(Win) Now York Knicks

 

A végső siker receptjének alapelemeiből mindhárom adott tehát a Nagy Almában: gazdag tulajdonos, nagy piac, szupersztár (ha valaki NBA franchise vételén töri a fejét, EZT feltétlenül olvassa el előtte). Persze ott motoszkál bennünk a kérdés: kik azok a szupersztárok, akikkel bajnokságot is lehet nyerni? Elég ehhez Carmelo Anthony? De ne szaladjunk ennyire előre.

 

A (közel)múlt
 

Bár a kosárlabda Mekkájának szokás hívni a Knicks otthonául szolgáló Madison Square Gardent, túlságosan sok sikerélményük nem volt a csapat szurkolóinak, pedig az alapító egyesületek között voltak a ligában. Még mindig abban a városban pattogtatnak, ahol megalapították őket, ezt rajtuk kívül csak a Celtics mondhatja el magáról.

A Knicks történetének rövid lenyomata: az 50-es évek elején zsinórban háromszor is nagydöntőztek, de mindannyiszor elbuktak - fénykorukat a 60-as évek végén és a 70-es évek elején élték, a franchise mindkét bajnoki címe erre az időszakra datálódik. Később a Patrick Ewing vezette alakulat emlékezetes csatákat vívott a ‘90-es évek keleti konferenciájában, amely akkor sokkal komolyabban festett a mai roncsderbinél: Reggie Miller Pacers-e, a Mourning - Hardaway duó által húzott Heat és persze a Michael Jordan és Bill Wenning Scottie Pippen fémjelezte Bulls sem számított kispályásnak a szakmában. Kétszer nagydöntőztek is ebben az időszakban Ewing-ék, de ‘94-ben a Rockets, majd a 99-es csonkaszezonban a Spurs is túl nagy falatnak bizonyult számukra.

Az elmúlt 15 évet talán a “nagytakarítás” szó jellemzi a legjobban. Takarítani kellett Isaiah Thomas “áldásos” tevékenysége után, payrollt takarítottak a 2010-es szabadügynök-bonanzára (ahol ugye James, Wade és Bosh helyett Stoudemire-rel kellett beérniük), és a mostani keretre is ráférne egy kis söprögetés.

Egy olyan gárdáról beszélünk, ahol a nagy piac, a sok szurkoló, vagy csak az egyszerű fafejűség okán egyszerűen nem hajlandóak belevágni a kétségkívül fájdalmas, de hosszútávon jövedelmező újjáépülésbe. Ehelyett veteránokkal toldozzák-foldozzák a keretet, amivel nem is lenne baj, ha az alapok már a helyükön lennének, de erről a Knicks esetében szó sincs.

Hudsont lehetne rekeszteni azokkal a washed-up sztárokkal, akikkel az évek alatt bepróbálkoztak New Yorkban, legtöbbször minimumért, de sokszor nem kevés pénzért: Penny Hardaway, Baron Davis, Kenyon Martin, Rasheed Wallace, Tracy McGrady, Chauncey Billups, Metta Panda’s World Friend, Steve Francis. A sort minden bizonnyal folytathatjuk a Stoudemire-Bargnani párossal, és nincs garancia rá, hogy a most 30 éves Anthony is megtartja mostani szintjét szerződése 2019-es kifutásáig. 

Sok-sok szebb napokat megélt klasszis, akik a megfelelő helyen és időben igenis nagyot lendíthetnek egy csapat szekerén, láttuk ezt többüktől is - csak épp nem New Yorkban. Itt azonban rájuk támaszkodnak, és ezzel el is érkeztünk a probléma gyökeréhez.  

A Knicks lassan 15 éve Win Now üzemmódban van. 

Fiatalokat nem tudnak, és nem is akarnak kinevelni (gondoljunk csak a szép lassan elkallódó Iman Shumpertre, de a kicsit lesajnált David Lee-ért is lassan összetennék a kezüket a Knicks-drukkerek), a vezetőségben úgy vélik: nekik kész játékosok kellenek. 76ers-féle újjáépülésről szó sem lehet, elvégre ők a New York, a Knicks! 

Amar’e egy két lábon járó időzített bomba a biztosítatlan térdeivel? Jöhet! 5 év, 100 millió megfelel? Bargnani taszítja a lepattanókat, és lassan kidobja magát a Stretch 4-ok köréből botrányos dobószázalékával? Ő lesz a hiányzó láncszem a Championship Puzzle-ban! J.R. Smith kikötögeti az ellenfelek cipőit, minden héten tesz egy óvodás szintű nyilatkozatot, emellett haszontalanul játszik? Segítsük ki egy kis pénzzel, csak ne tragacsokkal járjon már, hátha utána jobban fogja érdekelni a kosárlabda! 

(Ja, és persze az öccsét is igazoljuk le - akit azóta már az együttes D-Ligás csapatától is elküldtek, ennyit arról, mennyire volt NBA-szintű játékos…)

Vannak tehát bajok a csapatépítéssel, amit a post-Pat Ewingnak nevezhető éra eredményei fényesen igazolnak is: 15 év alatt 9-szer maradtak le a playoff-ról, mindössze kétszer mentek tovább az első körnél, mindezt NBA-szinten is irtózatos mennyiségű pénzből. 

 

A 2013/14-es évad
 

A 2013/14-es idénynek nagy elvárásokkal futottak neki (ki hinné?), mivel a 12/13-as szezonjuk meglepően jól sikerült: a sok labdajáratásnak, a kétirányítós rendszernek megvoltak a pozitív hozadékai: sok üres tripla, látványos és eredményes játék 54 győzelem (a legtöbb a ‘96-97-es évad óta), nagyjából a helyükön lévő kirakósok. Anthony is remek volt négyes poszton, igazi matchup nightmare. Az első körben a Boston ellen már 3-0-ra vezettek, úgy tűnt, sima lesz a párharc, amikor is J.R. Smith lekicsinylő megjegyzéseket tett az ellenfélre, akik új erőre kaptak, és behúzták a következő két találkozót. Itt még megúszták Woodsonék az égést, de a következő körben az Indiana viszonylag simán átlépett rajtuk, véget vetve az amúgy ígéretesnek tűnő szezonnak.

Az offseasonben a csapat motorja, a végére teljesen kifulladó (az utolsó meccsein már a berendezést sem igen eltaláló) Jason Kidd visszavonult, hogy átvehesse a Brooklyn edzői székét. Rasheed Wallace követte példáját. A megüresedő helyekre a Memphissel jó rájátszást futó Beno Udrih, a Raptorssal 7 éve egészen pofás újoncszezont összehozó Bargnani, Kenyon Martin, World Peace, valamint a jó nevű újonc, Tim Hardaway Jr. érkezett.

Az alapszakaszt rosszul indították, hamar 5-15-ös mérleg csúfoskodott a nevük mellett. Bár az évad felénél volt egy 8 győzelmes menetelésük (sajnos akkorra már 21-40-nel álltak), az 50%-ot így sem volt esélyük elérni, ami kritikán aluli eredmény a történelmi mélyponton lévő keleti konferenciában. Több alkalommal annyira kilátástalan játékkal rukkoltak elő, hogy az egyébként nagy küzdő hírében álló Tyson Chandlernél elszakadt a cérna, sőt olyan helyzet is akadt, amikor egyenesen J.R. Smith kérdőjelezte meg a csapat kollektív hozzáállását, szívét... Utolsó négy derbijüket behúzták az alapszakaszban, ezzel kissé feljebb tudták magukat tornázni, ám így is csak 37 győzelmet számláltak a végén, 45 vereség mellett. A 2012/13-as “feel good story” után visszacsöppentünk a realitásba.

Kidd kiválásával - bár a végén ő javarészt már kettest játszott - Raymond Feltonra maradt a karmesteri pálca. Felton több helyen is “kiérdemelte” a liga legrosszabb kezdő 1-ese címet, korábbi drive-and-kick játékából szinte semmi nem maradt meg, tokája viszont szép csendben növekedett. Mezőnyből 40% alatt dobott, átlaga 10 pont alatt maradt először karrierje során, a ligában most aranykorukat élő fürge irányítók pedig annyira könnyedén hagyták állva, hogy átjáróház volt a védelem Chandler jelenléte ellenére is. Ha ez nem lenne elég, még egy elég csúnya fegyverbirtoklási ügybe is belekeveredett, és a szurkolók zöme valószínűleg nem is bánta volna, ha leültetik, hátha van arra az esetre is valami salary cap kivétel... Borzalmas szezont futott, nem csoda, hogy azóta továbbpostázták Dallasba.

Cseréjeként a maximum 20 percekre bevethető, de viszonylag stabil teljesítményt nyújtó Pablo Prigioni kapott szerepet. Bár nem egyszer előfordult, hogy az argentin is a kezdőben találta magát - mikor is Woodson kísérletezett az egy évvel korábban jól működő dupla PG-s rendszerrel - de jellemzően inkább a padról jött a veterán játékmester.

Irányítóban meg kell még említenünk Chris Smith-t, akinek testvére kijárta, hogy szerepelhessen az önéletrajzában: NBA játékos. 2 percet kapott a parketten, így nála még a “15 perc hírnév” sem állja meg a helyét. Azt csak halkan tennénk hozzá, hogy nála sokkal alkalmasabb játékosok is lettek volna arra a roster helyre. Olyanok, akik tudnak kosarazni.

Dobóhátvédben is folyt a kísérletezgetés: a fejlődésben megálló (bár itt nem a játékost hibáztatnánk, inkább a klubot) Iman Shumpert komoly vetélytársat kapott posztján az önbizalomhiánnyal nem küszködő Tim Hardaway Jr. személyében.  Az újoncszezonja óta gyakorlatilag folyamatosan romló Shumpert moráljára biztosan nincsenek jó hatással a cserepletykák, Hardaway pedig korán megmutatta, hogy nem lacafacázik: második és harmadik profi meccsén egyaránt 10 fölötti mezőnykísérlete volt, nem volt megilletődve tehát. Shumpert 9, Hardaway pedig 10 pontot átlagolt a szezonban, egyikük sem túl acélos mezőnyszázalékkal (Shumpert eleve 40%-ról indult, azóta sikerült ezt 37,8%-ra süllyesztenie), de Hardawayt kintről azért életveszély otthagyni, ha így folytatja, hamar övé lehet a kettes poszt New Yorkban.

Hármasban és négyesben is láthattuk a csapat franchise playerét, Carmelo Anthony-t. Egy évvel korábbi pontkirályi címe után ezúttal is megbízhatóan szállította a tőle elvárható mennyiséget (27.4), lepattanókban pedig sima karriercsúcsot repesztett (8.1), csakúgy, mint triplaszázalékban (40.2%) Kiscsatárban is nagyon jó, négyesben azonban igazi rémálom az ellenfeleknek: rendkívül sokféleképpen tud pontot szerezni, a legtöbb SF-nek túl erős, a PF-eknek túl gyors.

Azt, hogy mennyire győztes alkat, a későbbiekben még kicsit boncolgatjuk. Pénzről mindenesetre nem mondott le azért, hogy megerősítsék körülötte a keretet, na nem mintha ez kötelező lenne (ugye, Mr. Bryant?).

Új szituáció lesz számára a Phil Jackson megjelenésével biztosra vehető Triangle rendszer, ahol többek szerint is brillírozhat; kíváncsian várjuk az eredményeket. Ha ki akar nőni a “remek scorer, de soha nem nyert semmit” skatulyából, akkor a védekezésre nagyobb hangsúlyt kell fektetnie, mert mindene megvan ahhoz (súly, erő, gyorsaság, termet), hogy jó védő lehessen. Májusban múlt 30, olyan nagyon sok ideje tehát már nincs ennek elsajátítására; a Jackson-Fisher párosnak kell hatnia valahogyan rá.

A korábbiakban megszokottnál többször láthattuk a kezdőben, azon belül is a hármas poszton J.R. Smith-t, de leggyakrabban Anhony helyetteseként bízták rá a scorer szerepkörét. Új szerződésével a zsebében pontátlaga 18.1-ről 14.5-re esett vissza, bár triplái jobban sültek (35.6% tavaly, 39.4% idén). Összességében rengeteg rossz vállalás, ellazázott védekezés jellemezte szezonját, de legalább lett egy nagy autója.

29 meccsre, amolyan cameo szerepre benézett Metta World Peace is, sok nyomot nem hagyott a Garden közönségében pár rátéglázott hármast kivéve.

Négyesben Melon kívül a Stoudemire-Bargnani Washed-up All Star párossal találkozhattunk a legsűrűbben. Kenyon Martin egy MWP-hez hasonló beugrós szerepet vállalt el 32 meccs erejéig, bár neki legalább voltak pozitív momentumai is. STAT nagy reményekkel induló new yorki karrierje szép lassan elhalványult, sok sérülése miatt leginkább a kispadról számítanak már csak rá, igazán kár az egykor robbanékony scorerért. Pontot szerezni még limitált szerepkörben is tud, másra már nemigen használható. Ha jelenlegi szerződése kifut, hasznos kiegészítő lehet még egy bajnokesélyesnél - bár védekezésben akkora lyuk, hogy talán nem is tartanak majd rá olyan sokan igényt. Dobószázaléka egyébiránt rendben van (55.7%), de jó középtávolija ellenére triplát nem tudott megtanulni dobni, ami pedig nagyon dívik a mai modern négyesek körében.

Bargnaniról még kevesebb jót lehet elmondani, már az érte való cserét sem értették sokan anno. Magasemberhez méltatlan 44%-os mezőnymutatója és 5 pattanója is, de ha mindehhez hozzávesszük 27.8%-os triplázását, megértjük, miért született ez a Bargnani-mix:

Centerposzton a kissé motiválatlan Tyson Chandler védte a festéket - vagyis védte volna, ha nem rángatták volna ki onnan állandóan a Woodson-féle “váltsunk mindent” védekezés miatt. Nem sikerült jól a szezonja (8.7 pont, 9.6 pattanó), 27 meccset mulasztott is, egyáltalán nem bánta Dallasba cserélését. Azóta megy is a sárdobálás közte és a Knicks között, nem lett jó vége tehát a Chandler-Stoudemire-Anthony Big3-nek, és ebben - Chandler szerint - Anthony is ludas. 

 

Jövő (?)
 

Visszatérve a poszt elején feltett kérdéshez: lehet-e bajnokságot nyerni, ha Melo a legjobb játékosunk?

A megfelelő kiegészítő személyzettel talán. Dirk 2011-es diadalát lehet talán felhozni a közelmúltból, mindketten hasonlóan tehetséges támadójátékosok, és jó napjaikon átlagos védők. Nowitzkinek akkor kedvezett a széljárás is, hiszen - amellett, hogy náluk Dallasban minden klappolt, tisztázottak voltak a szerepek - keletről az akkor még csak szárnyait bontogató Heat volt az ellenfél, olyan role playerekkel, mint Dampier, Arroyo, Eddie House vagy a Martina Navratilovára hajazó Juwan “Pályafutásom alkonya tovább tart, mint mások teljes pályafutása” Howard. 

Anthony azonban más személyiség, mint a ligaszerte köztiszteletnek örvendő Nowo, lehet, hogy ez is kevés lenne – persze hol van egy jó kiegészítő, nem hogy egy egész csapatra való...

Nem igazán akarnék belefolyni Melo sározásába, az NBA-t követők előtt nyitott könyv a személyisége - egy szemléltető példaként vegyük Tyson Chandler esetét. 

Chandler oszlopos tagja volt a 2011-es bajnok Mavericks-nek, de pénzügyi megfontolásból - és egy esetleges nagyobb hal kifogásának reményében - Mark Cuban úgy döntött, nem hosszabbít centerével, aki így a Knicks kötelékébe került. Dolanék a hiányzó darabkát vélték felfedezni benne, egy vérbeli védekező centert, aki segít elfedni a két sztár, Anthony és Stoudemire védekezésbeli hiányosságait. A középjátékos 3 new yorki szezon után dicstelenül távozott, és “búcsúlevelében” Anthony-t jelöli meg, mint felelőst az elcseréléséért. Egy kiválóan védekező magasembert sikerült elüldözni a csapattól - hogy ebben ki a hibás, nem tisztünk eldönteni, de nagy képzelőerő nem kell hozzá, látva azt, ahogyan Anthony és sleppje megszállta a Garden környékét az elmúlt években. 

A Chandler-csereügylet egyébként tipikus Knicks, és emiatt is kérdőjeles a franchise sportszakmai jövője. A cserében jött két használható veterán (Chandlerrel együtt lepasszolták Feltont is, ezért jár a pici pirospont), Jose Calderon és Samuel Dalembert személyében, minden kezdődik tehát elölről. 

Mit lehet erre mondani? A város, amely soha nem alszik – és csapata, amely soha nem újul meg?