A halál torkától a büntetővonalig..

Már a rehabilitációjának az elején az a cél lebegett a szeme előtt, hogy visszakerülhessen a Gettysburg kosárlabda-programjában, és újra pályára kerülhessen, legalább még egyszer. Az orvosok kezdetben biztosak voltak benne, hogy testének bal oldalát nem fogja tudni soha többé rendesen használni. „Az agyvérzés párbajra hívott. Nem hagyhattam, hogy legyőzzön. Az ok, ami miatt ma itt vagyok, az az, hogy én keményebben dolgoztam, mint ahogyan ő dolgozott ellenem.” – mondta visszatekintve Cory.

Családjának és barátainak nem volt meglepő, hogy a kosárlabda lett az a dolog, amely célt adott a felépüléshez. Cory gyerekkora óta arra készült, hogy sportoló legyen. Ez volt a legnagyobb vágya, amióta csak kisóvodásként labdát fogott a kezébe. Tinédzserkorára nem került egy túlságosan komoly hagyományokkal rendelkező iskolába, csupán a helyi Jackson Memorial parkettjét koptatta. A növésben is hamar megállt, így még a 180 centit sem érte el, de ez egy cseppet sem aggasztotta. Édesanyja Tina elmondása szerint, órákon át gyakorolta a garázsra szerelt palánkra, a betöréseket és a dobócseleket. Négy gimnáziumi éve alatt az iskolája történetének kilencedik legtöbb pontot szerző játékosává vált, aminek köszönhetően felkeltette a Divízió III-as Gettysburg College érdeklődését. „Egy apró, de annál határozottabb srácot láttam benne, aki mindig motivált volt. Általában apró célokat tűzött ki maga elé, amelyeknek az elérésért mindent megtett.” –mondta róla Petrie mester.

Freshmanként nem is volt túl sok problémája. Szorgalmasan dolgozott és élt a zöldfülűként kapott kevés lehetőségével. Második évére készülve csapattársával Brendan Trelease-el éppen kondicionáló gyakorlatokat végeztek, amikor szörnyű fejfájás tört rá. Hirtelen zsibbadni kezdett a bal keze és dideregni kezdett. Breandannel arra az elhatározásra jutottak, hogy azonnal kimennek a teremből, azonban Cory sajnos már nem ért ki. „Az utolsó emlékképem, hogy körülbelül félúton a bal lábam már nem engedelmeskedett. Az agyam leállt. Biztos voltam benne, hogy eljött a vég. Ez az a kép, amelyet sohasem tudok majd feledni.” – emlékezett vissza Weissman. A csapat elsőéves kondicionáló edzője Katie Whaley sietett a segítségére. Azonnal kórházba szállították. Az orvosok egyértelműen megállapították, hogy ez agyvérzés. Megoperálták. 18 évesen.

Két hetet volt az intenzíven, majd a rákövetkezendő öt hetet, már a New Jersey-i állambeli Kessler Rehabilitációs központban töltötte. Miután a bal oldala nem igazán reagált a kezelésekre Cory a fejébe vette, hogy akkor majd csak a jobb kezével fog kosárra dobni. Vélhetően ez volt a fordulópont a felépülésének útján.

Mivel édesanyja fizikoterapeutaként dolgozott, nyilvánvaló volt számára, hogy a felépülés hosszú és rögös lesz. Három hónappal az életmentő beavatkozás után Weissman visszatért a főiskolára, hogy megpróbálja tanulmányait folytatni. Nehezen ment, mivel a rövid távú memóriája nagymértékben károsodott. Járása és mozdulatai, pedig lassított felvételhez hasonlítottak.

Három év elteltével bal kezének koordinációja sokat javult, azonban lába a játék gyorsaságának felvételére alkalmatlanná vált. Harmadévesen elkezdett bejárni az edzésekre, de csak kontakt nélküli dobásokat végzett. Az idei idényben a csapatkapitánynak választották, részt vehetett a mérkőzések előtti bemelegítéseken, de a feldobás után már csak, mint a gárda vezérszurkolója tündökölhetett.

Petrie mester kitartva mellette továbbra is a csapata részének tekintette. Minden meccsre nevezte és várta, hogy mikor kapnak esetlegesen egy technikai hibát, amikor pályára küldheti. Vasárnap jött el az idő. Más lehetőség nem is nagyon volt már rá, hisz odahaza az úgynevezett Senior Dayt tartották, amikor hivatalosan is elbúcsúznak a végzős játékosoktól. Nos Petrie mester a kezdőbe jelölte Coryt, habár mindenki tisztában volt vele, hogy csak formálisan. „Amikor mondta nekem a mester, hogy a kezdőben leszek, az volt életem egyik legbensőségesebb pillanata. Csak meredtem magam elé, nem akartam elhinni, hogy ez tényleg valósággá vált.”

Vasárnap este a bemutatásnál, éljenezték a szurkolók. A kartonlapból kivágott arcmása díszítette az egész lelátót. A feldobás után egy másodperccel már a padon ült. Úgy gondolta itt számára véget is ért a sportpályafutás. Azon az estén a Washington College volt az ellenfél, amelynek edzője Rob Nugent tisztában volt Weissman történetével. Körülbelül egy perccel a mérkőzés lefújása előtt már 16 ponttal vezettek a hazaiak. Nugent pontot akart dobatni az ellenfél játékosával. Időt kért. Arra kérte övéit, hogy üssenek be egy szándékos faultot. 17 másodperccel a végső dudaszó előtt ez meg is történt. Két büntető következett. Eljött Cory Weissman ideje. Az ifjú harcos három év elteltével újra a parketten találta mag. Lányos zavarában rögtön el is hibázta az első dobást. Sűrű csönd honolt a csarnokban, a szurkolók lélegzetüket visszafojtva figyeltek. „Egyszerűen nem történhet meg, hogy mind a kettőt kihagyom. Nem azért dolgoztam három éven át, hogy két kihagyott bűntetővel zárjak.” – futott át a gondolat Cory agyán. Csont nélkül vágta be a másodikat, egy életre szóló emléket szerezve mind magának, mind azoknak, akik átélték ezt a pillanatot.

„Akármerre is sodor az élet, soha NE add fel. Ha feladod, elvesztél!”