A rúgás amely megmentette az életem

A főhősünk Taylor Statham, egy tehetséges ifjú középiskolás, aki mint ahogy az sokszor lenni szokott, remek játékának köszönhetően végzős gimnáziumi évére bekerült egy arizonai prep (elit) suliba a Westwind Internationalba. Szerette volna elérni még kissrác korában kitűzött célját, hogy bekerülhessen a UCLA vagy esetleg a USC csapatába. Keményen dolgozott, de hogy is ne dolgozott volna, hisz szinte egész családja egy sportmániás família. Édesanyja és édesapja is kisebb egyetemeken játszottak, mint ahogyan nagymamája és nagypapája is. De a családhoz tartozik egy távoli unokatestvér, egy bizonyos Steve Hale. Igen ő az, aki a nyolcvanas években együtt játszott a North Carolina-n Michael Jordannel. A szülők nem akarták fiukra erőltetni a kosarazást, de mégis úgy alakult, hogy Taylor követte a családi hagyományokat. Edzések után még órákat gyakorolt édesapjával a garázsra szerelt palánkra. Zsákszámra dobták a tempókat, illetőleg próbálgatták a betöréseket, majd lezuhanyzott és az ágyán ülve a labdájával a kezében elmélkedett. „Talán sikerülni fog és egy napon én is az NBA-ben játszhatok.” Nem véletlenül keresték meg prep iskolák. A 198 centis bedobónak már 17 évesen ösztöndíjat ajánlott több első divíziós csapat, mint például a Pepperdine, a Fresno State vagy a Western Michigan, hogy csak a nagyobbakat említsük. Statham természetesen kivárt.

2010. októberében az alapozás folyt az arizonai Phoenixtől nem messze fekvő kis városka elit iskolájának tornatermében. Ment az egymás közötti játék, amikor is egy vétlennek tűnő mozdulatnak köszönhetően Dushon Carter kőkeményen ágyékon térdelte Taylort. Statham összerogyott, de hamar összeszedte magát és folytatta a munkát. Jó néhány napra rá sem javult a helyzet, a srác nem érezte jól magát. Ágyéka megduzzadt és erős fájdalmai voltak. Sok nap eltelt, mire rávette magát, hogy orvoshoz menjen. Már novembert írtunk, amikor is rosszindulatú hererákot diagnosztizáltak nála. Minden megváltozott. 18 évesen háttérbe kellett tennie a célját, hogy divízió-egyes ösztöndíjat kapjon, az elsődleges feladata az élete lett. Minden energiáját, minden figyelmét arra kellett fordítania, hogy legyőzze ezt a szörnyű kórt. Nem hagyta el magát, ő kosarazni akart. Átesett a műtéten, majd két, hat hetes kemoterápiás kezelésen. Megváltozott a bőre színe, kihullott a haja és közel 20 kilót fogyott. De harcolt, küzdött. 2011. áprilisára látszólag legyőzte a kórt.

Ahogy az orvosok kijelentették, hogy közel 100%-os a gyógyulás, Taylornak sem kellett több. Rögtön benevezett egy amatőr tornára, bár sokan ellenezték és érthető módon korainak tartották. Jose Rodriguez csapatába választották. Egy vékony, lefogyott, gyenge erőben lévő srác lépett pályára, de akkora szívvel és lelkesedéssel, amilyet talán sportpályákon még nem is láttunk. Három és fél perc után le kellett ülnie, de ahogy összeszedte magát már ment is vissza a parkettre. 25 ponttal, 13 lepattanóval és 11 gólpasszal zárt. Persze érthetően az orvosok jól leszidták a következő kontrollon, és ahogyan az várható is volt, hetekre eltiltották a játéktól. A nyár elejére magához mérten megerősödött, próbált csapatot keríteni, egyetemre akart menni. Az NCAA-ben akart játszani. Persze akik annak idején ösztöndíjat ajánlottak neki, azok már rég kihátráltak mögüle. A legrosszabb az volt, hogy bárkit hívott, aki azelőtt kereste az mind ilyen szavakkal illette: „Te most hülyéskedsz? Te soha az életbe nem fogsz újra játszani!”- mondták. Aztán egyszer csörgött a telefon. Taylor felvette a kagylót és csak annyit tudott mondani: Igen! Igaz azért egy picit csalódott volt, hogy nem sikerült első divíziós iskolába kerülni, de a második ligás California Baptist edzője Tim Collins hívta, aki szívesen látta a csapatában. A Cal Baptist épp a NAIA-ból lép át az NCAA Div II.-be, így még két évig nem szerepelhet a rájátszásban, de Taylor Stathamnek ez egy nagyszerű hely a céljai megvalósítására. 2011. októberében el is indulhat az úton, kezdheti a csapattal az edzéseket.

„ Annyira gyenge voltam, hogy az édesanyám segített járni. Zuhanyoztam és a kezemben maradt a hajam. Összetörtem és sírtam. De nem adtam fel, élni akartam, játszani akartam és most újra itt vagyok. Sohasem szabad feladni, ezt jól jegyezzétek meg!!!”

„Dushonnal azóta nem találkoztam, hogy tényleg vétlen volt-e az a mozdulat, az talán már sohasem derül ki. De ha találkoznánk, szívesen meghívnám egy ebédre!”

Egy ebéd egy csúnya rúgásért, érdekes történet, de életet menthet. Még éveknek kell eltelni, hogy biztosat mondhassunk és 100%-osan kijelenthessük, hogy nem tért vissza a kór. Reméljük a legjobbakat. Vigyázz magadra Taylor!