Williams-Wade-James-Anthony-Bosh kezdőötös csap majd össze a Paul-Bryant-Durant-Griffin-Howard kvintettel a gála főmeccsén. Érdekes lenne, mert az egyetlen Howard sem a klasszikus centerek vonulatát erősíti. A helyszín mindenesetre ironikus (vagy ikonikus): a houstoni Toyota Center.

Most akkor "törvényerőre emelkedett", amit a szakmai berkekben néhány éve suttogtak: az igazi nagyemberek szép lassan ki fognak kopni a kosárlabdából (legalábbis a legmagasabb szinten űzött változatából), a jövő nem az övék? Továbblépve: a jövő ilyen gyorsan jelenné vált volna?

A válasz: nem.

Az 1998-as lockout nem csak a Chicago Bulls nagy korszakát zárta le, hanem hozott egy kevésbé látványos változást is: a csonkaszezon utáni 1-2 évben egyszerűen háttérbe szorultak a centerek a ligában. Nem látványosan, hiszen ezek voltak Shaquille O’Neal legjobb évei, magyar sportban divatos kifejezéssel élve "sikereivel ernyőt tartott" a centerek fölé. Viszont olyan játékosok öregedtek ki, mint Patrick Ewing, Hakeem Olajuwon és David Robinson (sorrend tetszőleges). Alonzo Mourning veseproblémái is ekkoriban kezdődtek, ő sem volt már soha ugyanaz a játékos, mint annak előtte.

A centert háttérbe szorító triangle és Bulls 90-es évekbeli tündöklése talán azt is eredményezte, hogy a centerképzés a fejekben is kicsit háttérbe szorult – mindenesetre tény: elapadt a forrás, a 90-es évek közepétől egyre kevesebb igazi középjátékos érkezett az NBA-be, és ők sem futottak be nagy karriert.

2002-ben a keleti gárdában az a Dikembe Mutombo kezdett, aki nyolcadik All-Star fellépésére készült. A teljesítmény megsüvegelendő, de nem azért kezdett, mert hirtelen megugrott volna a népszerűsége – egyszerűen ő kapta a legtöbb szavazatot komoly alternatíva hiányában. A másik oldalon Shaq mögött az edzői stáb nem tudott centert behívni a keretbe…

2003-ban kezdődött Yao Ming egyeduralkodása Nyugaton, Keleten viszont így nézett ki a centerszekció: Ben Wallace kezdett (206 centiméteres, dobni nem tudó játékosról beszélünk…), mellette a triplavonalról ismert Brad Miller és a középtávolijaiból élő Zydrunas Ilgauskas képviselte az igazán magas embereket.

Nem untatom az olvasót, elég néhány név, akik centerként megfordultak All-Staron az azóta eltelt években: Jamaal Magloire, Mehmet Okur vagy Chris Kaman. Minden tiszteletem mellett ez nem a szint, ami a 90-es években (pláne korábban) jellemezte a ligát. És a 2004-ben érkező Dwight Howard, kérdezhetik sokan? Howard egy nagyon aranyos gyerek, aki prímán védekezik, és nagyon dominánsnak néz ki a támadóoldalon, amikor 1-1 alley-oop során letépi a gyűrűt és befeszíti a karizmait. A domináns és a dominánsnak tűnő játékos között viszont óriási a különbség. Howardot elég könnyen meg lehet fogni egy nagytestű, viszonylag gyors centerrel, mivel csak az utóbbi években gyakorolt be néhány olyan alapvető centermozdulatot, amiket korábban serdülőben vertek bele a srácokba – 10 év lemaradást irtózatosan nehéz behozni az élet minden területén, itt is.

A centerek menedzselésének nem tett jót az sem, hogy utóbbi évek legnagyobb, igazi centertehetségei (Jao Ming, Andrew Bogut, Andrew Bynum és Greg Oden) egyik sérülésből a másikba estek/esnek.

Valahol tehát érthető, hogy az NBA úgy döntött, ahogy, hiszen a 2000-es évek eddig nem igazán a centerekről szóltak. Mégis, az időzítés és a magyarázat ("a center pozíció idejétmúlt") kicsit furcsa. Véleményem szerint ez elsősorban üzleti lépés, nem szakmai.

Miért? Azért, mert az NBA-nek most olyan rivalizálásokra van szüksége, mint a 70-es évek végén. Akkor a Celtics és a Lakers révén kialakult egy olyan párharc, ami megalapozta az NBA üzleti sikereit. Most ismét sztárcsapatok épülnek (ne legyenek kétségeink, a Miami Heat és a Los Angeles Lakers sem természetes képződmény), minden arról szól, hogy a legnagyobb sztárok küzdjenek meg egymással. Nincs ez másként egy All-Staron sem: könnyebb eladni egy, a poszt elején vázolt felállást, és jobban is illik az NBA hosszú távú elképzeléseibe. (Hogy ez mennyire jó, annak megítélését az olvasóra bízom.)

Az időzítést említettem, nem véletlenül: a centerek ugyanis szép csendben, a küszöb alatt visszakúsztak az NBA-be. Andrew Bynum, Marc Gasol és az indianai Roy Hibbert tavalyi, első All-Star kiválasztása egy folyamat kezdete lehet: mellettük olyan tehetségek bontogatják szárnyaikat a palánkok alatt, mint Brook Lopez (Brooklyn Nets), Greg Monroe (Detroit Pistons), a kissé "rossz sajtójú" JaVale McGee (Denver Nuggets). A "kis" Gasol teljesítménye újra megnyitotta az európai piacot: a litván csodagyereket, Jonas Valanciunast megváltóként várják Torontóban, Nikola Pekovic kiharcolta magának a kezdőcenter-posztot Minnesotában, az orosz Timofej Mozgov pedig éppen McGee-vel küzd a Nuggets ugyanezen pozíciójáért.

A centerekért és a centerjátékért aggódók tehát megnyugodhatnak. Lehetséges, hogy szavazásos rendszer miatt a következő években az itt felsorolt játékosok egyike sem fog kezdeni All-Staron, de jóval több középjátékos fogja elérni a Gála-szintet a magasemberek között, mint az előző évtizedben – ezzel együtt a 2000-es éveket uraló erőcsatárok dominanciájának csökkenésére lehet számítani.

Azt pedig kifejezetten érdekes lenne boncolgatni, hogy az újra utat törő centerek mellett a 90-es évek második felében, a 2000-es évek elején megjelenő extrán képzett erőcsatárok és elkényeztető játékuk után mostanában mintha kevesebb, igazán minőségi PF érkezne a ligába...

Mi a véleményed?

blog comments powered by Disqus