52 éves lenne Reggie Lewis, Earl Monroe ma lett 73

52 éves lenne ma az 1993-ban elhunyt Reggie Lewis, Earl "The Pearl" Monroe pedig 73. születésnapját ünnepli.

Reggie Lewis 1965. november 21-én született Baltimore-ban. Már a középiskolában jó társaságba keveredett, hiszen együtt játszott Muggsy Bogues-zal, Reggie Williamsszel és David Wingate-tel is - előbbit keveseknek kell bemutatni, mint a liga történetének valaha volt legalacsonyabb játékosa, Williams 10, Wingate pedig 15 évet húzott le később az NBA-ben. 1983-ban a bostoni Northeastern Egyetemre került, ahol legenda lett - 2708 dobott pontjával a mai napig ő a csúcstartó a Huskiesnál, csapata mind a négy évben ott volt az NCAA nagy tornáján, 34-es mezszámát vissza is vonultatta az egyetem.

1987-ben az első kör utolsó előtti, 22. helyén vitte el őt a Boston Celtics, amely az azt megelőző szezonban az alapszakaszban is a második volt, és a fináléban is a Los Angeles Lakers "mögé" szorultak 4-2-es összesítéssel. Érdekesség, hogy ezen a drafton kelt el korábbi középiskolai csapattársai közül Williams - 1/4-ként a Los Angeles Clippers által -, illetve Bogues is - 1/12-ként a Washington Bullets választásaként.

Azonnali komoly erősítéssel nem számolhatott a Celtics, de viszonylag hamar kiderült, hogy jó befektetést csináltak Lewis-zal. Első idényében mindössze 49 meccsen szerepelt - Larry Bird posztján természetesen egyszer sem kezdőként -, és alig valamivel több mint 8 percet, valamint 4.5 pontot átlagolt. Második szezonjában volt egy "kis" szerencséje, mivel Bird mindkét sarkát meg kellett műteni, így hat mérkőzés után befejezte a szezont. Lewis kihasználta a lehetőséget, 81 meccsből 57-szer kezdett, majdnem 33 percet játszott találkozónként, és 18.5-re szökött fel pontátlaga is.

Ezt követően kirobbanthatatlan volt szinte a kezdőből. 1989/90-ben 79 meccsből még 25-ször csereként lépett pályára, de kövektező három idényében összesen 5 mérkőzést hagyott ki az alapszakaszban, és az összes találkozón a kezdőben kapott helyet. 1989/90-ben a visszatérő Bird miatt kevesebb labdája volt, mint egy évvel korábban, de csak 17.0-ra esett vissza meccsenkénti ponttermése. Negyedik szezonjában ezt tornázta vissza 18.7-re, majd 1991/92-ben már 20.8 pontot hozott össze találkozónként, meg is hívták az All-Star gálára.

1992/93-ban ugyanilyen átlagot produkált az alapszakaszban, nem is tűnt úgy, hogy bármi probléma lenne, sőt, ekkorra már mindenki biztos volt abban, hogy az 1992 augusztusában visszavonuló Bird utódja ő lesz az együttesnél. Az 1993-as rájátszás első körének első meccsén azonban váratlan dolog történt: a többek között középiskolai csapattársaival, Bogues-zal és Wingate-tel felálló Charlotte Hornets elleni összecsapáson egyszercsak összeesett Lewis. 13 perc alatt 17 pontot dobott, a Celtics pedig 112-101 arányban nyert.

A vizsgálatok kimutatták, nagyon súlyos szívproblémája volt Lewisnak, nem is engedték többet a pályára már a sorozatban, a Larry Johnson és Alonzo Mourning vezette Hornets pedig 3-1-gyel kiejtette a Bostont. A Hornets elleni első mérkőzést követően három hónappal, 1993. július 27-én Lewis edzés közben szívrohamot kapott, összeesett és meghalt, nem tudták már újjáéleszteni. 35-ös mezszámát 1995-ben vonultatta vissza a Celtics, amely Len Bias és az ő elvesztését nem bírta el hosszútávon sem - a korábban évtizedekig (keleti) topcsapatnak számító együttes nyolc év alatt mindössze egyszer került be a rájátszásba, akkor is kiestek az első körben. Isten nyugosztalja!

 

Earl Monroe neve egészen biztosan nem ismeretlen a kosárlabdát kedvelőknek, hiszen a He Got Game című filmben a Ray Allen által alakított Jesus Shuttlesworth keresztnevét Earl Monroe egyik beceneve (Jesus/Black Jesus) után kapja. Nem véletlen, hogy a filmesek választása rá esett: Monroe a 70-es évek fő látványossága volt az amerikai profi kosárlabdában légiesen könnyed stílusa, zseniális passzai, megoldásai és csak Michael Jordanhez és Pete Maravich-hez hasonlítható eleganciája miatt.

Egész pályafutása során mindössze egyetlen egyéni címet kapott (az év újonca volt 1968-ban), azonban a Gyöngy (Pearl) több volt, mint statisztika: a kosárlabda minden szépségét felvonultatta, a nézők megtisztelve érezhették magukat, hogy látják játszani – ő pedig mindent meg is tett, hogy kiszolgálja szurkolóit.

A philadelphiai származású hátvéd utcai legendából vált az NBA sztárjává, és ezt sosem feledte el. Hihetetlen játéka már az egyetemen leküzdött minden akadályt: egy második vonalas csapatból lett két alkalommal All-American, utolsó évében 40 pont felett átlagolt. 1967-ben került az NBA-be (2. helyen), a Baltimore Bullets (ma Washington Wizards) vitte el a játékjogát. Első évében 24 pont felett átlagolt, a kor egyik sztárcsapatának, a Lakersnek újoncként szórt 56 pontot. Amikor egy év múlva csatlakozott hozzá Wes Unseld (az alulméretezett center az 1968/69-es szezonban egyszerre húzta be az MVP-címet és lett az év újonca), sokan hitték: olyan páros állt össze Baltimore-ban, amely bajnoki címek sorát gyűjti majd be.

Ez végül nem valósult meg, ketten együtt csak egy vesztett döntőig (1971) jutottak. Monroe ugyanis nem érezte jól magát Baltimore-ban, és 1971 őszén az elcserélését kérte. Nincs rajta mit szépíteni, megzsarolta a Bulletset. Monroe elutazott Indianába, és tárgyalni kezdett az ABA-s Pacers menedzsmentjével – abban a pillanatban cserélték is New Yorkba, a Knickshez, hiszen ellenkező esetben semmit nem kaptak volna érte.

A Knicksnél olyan pár várt rá, amilyenre mindig is vágyott: Walt Frazier hozzá hasonló stílusú és tudású irányító volt. Kettősüket csak Rolls Royce Backcourtnak becézték, hozzájuk hasonló hátvédpár nagyon kevés volt az NBA történetében (1996-ban mindkettejüket beválasztották az NBA történetének 50 legjobb játékosa közé). 1972-ben ugyan a csapat harmadik oszlopa, Willis Reed sérülése miatt kikapott a Knicks minden idők egyik legjobb csapatától, a 69-13-as alapszakaszt repesztő Los Angeles Lakerstől, de 1973-ban már nem volt kegyelem: a szuperduó vezetésével a Knicks megszerezte története második (és azóta is utolsó) bajnoki címét.

Sajnos ez volt Willis Reed utolsó teljes szezonja, a legendás center 1974-ben visszavonult, miután szinte a teljes szezont kihagyta. A palánk alatt meggyengült Knicks kiváló csapat maradt ugyan, de nem bajnokesélyes. 1976-ban és 1977-ben az a csúfság is megesett, hogy lecsúsztak a playoffról. A visszaesésben az is szerepet játszott, hogy a Pearl egyre többet bajlódott fiatalkorában aszfalton koptatott térdeivel, közel sem volt már teljes értékű harcos.

Monroe 1980-ig bírta, ekkor azonban úgy döntött, nincs értelme tovább szenvedni. Így is összeszorgoskodott több mint 17.000 pontot.

Hősünk azonban nem élte a visszavonult legendák nyugodt életét, a Madison Square Garden szpíkere lett. Emellett lemezkiadó céget alapított, különböző egészségügyi programok és szervezetek szóvivői munkáját látta/látja el. Öröklött cukorbetegsége okán rendszeresen hallatja hangját a médiában az egészséges életmódot hirdetve.

Monroe megszámlálhatatlan kitüntetést kapott ifjúsági szervezetektől maximálisan példamutató élete miatt, többek között megkapta a Harlem Professionals Inspirational Awardot is. A kosárlabdában sem feledkeztek meg róla: a Knicksben már 1986-ban visszavonultatták 15-ös mezét, 2007-ben pedig a Wizards 10-es trikóját húzták fel a mennyezetre – természetesen 1990 óta Halhatatlan is. 2005-ben az alsóbb ligás Baltimore Pearls az ő tiszteletére vette fel a Pearls nevet. Ma 72 éves, Isten éltesse!

Mi a véleményed?

blog comments powered by Disqus