The Big O

Az 1938. november 24-én született Robertson gyerekkorát a szegénység és a diszkrimináció uralta. Már a középiskola második évében kiemelkedett és csapatát bajnoki címre vezette, amit egy évvel később megismételtek. A két év alatt összesen 62-1-es mérleget produkáltak és bajnoki címeik az első olyan trófeák voltak Indianapolisban, amelyet csak fekete játékosokból álló csapat nyert. Miután végzett, a Cincinatti Egyetemre iratkozott be, ahol tovább javult játéka. A gárdával a három ott töltött éve alatt 79-9-et tudtak összehozni, de két Final Four szereplésen kívül csapatszinten nem tudott komoly sikert, végső győzelmet ünnepelni. Az 1960-as olimpián minden idők talán legjobb amatőr csapatát alkották Jerry Westtel és John Lucasszal, simán nyerték is a római ötkarikás játékokat, méghozzá brutális különbséggel (meccsenként átlag 42.4 ponttal). Ezután jelentkezett az 1960-as draftra, ahol a helyi Cincinatti Royals el is vitte 1/1-esként.

Azonnal beilleszkedett a profik közé all-around játékával, első évében 30.5 pontot, 10.1 pattanót és 9.7 gólpasszt átlagolt, nem meglepő tehát, hogy az Év Újonca díjat is besöpörte. Első 9 évében az Év Első Csapatának, első 12 évében pedig az All-Star gálának volt rendszeres tagja. Második szezonjában érte el azt, ami mai szemmel nézve szinte felfoghatatlan és valószínűleg utolérhetetlen: triplát-duplát átlagolt a teljes szezont figyelembe véve (30.8 pont, 11.4 gólpassz, 12.5 pattanó). Az első öt év statisztikáit nézve szintén tripla-dupla átlagai voltak, amit soha senki még csak megközelíteni sem nagyon tudott, a gárdával azonban komolyabb sikereket nem sikerült elérnie. Az első négy éve alatt folyamatosan javultak és kétszer is csak a Bill Russell vezette Boston Celtics volt képes őket megállítani, ám 1964-től kezdve mindössze három első körre, majd három PO nélküli évre futotta.

Az 1970-es év nyarán sokkolta a közvéleményt, hogy a Royals elcserélte a Milwaukee Bucksba Flynn Robinsonért és Charlie Paulkért. A mende-monda szerint az akkori edző, a Celtics korábbi legendás irányítója, Bob Cousy féltékeny volt Robertsonra és arra, hogy mindenki csak vele foglalkozik (érdekes, hogy később Robertsont vádolták állandó féltékenységgel Michael Jordan irányába). Bármi is volt azonban a háttérben, Big O-nak nagyon megérte a váltás, hiszen a Bucksnál összeállhatott Lew Alcindorral, akit ma csak Kareem Abdul-Jabbarként ismerünk. 66-16-os alapszakasz mérleg mellé egy 12-2-es PO statisztika párosult, így a középiskola óta először csapatsikernek örülhetett 1971-ben, miután a nagydöntőben legyőztek a Baltimore Bulletset. A nyarat sem töltötte tétlenül, ugyanis mint a Játékosok Szakszervezetének elnöke, beperelte az NBA-t a trösztellenes törvények megsértése miatt (ez ismerős valahonnan...). A pert megnyerte, ennek következményeként 1976-ig tolódott az NBA és az ABA összeolvadása, valamint megváltozott a draft és a szabadügynök piac rendszere is. A következő két évben "csak" divíziójukat nyerték meg, ám az 1974-es rájátszásra megint a legjobb mérleggel, 59-23-mal érkeztek. A döntőben az ezúttal már Dave Cowens által vezetett Celtics volt az ellenfél és hét meccsen kikaptak. Robertson, ha nem is a csúcson, de hasznos játékosként fejezte be csodálatos karrierjét.

Visszavonulása után a Kansas City Kings (a Royals utódja) a 14-es, a Milwaukee Bucks pedig az 1-es számú mezt vonultatta vissza, 1980-ban pedig beválasztották a Hírességek Csarnokába. Az edzők 2000-ben az évszázad játékosának választották, a SLAM magazin 2003-ban harmadik helyen rangsorolta minden idők legjobb 75 játékosa között (Michael Jordan és Wilt Chamberlain után), az ESPN pedig minden idők második legjobb irányítójának választotta 2006-ban Magic Johnson mögött. Érdemei elismeréseként az amerikai szakírók által megnevezett legjobb egyetemi játékos díját 1998 óta Oscar Robertson Trófeának hívják. Egy 24 perces, három darabra vágott videóval köszöntjük, Isten éltesse!