80 éves a Lakers örök másodikja

Kereken 80. születésnapját ünnepli a mai napon a Los Angeles Lakers és a '60-as évek legendás játékosa, Elgin Baylor. Isten éltesse sokáig!

Két évvel ezelőtt már írtunk róla, ezt olvashatjátok most:

A Lakers 22-eséről azt tartják, hogy atletizmusban, a távoli dobások hangsúlyos alkalmazásában megelőzte korát – játéka nagyban hasonlított a Michael Jordannel kezdődő korszak szuperatlétáinak játékához. A Hall of Famer, a ligatörténet 50 legjobb játékosa közé választott kiscsatár azonban jóval ismertebb arról, hogy hosszú és eredményes pályafutása alatt egyetlen bajnoki címet sem tudott nyerni – holott folyton ott toporgott a siker kapujában. Pályafutását kissé rendhagyó módon (fél)sikerei segítségével elevenítjük fel - egyúttal némi bepillantást nyerve a hatvanas évek NBA-kosárlabdájába.

Két draft. A washingtoni születésű Baylort már 1956-ban draftolta a Minneapolis Lakers (összességében a 91. helyen), ám Baylor már elígérkezett a Seattle Egyetemre. 1958-ban már draftelsőként szerezte meg játékjogát szintén a Lakers.

Az első vesztes nagydöntő. 1958-ban a Seattle az NCAA döntőjéig menetelt, ott azonban kikapott a hazai pályán játszó Kentucky-tól. Elgin Baylort választották a Final Four legjobbjának – 1969-ben csapattársa, Jerry West kísértetiesen hasonló körülmények között nyerte el az NBA történetének első Finals MVP díját. De ne szaladjunk ennyire előre.

1959 - Előtte még a jövő. Elgin Baylor nem cicózott sokat, a liga előző évben legrosszabb csapatát rögtön a nagydöntőig vezette – a Boston Celtics azonban lezúzta a csikócsapatot, a döntők történetében először söpréssel (4-0-lal) abszolválva a bajnoki címet. Emberünk mindenesetre elnyerte az Év Újonca és az All Star MVP címeket. Ígéretes kezdés, mondhatnánk - azonban ezek voltak Baylor játékospályafutásának utolsó (!) egyéni díjai.

1962 - Előttük még a jövő. A nagydöntős első évet zaklatott időszak követte. 1960 elején kis híján lezuhant a csapat repülőgépe, 1960 nyarán pedig a Lakers elköltözött Minneapolisból Los Angelesbe – már az új szerzeménnyel, Jerry Westtel. Az újonc hátvéd szinte tökéletes párjává vált Baylornak, aki 1960 és 1963 között 34, 38 és 34 pontos idényátlagokat tudott felmutatni, sőt 1960-ban egy meccsen 71 pontot szórt – Chamberlain 1962-es 100 pontjáig ez volt a pontrekord. 1962-ben a fiatal tandem már a nagydöntőbe is bejutott, ahol ismét a Celtics jött szembe. Baylor az 5. meccsen 61 pontos máig élő (!) döntő-rekordot szórt, és a Lakers 3-2-re vezetett. A 6. meccsre Los Angelesben került sor, ám a Celtics 119 pontot szórva kiegyenlített, majd otthonában, hosszabbítás után kiszenvedte az újabb bajnoki győzelmet.

1962-höz tartozik egy mai szemmel furcsa esemény is: Elgin Baylort behívták tartalékos katonai szolgálatra, amit Washington államban kellett teljesítenie – emiatt csak 48 meccsen játszhatott a Lakersben, mivel eltávozásra csak hétvégén nyílt lehetősége…

1963 - A playoff nem a fiatalok sportja? A Lakersnél inkább félig tele volt a pohár a 62-es döntő után, és ebben a pozitív attitűdben dolgozva ismét döntőig meneteltek. A sajtó arról cikkezett, hogy Bob Cousy, a Celtics csodairányítója bejelentette: a szezon végén visszavonul – és a Sports Illustrated öreg csapatnak titulálta a Bostont. Nem kellett volna. A John Havlicek, Don Nelson és Bailey Howell révén vérfrissítésen áteső Celtics 4-2-re verte az ifjú titánokat a fináléban – idegenben behúzva a 4. győzelmet. Pedig amit azon a meccsen a Lakers Dynamic Duója művelt...

1965 - Sérülés. Az 1963-64-es szezonban Baylor lendülete egy kicsit megtört, ugyanis térdsérülést szenvedett, amely teljes további pályafutására hatással volt. Bár továbbra is ligaelit játékos maradt, soha többé nem tudott 30 pont felett átlagolni, és egyre több meccset kellett kihagynia. 1965-ben újabb nagydöntő, újra a Celtics ellen – újabb, fájó vereség. A klubtulajdonos Walter Brown halála miatt az egész évben extrán motivált Boston a nagydöntőben sem kegyelmezett, 4-1-es összesítéssel sorozatban 7. bajnoki címét nyerte meg.

1966 - Ha 5 perccel tovább tart... Ötödik nagydöntő, ötödik vereség – és igazán fájó vereség, hiszen 7. meccsen dőlt el a bajnoki cím sorsa. Baylor térde annyira rossz állapotban volt 1965 nyarán, hogy az orvosok azt mondták neki: be kell fejeznie pályafutását. Ez végül nem következett be, azonban jóval kevesebbet tudott hozzátenni a csapat játékához (ahogy fogalmazott: innentől kezdve tudásának 75%-át tudta csak adni) – szerencsére a UCLA-ről érkező Gail Goodrich és Walt Hazzard annyira pazarul játszott, hogy a teljesen átalakult Lakers döntőbe jutott. Az első meccsen Baylor régi fényében ragyogott (36 pont), és a csapata Bostonban tudott nyerni. Mégsem került a Lakers címlapokra, mert Red Auerbach a meccs után bejelentette: ez az utolsó éve vezetőedzőként, és Bill Russell fogja játékos-edzőként irányítani a lóheréseket. A mestere szép búcsújáért küzdő Celtics sorozatban háromszor nyert, főleg azért, mert Havlicekre nem volt embere a Lakersnek. Bár a LA átalakította játékát, és kiegyenlített, a 7. meccsen megint nem tudtak mit kezdeni a Boston Garden fullasztó légkörével, és bár óriási hátrányból visszakapaszkodtak, a győzelemre már nem volt idejük – Red Auerbach pedig edzőként meggyújthatta utolsó győzelmi szivarját.

1968 - Center nélkül nem megy. A gyengére sikerült 1966-67-es év után 1967 nyarán megnyitotta kapuit a Great Western Forum, ahol a Lakers 32 évig, a Staples Center felépüléséig játszotta hazai meccseit. A lila-sárgák természetesen fogadkoztak, hogy az új hipermodern aréna légterébe bajnoki zászlót hoznak. Az előjelek jók voltak, mivel a 76ers előző évben megszakította a Boston sorozatát (8 bajnokság sorozatban), és mindenhol általános volt a vélemény: a Bostonnak vége. Bár az 1968-as döntőbe mégis ők jutottak, hétmeccses, irtózatosan kemény sorozatban győzték csak le a Chamberlain vezette Philly-t – miközben a Lakers már egy hete pihent a döntőre. Noha 2-2-vel mentek a csapatok Bostonba az 5. meccsre, Jerry West nagyon súlyos bokasérüléssel játszott. Baylor sem volt az igazi, a Celtics pedig kihasználta, hogy a Lakersnek nem volt igazán jó centere – megnyerték az 5. meccset, majd Los Angelesben a hatodikat is. Ez volt Baylor hatodik elvesztett nagydöntője.

1969 - Amikor tényleg nincs szerencséd. Most vagy soha – gondolhatta a Lakers-tábor. 1968 nyarán megérkezett ugyanis a Megváltó LA-be: Wilt Chamberlain aranysárga-lila mezbe öltözött! Az alapszakasz egy merő diadalmenet volt, és a döntőig sem vezetett nehéz út. No de ami akkor jött… Bill Russell utolsó szezonjára készülődött, a legendának már egyre több baja volt a lábaival. A Celtics nem is játszott jól, alig evickélt be a playoffba – azonban a zöld-fehérek itt kezdtek feltámadni, és be is kerültek a döntőbe a New York Knicks ellenében. A Lakers a fináléban nem sokat vacillált, 2-0-ra hozta a hazai meccseket. A második meccsen Baylor is felvillantott valamit a régiből: csapata utolsó 12 pontját ő szerezte. Ekkor azonban jött a Boston – meg a szerencse. A harmadik meccsen Havliceknek belenyúltak a szemébe, de hősiesen játszva 2-1-re szépített a párharcban, majd a 4. meccs bakiparádéjában (50 eladott labda!) egy egészen hihetetlen, gyűrűn-palánkon felpattanó tempóval egyenlített ki a Celtics (2-2). A következő két meccset hozták a hazai csapatok, így a 7. mérkőzésre LA-ben került sor. A Lakers tulajdonosa telepakoltatta lufikkal a Forum légterét – a Bill Russell utolsó mérkőzésére készülődő Boston-játékosoknak nem is kellett ennél jobb motiváció. Őrületes csata végén Don Nelson gyűrűről felpattanó tempója hozta meg az újabb 2. helyet Baylor számára. Jerry West kapta az MVP-díjat – de kit érdekelt ez akkor LA-ben…

1970 - Ilyen szériában nem szégyen kikapni. Most – gondolhatta a Lakers-tábor. Bill Russell visszavonult, az örök mumus Celtics pedig jelentősen meggyengült, így keleten egyértelműen a New York Knicks volt a nyerő. Nyugaton pedig a Lakers. A döntő párosítása előre borítékolható volt, és minden idők egyik legjobb fináléja lett. A 3. meccsen Jerry West Dobása kiegyenlítette a meccset: 3 másodperccel a vége előtt Mr. Clutch saját térfeléről elengedett labdája behullott a gyűrűbe – ennek ellenére a hosszabbítást a Knicks nyerte meg. 2-2-nél az ötödik meccsen Willis Reed, a Knicks centere izomszakadást szenvedett a bal lábában, azonban a New York small-ballra átállva megfogta Wilt Chamberlaint. A Gólya a 6. meccsen 45 ponttal és 27 pattanóval vágott vissza és hozta 3-3-ra a párharcot. Mindezek azonban eltörpülnek a 7. meccs mellett: Willis Reed lónak elegendő fájdalomcsillapítót kapott, így fel tudott állni a kezdéshez az őrjöngő Madison Square Gardenben. Csapata első négy pontját ő szerezte, majd a padról figyelhette, ahogy ettől teljesen feltüzelt csapattársai ízekre szedik a Lakerst és megszerzik a 24 éves franchise első bajnoki címét. Reed lett az MVP, Baylor pedig nyolcadszorra se tudta begyűjteni azt az átkozott gyűrűt.

1971. november 5. - Túl hamar, vagy túl későn? 1971-ben a Lakers kikapott a főcsoportdöntőben, a fiatal Lew Alcindor (később Kareem Abdul-Jabbar) vezetésével a Milwaukee Bucks legyőzte őket. Néhány évvel korábban nagy ellenfelük, a Celtics játékosait illették „öreg” jelzővel, most rájuk mondták: ennek a csapatnak annyi. Egy valamivel azonban nem számoltak, ez pedig Bill Sharman érkezése volt. A Celtics egykori játékosa úgy összerakta a gárdát, hogy azok 1996-ig fennálló rekordot mentek az alapszakszban (69-13), és a fináléban 4-1-re mosták le a New York Knickset. Elgin Baylor nélkül. A legendás 22-es térdei annyira tropák voltak már, hogy november 5-én bejelentette: visszavonul az aktív játéktól.

Ugyanezen a napon a Los Angeles Lakers a Baltimore Bulletset fogadta, és győzött – ez volt az első "W" abból a sorozatban 33 győzelemből, amely máig élő NBA-rekord. Fél évvel később Jerry West a bajnoki győzelmet Elgin Baylornak ajánlotta.

A visszavonulás után

Baylor bajnoki cím nélkül vonult vissza – viszont 11 alkalommal szerepelhetett All-Staron, és tízszer választották be az Év Ötösébe. Már 1977-ben Hall of Famer, 1983-ban pedig az elsők között vonultatták vissza 22-es mezét Los Angelesben. A SLAM Magazin 2009-es szavazásán Elgin Baylort minden idők 11. legjobb játékosának választották.

1974 és 1979 között a New Orleans Jazznél dolgozott edzőként, majd 1986-ban a kisebbik (stílszerűen mondhatnánk: második számú) LA-beli csapathoz, a Clippershez került. Egészen 2008-ig, 74 éves koráig volt a gárda GM-je/szakmai alelnöke. Bár ez inkább a tulajdonos sara, de ettől még igaz: ez idő alatt a gárda összesen kétszer jutott 50% fölé, és egyetlen playoff-párharcot nyert meg. Utóbbi idején, 2006-ban Elgin Baylort az NBA meg is választotta az Év Sportvezetőjének…

Mi a véleményed?

blog comments powered by Disqus