Alex Owumi háborúja

A pénz nagy úr, Owumi esetében is ez volt az első számú dolog, ami miatt állandó költözésre adta a fejét. Szegénynek sajnos a pénzel is többször volt gondja, gyakran késve, sőt volt olyan, hogy egyáltalán nem kapta meg a fizetését. Owunmi és a családja 12 éves korában költözött el Nigériából. Angliában éltek három évig, de hamar költözésre kényszerültek, hiszen az édesapja komoly pénzügyi ügyintéző állást kapott Bostonban. Amerikában újjászületett, a sportkarrierje beindult. Szeretett volna együtt játszani az unokatestvérével (Anthony Searcy) a főiskolán, emiatt esett a választása az Alcorn State-re, hiszen csak ez az egy egyetem volt hajlandó mindkettejüknek sportösztöndíjat kínálni. Utolsó egyetemi évében 14,4 pontot és 6,6 lepattanót átlagolt, a Boston Celtics draft előtti megfigyelésre is magához hívta, de végül nem kellett nekik, ő pedig úgy döntött, hogy továbbáll, hiszen kosárlabdázni akar mindenképpen. A tengerentúli karrierjét Franciaországban, az Al Roche la Moliere csapatában kezdte, de ki sem töltötte az egy éves szerződését, máris Angliába költözött és a Manchester Millrats PBL csapat mezét öltötte magára. A nedves országban sem tudott megragadni pár hónapnál hosszabb ideig és továbbállt a Macedón-Szuperligába szereplő KK Lirija csapatához, de itt még az előszezont sem sikerült túlélnie és úgy döntött, hogy Líbiában, a Nasr Benghazi csapatához szegődik, hátha végre sikerül kibontakoznia a számára ismerős észak-afrikai környezetben.  

A gyorsaságáról elhíresült guard afrikai kitérője nem a teljesítménye miatt érdekes, sokkal inkább amiatt, hogy ijesztő közelségből élte át a Líbiai polgárháborút, Benghazi átváltozott egy valóságos háborús övezetté. 

"Amikor nyugovóra tértem, minden tökéletes volt, csodálatos környezetben voltam, a város nagyon szép és úgy gondoltam, hogy nagyon nyugodt. Másnap edzés nap volt, alig vártam, hogy végre kosarazzunk, de a sofőr akinek az edzésre kellett volna vinnie, nem jelent meg, de még csak nem is hívott, eléggé frusztrált voltam emiatt. Nem sokkal később felhívott az edzőm és azt kérdezte, hogy látom e mi történik az utcán? Ekkor kimentem a teraszra, hogy megnézzem mi folyik. Éppen kezdett kibontakozni a tüntetés, rengeteg ember volt az utcákon, ordibáltak, gyújtogattak, nem tudtam hova tenni a dolgot, visszamentem a lakásba és visszahívtam az edzőmet. 15. próbálkozásra sikerült elérnem, annyira túlterhelt volt a rendszer, de végül csak sikerült elérnem. Közölte velem, hogy ő úton van, hogy elhagyja az országot, megígérte, hogy nekem is segít kijutnom de nagyon gyorsan letette a telefont. Próbáltam elérni a családtagjaimat, tudtam, hogy a barátnőm nagyon aggódhat (Alexis Jones) a külföldi hívásokat azonban egyáltalán nem engedte a rendszer és az internetszolgáltatás is kikapcsolt, esélytelen volt, hogy felvegyem velük a kapcsolatot. Elkezdtem aggódni, hogy mi a franc történik. Nem bírtam magammal, a lépcsőházon keresztül elindultam lefelé, hogy megtudjam, hogy mi folyik. A szomszédaim azonnal mondták, hogy ne menjek ki az utcára, maradjak otthon a lakásban. Óriási acélajtóm volt, amit becsaptam és bezárkóztam, megijedtem, ekkor még nem tudtam, hogy két hétig nem hagyom el a lakásomat".

A barátnője, Alexis Jones hat évvel ezelőtt mindenét elveszítette amikor a Katrina hurrikán végigsöpört New Orleans területén. Oda lett az otthona és a családi vállalkozás is. Ideiglenesen az LSU egyetem campusán lettek elszállásolva illetve egy hotelben, ahol a nővére dolgozott. Amikor az apja visszatért New Orleansba és meglátta, hogy az élete munkája, a karrierje és az álmai a hurrikán martalékává vált, mérhetetlenül vigasztalhatatlan volt, nem sokkal rá szívrohamban életét vesztette. Jones mindezek ellenére összekapta magát és megszerezte a diplomáját az LSU egyetemen és megkezdte a színészi karrierjét. Nem sokkal ezután találkozott össze Owunmi-val. A kapcsolatuk nem volt túl ideális hiszen a távolság miatt nagyon keveset láthatták egymást de Jones tiszteletben tartotta a párja vágyait, tudta, hogy mennyire fontos neki a kosárlabda. Napi három alkalommal beszéltek telefonon, skypeon. 

"Eltelt egy, eltelt két nap, Alex nem jelentkezett a tévében pedig láttuk, hogy mi történik a városban ahol élt. Nagyon megijedtem, úgy éreztem magam mint a katrina hurrikán közben, féltem, hogy elveszíthetek valamit ami számomra mindennél fontosabb. Félelmetes flashback volt". mondta a kitartó barátnő. 

"Egyedül voltam a lakásban, áram, telefon, internet nélkül. Éjszaka a földön aludtam, narancssárga fény kúszott be az ablakomon a lövések következményeként. Többször is megpróbáltam elérni a családomat, csapattársaimat, bárkit aki segíthetne, de sikertelen volt minden próbálkozásom". 

Amerikában eközben Jones és Owumi édesanyja próbálta felvenni vele a kapcsolatot, egész nap a tv előtt ültek, hátha mondanak valamit azokról akik kint ragadtak. Helyi és országos csatornákat hívtak egész nap, hogy megtudjanak valamit, külügyminisztériummal és a nagykövetséggel is kapcsolatban voltak, megtettek mindent azért, hogy kiderítsék, hogy mi van Owumi-val. 

Miközben az édesanyja igyekezett megtudni, hogy hol van a fia, Jones eszébe jutott, hogy Owumi egyszer skypeon leírta az egyik csapattársa telefonszámát, a naplózott beszélgetések között sikerült is megtalálnia a számot. Óriási szerencséjükre a csapattársát sikerült elérni telefonon és sikeresen továbbította a család üzenetét a kint rekedt játékos irányába. 

A helyzet addigra a városban nagyon elfajult, Gadhafi a külföldi országokból felbérelt zsoldosait gyilkolásra szólította fel, a városban mindenki fegyverrel rohangált. Rémült és kétségbeesett állapotában a csapat elnökétől kért segítséget aki azt tanácsolta neki, hogy hagyják el az országot minél előbb. Abban a pillanatban nem volt más választásuk, Owumi és a csapattársa, Moustapha Niang - ugyanaz akit Jones elért telefonon-, felbérelt egy líbiai sofőrt aki angolul is kiválóan beszélt, hogy az éjszaka közebén menekítse ki őket az országból. Az utazás során a nigériai és szenegáli származású játékos, több ellenőrzőponton is áthaladva végül sikeresen elérték a Saloum egyiptomi határt.

"A határhoz érve gyorsan lelankadt a hangulatunk, amikor megláttunk kb. 1000 főt hering módjára bepréselve egy menekülttáborba. Sokan az út szélén várták az isten segítségét. Kénytelenek voltunk mi is a járdán aludni, kekszet ettünk is vizet ittunk, semmi másunk nem volt és vártok, hogy jelentkezzen valaki az amerikai nagykövetségtől. Két napig vártunk, de hiába. Teljesen kimerültünk, de isten segített túlvészelni ezt az időszakot, csak imádkoztam és imádkoztam. Egy buszsofőrt próbáltam megvesztegetni 200 amerikai dollárral, hogy vegyen fel a buszra, őrültség volt tudom, az életét kockáztatta volna ezzel a sofőr, nem is szállhattam fel a buszra. Nem sokkal rá felhívott a líbiai edzőm, hogy van egy egyiptomi csapat akiknek szükségük van egy játékosra. Természetesen akartam játszani, hiszen az életem a kosárlabda, de sokkal fontosabb volt abban a pillanatban számomra, hogy végre hazamenjek, kikerüljek abból a borzalmas helyzetből. Érvek és ellenérvek kavarogtak a fejemben. A fizetési ajánlat nagyon jó volt, a szezonnak már majdnem vége volt, csupán két hónap volt hátra a szezonból. A klub elintézte, hogy végre beléphessek az országba."

A barátnője természetesen nem örült ennek. "Felhívott engem és én nagyon mérges voltam, csak azt akartam, hogy jöjjön haza. A katrina után megtanultam sokkal jobban értékelni az emberi életet, nem értettem az egészet. 

Két hónappal később az El-Olympi megnyerte az egyiptomi bajnokságot, őt pedig MVP-nek választották. 

"Miután visszatértem az Egyesült Államokba, a kedvesem folyamatosan azt hajtogatta, hogy nincs velem rendben valami, keressek fel egy terapeutát és beszélgessek el vele a történtekről, ha már neki nem tudok megnyílni ebben a témában. Én persze mindig azt válaszoltam neki, hogy semmi gond, minden rendben. Ezután egy nap teljesen lerobbantam, órákon keresztül sírtam. Előttem volt ahogy a kíméletlen katonák válogatás nélkül, gyerekekre, nőkre, idősekre lőttek. Borzalmas volt, kikészültem. De idővel rendbe jöttem, átértékeltem az életemet. Amikor éppen valami finomat eszem nem annak örülök, hogy az milyen finom, annak örülök, hogy békében ehetem. Amikor a puha ágyba befekszem nem annak örülök, hogy milyen kényelmes, hanem annak, hogy békében, puskák és tankok hangja nélkül aludhatok."