BSEgyütt 9.rész

Sajnos néhány órával korábban ez maga volt a megelevenedett, húsbavágó, acélsodrony-idegzetet rozsdásító rémálom. Egy kivételével minden statisztikai mutatóban egált játszottunk a pasarétiekkel. Gondolom nem jelent jelentős szellemi kihívást ennek a bizonyos szegmensnek a nevesítése. Egyszerű volt a képlet: 13-vel több lepattanó (14 támadó...), ebből adódóan 12-vel több rádobás, 71-60-as vereség...

Azt hiszem ennél alkalmasabb apropót nagyítóval sem találhatnék, hogy ebben a témakörben kifejthessem a véleményem. Hazudnék, ha rezzenéstelen tollal tudnám képernyőre vetni annak az emlékezetes napnak a dátumát, mikor megvilágosodtam. A pillanatot, mikor eldöntöttem elég volt! Én bizony egy kíméletlen, megalkuvást nem tűrő lepattanó-vadász leszek. Fittyet hányok az évekig háttérzajként hallgatott, ám csökött fejjel elfogadott dogmákra, miszerint egy hátvéd ne foglalkozzon a nagyok dolgával. Magasról teszek a fizika-genetika-statisztika által fémjelzett ál-tudományos Bermuda háromszögre, ahol annyi bambán bólogató, engedelmes (lusta...?) kisember vállalta a lemondóan elsunnyogó mellékszerepet. Úgy határoztam elkezdek aktívan érdeklődni a kihagyott dobások után csábítóan magányos repülést, zuhanást, parkettán pattogást tanúsító barnás bőrbogyók iránt...

Alig 190-nel, izmos 42 centis súlypontsüllyedéssel sikerült nem egy, büszkeségre alapot szolgáltató meccset (sőt, szezont...) produkálnom, élő példával szolgálva a "Mindenki maradjon  a kaptafájánál" baromság cáfolatára. Hogy ezt az általam mindig is -az egyik leggizdább jelzőként aposztrofált tripla-dupla iránti olthatatlan szenvedélyem, esetleg a lepattanó szedés konkrét mozdulatát övező extra energiák mozgósítása okozta talán nem is igazán fontos. A lényeg, egy kosárlabdázót KELL, hogy hajtson valamiféle ösztönös vagy akár tanult vágy a lecsorgó, guruló, pattogó, bóklászó-kóborló lasztik iránt...

Az "A"-s mérkőzéseken még sokszor zajlódnak "hajnövesztő-szempilla őszítő" jelenetek ezeken a területeken, ám a hétvégi Országos Junior Selejtezőn kis híján könnyekig hatódtam a "Tinibubik" produkciója láttán. Pedig ez már tétre ment, ráadásul olyan felkészült ellenfelek ellen, mint a Balogh Gabriella által kormányzott Diósgyőr és a Vasas, melynek kispadján a korosztályos válogatott vezetőedzője, Konta Gyula ült. A Lányok brutálisak voltak! Tekertek, melóztak kétszer negyven percig. Oroszlánként küzdöttek a szabad labdákért és sok-sok olyan akciót mutattak, amely után megszállt az a felemelő érzés, hogy "de hiszen ezt én tanítottam nekik!". És ennél nem sok jobb fíling érheti a mestert...

Büszke vagyok rájuk! Meccsről meccsre gyorsabban, vagányabban, felelősségteljesebben pattogtatnak. Kezdik magukévá tenni a gyors, kombinatív, laza, ám végtelenül alázatos kosárlabda általam elképzelt és elvárt elveit. Nem különösebben törődnek azzal mikor, mennyit tudnak játszani, ami az egyik rákfenéje a magyar kosárlabdánknak. Kezdő vagy csere, egyre megy. Csillogó szemmel várják a "bevetés" idejét, készen állva a saját teljesítményüket a közösbe dobva továbblendíteni a CSAPAT szekerét. Keresik egymást támadásban (és meg is találják...), igyekeznek minden új labdabirtoklásból indítani, pörkölik a triplákat rezzenéstelen arccal (na jó, Juli még ki-ki pislant néha egy rosszabbul sikerült után...). Védekezésben értik az egyéni felelősség-csapatvédekezés egyensúly mondanivalóját. És a legcsodálatosabb: MINDENKI lepattanót akar szedni!

Huhhh, kezdd emelkedni a pulzusom...Péntek van és holnap érkezik a Szekszárd. Videóztunk, elemeztünk, ám ez nem sokat számít. Egység kell, felelősség-vállalás, lelkesedés, hideg fej és sikerorientált hozzáállás akkor meglesz a hőn áhított első győzelem.

Meg tudjuk csinálni, meg kell csinálnunk!!!

Hajrá Hölgyek!

Szép napot!

Artúr