Hat éve nincs a ligában Seattle SuperSonics

1967-ben csatlakozott a Seattle SuperSonics az NBA-hez - nevüket a Boeing szuperszónikus utasszállítóiról kapták, amelyekre a szükséges papírokat, engedélyeket ez idő tájt szerezte be a cég, de amelyekből később anyagi és egyéb okok miatt végül nem lett semmi.

A franchise egyik, ha nem a legnagyobb alakja Lenny Wilkens volt, akit az 1968-as, tehát a gárda második szezonja előtt szerzett meg az együttes csere útján az Atlanta Hawkstól. Wikens előbb a legjobb játékosa, majd 1969-től kezdve edzője is volt a gárdának. 1972-ig volt a csapatnál az összesen 9 All-Starig jutó legenda, ekkor cserélték el a Cleveland Cavaliershez.

Ehhez az időszakhoz tartozik egy másik híres játékos, Spencer Haywood esete is. Az erőcsatár négyszeres All-Star, 1980-ban pedig a Los Angeles Lakersszel bajnok is volt - pont a Sonicsot verték a nyugati döntőben, de erről kicsit később -, ám leginkább arról híres, hogy bírósági ítélet kellett ahhoz, hogy az NBA-ben játszhasson. Akkoriban még azt írta elő a liga szabályzata, hogy négy évet kell játszani a középiskolja után, hogy valaki az NBA-ben játszhasson. Haywood két évig járt egyetemre, majd egy évig az ABA-ben játszott, mielőtt Sam Schulman, a Sonics első tulajdonosa úgy döntött, leigazolja. Az Amerikai Legfelsőbb Bíróság nekik adott igazat a liga ellenében, így Haywood elkezdhette karrierjét 1970-ben.

1973-ban a bostoni franchise ikonja, Bill Russell lett a vezetőedző, és irányításával 1975-ben, a csapat története során először PO-ba is jutottak. Kétszer egymás után kiestek a nyugati elődöntőben, majd miután nem jutottak be a rájátszásba, Russell 1977-ben távozott.

Sorsfordító volt ez a váltás is. Bár a rá következő szezont pocsékul kezdte Bob Hopkins irányításával a csapat, idény közben visszahozták az 1975-ben a játékospályafutást abbahagyó Wilkenst, most már "csak" vezetőedzői minőségben. Vezetésével a Seattle 1978-ban döntőt játszott a Washington Bullets ellen, amelyet 3-2-es vezetésről végül elbukott 4-3-mal, a következő idényben azonban 52-30-cal megnyerték nyugatot, és a rájátszásban sem álltak meg, ezúttal ők győztek a fővárosi együttes ellen a döntőben, 4-1 arányban.

Címvédőként a rá következő évben 56-26-tal másodikok lettek a nyugati főcsoportban, a nyugati döntőben azonban a Los Angeles Lakers 4-1-re legyőzte őket, a bajnokcsapat pedig széthullott - az 1979-es döntő MVP-jének választott Dennis Johnsont a Phoenix Sunshoz cserélték. A következő öt évben két első kör és egy nyugati elődöntő volt a legtöbb, amit el tudott érni a SuperSonics, 1985-ben pedig váltottak, Lenny Wilkens újra elhagyta az együttest, ezúttal végleg.

Bernie Bickerstaff vette át az csapatot, akinek a vezetésével a második évben máris nyugati döntőt játszottak, ráadásul úgy, hogy az alapszakaszban csak a hetedik kiemelést szerezték meg a konferenciában (39-43). A Tom Chambers, Dale Ellis, Xavier McDaniel, Nate McMillan vezette gárda aztán a főcsoport fináléjában megint a Los Angeles Lakersszel néztek farkasszemet, és ezúttal is elbukott a Seattle, megint a későbbi bajnok verte ki őket, megint 4-1 arányban. Bickerstafff még három évig maradt a kispadon, Shawn Kemp újoncszezonja után, Gary Payton megérkezése előtt, 1990-ben váltották le.

A kispadot a játékosként nyolcszoros, edzőként kétszeres bajnok KC Jones vette át, és innentől kezdve 8 szezonon keresztül mindig ott volt a PO-ban a Seattle, ez volt a csapat utolsó aranykora. Jones alig több mint egy év után távozott, George Karllal azonban régi-új magasságokba került az együttes.

1992-ben a Utah Jazz a nyugati elődöntőben (1-4), egy évre rá pedig a Phoenix Suns a nyugati döntőben (3-4) állította meg az együttest. Az 1994-es rájátszásnak a legjobb alapszakaszmérleggel vághatott neki a Sonics (63-19), ám minden idők egyik legnagyobb negatív meglepetését okozták azzal, hogy a nyolcadik kiemelt Denver Nuggets elütötte őket a továbbjutástól (2-3) - ők lettek az első olyan első kiemeltek, akiknek ezt a "szégyent" meg kellett érniük.

1995-ben a Los Angeles Lakers pályahátrányból is megverte őket (1-3), az 1995/96-os alapszakaszban azonban újra nyugat első helyén végeztek (64-18), és a döntőbe jutottak. A Kemp, Payton, Detlef Schrempf, Nate McMillan, Hershey Hawkins, Sam Perkins-féle gárdának egy pechje volt: a 72-10-es Chicago Bullst kellett volna megverniük, hat meccsen azonban alulmaradtak Jordanékkel szemben (2-4).

1996/97-ben és egy évvel később is megnyerték divíziójukat nyugaton, ám előbb a Houston Rockets (3-4), majd a Los Angeles Lakers állta útjukat a nyugati elődöntőben. 1997 őszén Shawn Kemptől is megváltak, 1998 nyarán pedig Karl edző lemondott, itt ért véget egy éra a franchise számára.

Paul Westphal lett az új vezetőedző, de alig több mint két év után mennie kellett - egy első kört tudott felmutatni a két szezonjában. 2002-ben Gary Paytont Ray Allenre cserélte a klub, az 1998-ban draftolt Rashard Lewis pedig szépen csendben All-Star játékossá nőtte ki magát. A Westphal helyét átvevő egykori játékos, Nate McMillan kicsivel kevesebb mint öt idényt töltött ex-csapatánál, és a 2004/05-ös idényben egy második kört el is ért az Allen-Lewis-féle garnitúrával - a későbbi bajnok San Antonio Spurs verte őket 4-2-re -, de ez volt az utolsó alkalom, hogy a Seattle SuperSonics ezen a néven a rájátszásban járt.

A franchise 2006-ban került Clay Bennett, illetve a Professional Basketball Club LLC kezébe. Mivel a város nem tudott együttműködni Bennett-tel egy új, korszerű csarnok felépítésében, így a tulajdonos el akarta költöztetni a franchise-t. A dolog bíróság elé került, ahol végül megegyeztek a felek - 45 millió dollár fejében a SuperSonics költözhetett, de a nevet nem használhatta Bennett Oklahoma Cityben, plusz 30 milliót kellett fizetnie, mivel 2013-ig nem került új NBA csapat Seattle-be, és ha lesz, akkor az a gárda is magáénak tekintheti a Sonics múltját, ahogyan most a Thunder.