A 10 legjobb csapat és Jordan 20.000 pontnál

Január 8-a két eseményről híres igazán. Az egyik 23 évvel ezelőtt történt, amikor a Chicago Bulls a Milwaukee Bucksot fogadta, a kétszeres címvédő pedig 120-95-re győzött. A találkozó igazából azért vonult be a történelemkönyvekbe, mert Michael Jordan 35 pontot dobott (15/26 mezőny, 2/5 tripla, 3/3 büntető), amivel pontosan 20.000 ponttal fejezte be az összecsapást - 620 mérkőzés kellett ehhez neki, a második legkevesebb Wilt Chamberlain 499 meccse után.

 

19 évvel ezelőtt, 1997. január 8-án pedig az NBA kihirdette minden idők 10 legjobb csapatát. Tavaly végignéztük őket, ezt a listát olvashatjátok újra végig, illetve nézhetitek meg a bajnoki éveikről készült dokumentumfilmeket - más kérdés, hogy az elmúlt 19 évben lehetett olyan együttes, amely befért a Top10-be, és öles léptekkel halad efelé az idei Golden State Warriors is.

 

Boston Celtics, 1964/65

62-18-as mérleggel nyerték az akkor még 9 csapatos liga teljes alapszakaszát. A keleti döntőben nagyon megszenvedtek a Wilt Chamberlain vezette, de az alapszakaszban csak 40-40-et futó Philadelphia Sixersszel - Chamberlain az idény közben érkezett a San Francisco Warriorstől Phillybe. Mindenki a hazai meccseit hozta, az utolsót pedig 110-109-re nyerte a Celtics minden idők egyik legemlékezetesebb PO-momentumával. A végén a Sixers a bostoni térfélen jött alapvonali bedobással, ám ezt John Havlicek lefülelte, az óra lepörgött, ezzel nyert a Celtics. A döntőben aztán 4-1-gyel ütötték el Jerry West Los Angeles Lakersét.

A 31 éves Bill Russell utoljára, ötödik alkalommal lett a liga legértékesebb játékosa (14.1 pont, 24.1 pattanó, 5.3 gólpassz), és utoljára, harmadik alkalommal került be az All-NBA első csapatba. Mellette olyan játékosok voltak, mint az ekkor még csak 24 esztendős, később a csapat húzóemberévé előlépő 13-szoros All-Star, megszámlálhatatlan All-NBA első és második, valamint All-Defensive első és második csapatba jelöléssel rendelkező, 1973/74-ben Finals MVP-nek választott John Havlicek; az ezt megelőző négy szezonban All-NBA második csapattagnak választott hatszoros All-Star, és kommentátorként ma is a franchise kötelékében dolgozó Tom Heinsohn, vagy az ötszörös All-Star, ebben az idényben is All-NBA második csapattag Sam Jones. A vezetőedző nem más volt, mint minden idők (egyik) legnagyobb formátumú csapatvezetője és edzője, Red Auerbach.

 

Philadelphia 76ers 1966/67

A Sixers már az alapszakaszban bebizonyította, hogy nem viccelnek, a 10 csapatos liga legjobb mérlegével, 68-13-mal zártak. A keleti elődöntőben 3-1-re verték a Cincinatti Royalst, majd nagyon könnyedén, 4-1-gyel intézték el a keleti döntőben az akkor nyolcszoros címvédő Bostont. A döntőben sem volt sokkal nehezebb dolguk, a már az alapszakasz pontkirályi címét elhódító Rick Barryvel és Nate Thurmonddal felálló San Francisco Warriorst 4-2-re verték.

Ez volt Wilt Chamberlain első bajnoki címe. Harmadik alkalommal lett MVP (24.1 pont, 24.2 pattanó, 7.8 gólpassz) - még a következő idényben nyert egyet, aztán többet nem -, és az All-NBA első csapatba is bekerült természetesen. Olyan kiemelkedő játékosok játszottak mellette, mint a korábban a Syracuse Nationalsnél 5-szörös All-Star Larry Costello, az ekkor még csak 23 éves, később 4-szeres NBA All-Star és ABA MVP Billy Cunningham, az ekkor 30 esztendős, 11-szeres All-Star és 7-szeres All-NBA második csapattag dobóhátvéd, Hal Greer, vagy a hétszeres All-Star kiscsatár, Chet Walker.

 

New York Knicks 1969/70

A Knicks történetének első bajnoki címe. Az alapszakaszt 60-22-vel, ligaelsőként hozták le Red Holzman vezetőedző irányításával - volt egy 18 meccses győzelmi szériájuk és 23-1-gyel nyitottak. A PO első körében hatalmasat meccseltek az Earl Monroe - Wes Unseld páros vezette Baltimore Bullets-cel. Végül 4-3-mal továbbmentek, utána pedig 4-1-gyel nagyon könnyedén verték az elsőéves Kareem Abdul-Jabbar fémjelezte Milwaukee Bucksot. A döntőben Jerry West, Wilt Chamberlain és a Los Angeles Lakers jött szembe, és ez a párosítás is legendássá vált. Willis Reed súlyos sérülésével együtt is vállalta a játékot a hetedik meccsen - igaz, csak pár támadás erejéig -, ez pedig annyi erőt adott a többieknek, hogy 4-3-mal behúzták a végső sikert.

Willis Reed nem véletlenül volt ennyire fontos csapatának: ő volt ebben az idényben az All-Star és az alapszakasz MVP-je is (21.7 pont, 13.9 pattanó), de a döntő legértékesebb játékosának is megválasztották. Mellette még egy igazi legenda játszott ebben a keretben: Walt Frazier 7-szer volt All-Star, emellett zsinórban hétszer volt az All-Defensive első csapat tagja, és négyszer All-NBA első csapatba is beválasztották, a Knicks történetének legjobb irányítója volt. Reed palánk alatti társa a Detroitban háromszor, New Yorkban ötször All-Starnak választott Dave DeBusschere volt.

 

Los Angeles Lakers 1971/72

(Akkor) minden idők legjobb mérlegével, 69-13-mal végeztek az alapszakaszban természetesen a liga élén. Egy máig fennálló rekordot is tartanak: 33 meccset nyertek zsinórban, amire soha korábban és azóta sem volt senki képes az NBA-ben vagy bármelyik amerikai major sportban. 4-0-lal verték a Chicago Bullst a nyugati első körben, aztán pedig visszavágtak mindenkinek. A nyugati döntőben Kareem Abdul-Jabbaron és a Milwaukee Buckson léptek túl 4-2-vel - egy évvel korábban 4-1-gyel hasaltak el ellenük a szezon ugyanezen fázisában -, a fináléban pedig a két évvel korábban elszenvedett vereséget bosszulták meg a tovább erősödő, de sérülés miatt Willis Reedet nélkülöző New York elleni 4-1-gyel.

Wilt Chamberlain ebben az idényben már "csak" a második All-NBA csapatba fért be, de az első védekező ötösben ott volt, ráadásul ő lett a döntő legértékesebb játékosa. Elgin Baylor ennek a szezonnak az elején vonult vissza, egy legendával tehát kevesebb lett az együttes, Jerry Westet, "a logót" sem nagyon kell azonban bemutatni senkinek - pályafutása összes szezonjában, tehát 14-szer lett All-Star, csak kétszer nem volt tagja az első vagy második All-NBA csapatnak, és 1968/69-ben a liga történetének egyetlen játékosa lett, aki úgy lett döntő MVP, hogy a vesztes csapat tagja volt. Ebben a finálában 25.6 ponttal Gail Goodrich volt a legeredményesebb, ő összesen 5-szörös All-Star volt, egyszer pedig az All-NBA első csapatának a tagja is. Chamberlain palánk alatti társa a mindig boldog, pályafutása utolsó 7 idényében folyamatosan dupla-duplát átlagoló Happy Hairston volt, és a keret tagja volt már Pat Riley is, aki később edzőként és vezetőként lett legenda.

 

Philadelphia 76ers 1982/83

A liga történetének egyik legsimább bajnoki címét szerezték. Az alapszakaszban 65-17-et futottak, amivel 7 meccsel értek el jobbat, mint a második Los Angeles Lakers. A PO-ban aztán senki nem állt az útjukba: 4-0-lal gázolták el a Bernard King-féle New Yorkot, 4-1-re verték a Don Nelson irányította, Sidney Moncrief fémjelezte Bucksot, majd a döntőben 4-0-lal söpörték ki Kareem Abdul-Jabbar és Magic Johnson csapatát, a Los Angeles Lakerst. Csak a 2000/01-es Lakers ért el jobb mérleget a PO-ban az ő 12-1-es mutatójuknál, Kobe-ék 15-1-gyel abszolválták akkor a rájátszást.

Két játékost kell mindenképpen kiemelni ebből a keretből. Az egyik Michael Jordan "elődje", Dr. J, azaz Julius Erving, aki a korszak egyik legnagyobb zsenije volt, 5-szörös ABA és 11-szeres NBA All-Star, 5-ször volt All-NBA első és 2-szer második csapat tagja, volt alapszakasz MVP, kétszer az All-Star Gála legértékesebb játékosa - másodjára pont ebben az idényben -, és minden idők egyik leglátványosabban játszó kosarasa. Mellette ott volt az NBA-ben 12-szeres All-Star, háromszoros alapszakasz MVP Moses Malone, aki az előző idényben még Houstonban volt a liga legértékesebb játékosa, ebben a szezonban pedig a Sixersnél ismételte meg mindezt (24.5 pont, 15.3 pattanó), és lett a döntő MVP-je is - All-NBA és All-Defensive első csapattag is lett, és sajnos tavaly hunyt el.

A legnagyobb nevek mellettük a négyszeres All-Star és négyszer a legjobb védekezőötösbe is beválasztott Maurice Cheeks, illetve a szintén négyszeres All-Star, az NBA legjobban védekező csapatába nem kevesebb mint 8-szor beválasztott, ebben az idényben a liga legjobb hatodik emberének jelölt Bobby Jones volt.

 

Boston Celtics 1985/86

67-15-öt mentek az alapszakaszban, majd átrohantak gyakorlatilag keleten. A Chicago Bullst Jordan 63 pontos meccse ellenére is kisöpörték (3-0), Dominique Wilkins és az Atlanta Hawks sem jelentett sokkal komolyabb akadályt (4-1), majd a Milwaukee Bucks ellen egy újabb söprés érkezett (4-0). A döntőben aztán a Twin Towersszel, Hakeem Olajuwon és Ralph Sampson duójával felálló Houston Rockets következett, de őket is legyűrték 4-2-re, ezzel lettek bajnokok.

Larry Bird lett az alapszakasz (25.8 pont, 9.8 pattanó, 6.8 gólpassz) és a döntő legértékesebb játékosa is - előbbi harmadjára, utóbbi másodjára, mindkettő utoljára. Kevin McHale másodjára lett All-Star ebben a szezonban, az előző két idény legjobb hatodik embereként pedig az volt az a szezon, ahol bekerült a kezdőcsapatba - először ment 20 pont fölé pontátlaga is, és először került be az All-Defensive első csapatba. A már ekkor is 32 éves Robert Parish hatodjára lett All-Star, de még karrierje felénél sem tartott, hiszen 97-ben gyűrűt nyert a Chicagóval is.

Olyan kiegészítők voltak mellettük, mint a korábban Portlandben bajnok, alapszakasz és döntő MVP címet is nyerő Bill Walton, aki ebben a szezonban a legjobb hatodik ember lett, és utolsó produktív idényét játszotta. Nem volt kisebb név a már harmadik bajnoki címét ünneplő, 1979-ben még a Seattle Supersonics színeiben döntő MVP címet is nyerő Dennis Johnson, aki ötször volt All-Star és a korszak legjobb védői közé tartozott - 9-szer volt All-NBA első vagy második csapattag. Érdemes lehet megemlíteni a jelenlegi GM, Danny Ainge nevét, illetve az itt csak epizódszereplő, edzőként azonban a Dallasszal bajnoki címet nyerő Rick Carlisle-t is.

 

Los Angeles Lakers 1986/87

A Pat Riley irányította Lakers 65-17-tel nyerte az alapszakaszt, hogy aztán a PO első három körében túl sokat ne szenvedjenek. Alex Englisht és a Denver Nuggetset kisöpörték (3-0), a Sleepy Floyd, Joe Barry Carroll, Chris Mullin-féle Golden State Warriors ellen sem szakadtak meg (4-1), majd újabb söprés következett a nyugati döntőben, ezúttal a Seattle Supersonics volt az áldozat (4-0). A döntőben az ősi ellenség, a Boston Celtics érkezett, és az aranysárga-lilák visszavágtak az 1984-es kudarcért, ezúttal ők győztek 4-2 arányban - gyakorlatilag lemásolták a Boston egy évvel korábbi rájátszását.

Az alapszakasz (23.9 pont, 6.3 pattanó, 12.2 gólpassz) és a döntő legértékesebb játékosa is Magic Johnson lett - először volt a legjobb az alapszakaszban, még kétszer sikerült ez neki, és már harmadjára a döntőben, ez viszont utoljára. Kareem Abdul-Jabbar pályafutása során először átlagolt 20 pont alatt, és először nem volt tagja All-NBA vagy All-Defensive csapatoknak. James Worthy azonban még ekkor kezdett belelendülni: másodjára volt All-Star - összesen 7 meghívásig jutott -, a következő idényben pedig ő lett a döntő MVP-je. Mellettük több név is ismerős lehet, például a gárda jelenlegi vezetőedzője, Byron Scott, az ebben az idényben a liga legjobb védőjátékosának választott Michael Cooper, a vasember AC Green, vagy a legutóbb a New York Knicks segédedzőjeként tevékenykedő egykori "verőember", Kurt Rambis.

 

Detroit Pistons 1988/89

63-19-cel nyerték az alapszakaszt Chuck Dalyék, akik a PO-ban lehengerlő teljesítményt nyújtottak. Söpörték a Larry Birdöt nélkülöző Celticset (3-0), majd ugyanezt tették a Milwaukee Bucksszal is (4-0). Az egyetlen igazi erőpróbának a keleti döntő bizonyult számukra, ahol 4-2-vel verték az ekkor még a Bad Boys stílusra nem elég felkészült Chicago Bullst. A fináléban a kétszeres címvédő Lakers már nem okozott nekik akadályt, 4-0-val búcsúztatták őket is.

A Bad Boys legnagyobb egyénisége, Isiah Thomas játékosként 12-szeres All-Star volt, háromszor volt All-NBA első és kétszer második csapat tagja, kétszer pedig az All-Star gála MVP-jének választották - erre az idényre ő is mindent a csapatnak rendelt alá, az All-Star jelölésen kívül semmilyen egyéni díja nem volt. Dennis Rodman még csak bontogatta szárnyait, harmadik évében járt - a következő két idényben választották meg a liga legjobb védőjének. A négyszeres All-Star, minden ellenfél által kifejezetten gyűlölt Bill Laimbeer kezdett leszálló ágba kerülni, Daly mester azonban nagyon összerakta a gárdát. A döntő MVP-je a Pistons előző GM-je, Joe Dumars volt, aki hatszoros All-Star lett a következő években, de leginkább védekezéséről volt híres ő is - All-Defensive első csapatba választották ebben az idényben is. Szezon közben került a csapathoz a Dallas Mavericks korábban háromszoros All-Star játékosa, Mark Aguirre, akinek szintén fontos szerepe volt a végső sikerben.

 

Chicago Bulls 1991/92

A címvédő Bulls 67-15-tel nyerte az alapszakaszt, de nem volt egyszerű PO-juk. A Miami Heatet még kisöpörték (3-0), de a Patrick Ewing-féle New York Knickset már óriási csatában múlták felül (4-3), és régi nagy riválisuk, a Cleveland Cavaliers sem bizonyult egyszerű feladat (4-2). A döntőben aztán a Portland TrailBlazersszel kellett farkasszemet nézniük, jött többek között a Shrug Game, az újabb 4-2-es sorozat és a második bajnoki cím.

Michael Jordan harmadjára lett az alapszakasz legértékesebb játékosa (30.1 pont, 6.4 pattanó, 6.1 gólpassz) és másodjára lett a döntő MVP-je - előbbiből még kettő, utóbbiból még három jött neki ezt követően. Természetesen All-NBA és All-Defensive első csapattag lett, ahogy az 1987/88-as szezontól kezdve az 1997/98-as idényig minden teljes szezonjában. Állandó társa, a 7-szeres All-Star Scottie Pippen második meghívását kapta erre az eseményre, először lett a legjobban védekező ötös tagja, és először fért be All-NBA csapatba is. Horace Grantet ekkor még kevesebb elismerés érte - később lett All-Star, és a következő négy évben volt az All-Defensive második csapat tagja.

Mellettük voltak olyan kiegészítők, mint az újoncidényében még All-Star, később Charles Oakley-ért megszerzett, ezért Jordan fricskáinak állandó célpontjaként jelenlévő Bill Cartwright, a "triplakirály" Craig Hodges, a kölyökképű, később egyszer All-Star gálára is beválasztott BJ Armstrong - aki most Derrick Rose játékosügynöke -, az 1995-ben Dennis Rodmanért elcserélt, így a második Three-peatben "nagy szerepet játszó" Will Perdue vagy a jelenlegi GM, John Paxson.

 

Chicago Bulls 1995/96

Az időrendben utolsó csapat pedig a legendás, 72-10-es Bulls - ők döntötték meg az 1971/72-es Lakers 69-13-as rekordját. A PO-ban az Alonzo Mourning, Tim Hardaway-féle Miamit söpörték az első körben (3-0), Patrick Ewingékat a második körben intézték el, sokkal könnyebben, mint 5 évvel korábban (4-1), majd Shaquille O'Neal és Penny Hardaway Orlando Magicjét küldték nyaralni, hibátlan teljesítménnyel (4-0). A döntőben a Shawn Kemp, Gary Payton vezette Seattle Supersonics jött velük szembe, de 4-2-vel őket is legyőzték, így lettek bajnokok.

Természetesen Jordan lett az alapszakasz (30.4 pont, 6.6 pattanó, 4.3 gólpassz) és a döntő legértékesebb játékosa is. Pippent leszámítva a kiegészítőszemélyzet komolyan kicserélődött körülötte. Cartwrightot Luc Longley, Grantet viszont a korábban már Detroitban is bajnok, csak ott és a Bullsban nem teljesen fékezhetetlen Dennis Rodman váltotta, aki zsinórban ötödjére lett a liga legjobb pattanózója (14.9) - a következő két idényben is nyerte a kategóriát -, és pályafutása során utoljára kapott helyett az All-Defensive első csapatban. A triplákért már Steve Kerr felelt - az előző idényben 52.4%-kal nyerte a kategóriát, ebben a szezonban 51.5% volt a mutatója. A Clevelandben még pont Jordan-utódként induló Ron Harper itt 20 pont körüli all-around játékosból kiegészítő lett, annak viszont kiváló, Toni Kukocot pedig ebben az idényben a legjobb hatodik embernek választották.