BSEgyütt 23.rész

Légiós nélkül, napi egy mozgással, alig huszonegy éves átlagéletkorral, az átalakulás/újjászületés rögös útjának elején. Ráadásul egy tacskó vezetőedzővel, aki napról-napra tanulja a női kosárlabda minden rejtelmét. Szilárdan, talán sokszor már megmosolyogtatóan makacsan hangoztattam úton útfélen, hogy ez a csapat többre képes, mint amit a szezon elején nyújtott. Teltek múltak a hónapok és a dolgok kezdtek a helyükre kerülni. Kovácsolódott a banda, jöttek részsikerek...

Az igazi sportolót a rájátszásban mutatott teljesítménye minősíti. Természetes, az odáig vezető út is fontos, de meggyőződésem, aki az valódi tétnél képes produkálni, az a valódi versenyző. A piros-fehér gráciák bebizonyították, elbírják a terhet, tudnak nyomás alatt eredményt hozni. A Cegléd elleni párharc előtt nem sok sanszot adtak nekünk. Mondhatnám úgy is, rajtunk kívül elenyésző volt azok száma, aki úgy gondolták győztesen kerülhetünk ki a két győzelemig tartó sorozatból...

Már az első meccsen érzékelhető volt, van keresnivalónk. Nem is kevés. Ha nincs a lengyel-kontingens extra produkciója, már nyitásként elvehettük volna a pályaelőnyt. De volt, így az életben maradásért léptünk a parkettára szombaton a 'Majorban. Rosszul kezdtünk, érthető okokból. Itt már nem lehet hibázni. Még egy vereség és vár a kiesés elleni gyötrődés lélekpróbáló pokla. Mínusz hármas félidőt követően repesztettünk egy masszív harmadik negyedet, ahol atomjaira szedtük jó erőkből álló ellenfelünket. A végjáték már csak formalitás volt, következhetett a mindent eldöntő trilógia-lezáró rész...

A második összecsapáshoz hasonlóan, beragadtunk a rajtnál. Puhányok, finnyáskodóak voltunk. Bajunk volt a sípmesterekkel, a bordáinkba fúródó könyökökkel, még a kispad háttámláinak dőlésszögével is. A hazaiak egyszerűen, erőből kosárlabdázva döngöltek minket a padlóba. Több támadó lepattanót gyűjtöttek be, mint mi összesen csapatként (12-11). Ritkán káromkodok - bár az év eleji "én sosem teszem" kinyilatkozás, már rég a feledés homályába veszett - a szünetben tartott, félidei fejmosást nem a magyar nyelv ékesszólásának dicshimnuszaként emlegetik majd az egybegyűltek...

A 3. negyedben aztán nem győztem vállon veregetni magam, "alpacinoi retorikám" eredményessége okán. Azt hiszem, nem költői és elfogult túlzás azt állítanom, hogy a Hölgyek olyan tíz percet repesztettek, amit magyar, női kosárcsarnokokban szökőévente látni. 33-14-re hoztuk a játékrészt, teljes mértékben megfordítva a meccs addigi menetét, ritmusát. Olyan mentális fölénybe kerültünk ezáltal, amely erejét kihasználva elbírtuk a végjáték pszichés terheit. Megmondom őszintén, éreztem már magam sokszor büszkén a BSE kispadja előtt, de ez a szerdai teljesen új tapasztalat volt. Tapintható volt a közös akarat, a mindent elsöprő, közös győzelmi vágy. Minden tiszteletem Újhelyi kollégám csapatának, de ott, akkor tudtam, nem nyerhet más csak mi...

Hogy ne csak pátoszos mellékneves-jelzős szerkezetekben áradozzak a Lányok hősies tettéről, íme néhány adat alátámasztandó a csapatdiadalt: mindkét győzelem alkalmával hat játékos ért el kétszámjegyű index mutatót. 82,3% értékesítettük a büntetőket (szemben az alapszakasz 74%-val) és kiosztottunk 13 gólpasszt (9,7 volt előtte) meccsenként.

Hátradőlhetnénk, kiengedhetnénk. A célunkat már túlszárnyaltuk, javítottunk a tavalyi helyezésen. De az én Hölgyeim makacsak, csökönyösek és ráéreztek a győzelem ízére. Akarják a 9.helyet! Mit lehet ilyenkor tenni?! Most mondjam nekik, hogy nektek a kiesés ellen kellene küzdenetek, hiszen a közvélemény azt várja?! Talán, mégsem tenném. Hogy mit teszek akkor? Hmmm. Lássuk csak... Megvan! Velük tartok és csatába indulunk, 1ütt!

Szép napot!

Artúr