Erős várunk nékünk...
A ma délutáni posztomban egy nagy csapat végnapjairól írtam, de a téma a cikk feltöltése után sem hagyott nyugodni, s miközben édesapám szőlőjét hegyeltem, továbbra is ott motoszkált a fejemben. Eszembe jutott, hogy keresgélhettem volna felelősöket, vázolhattam volna ilyen-olyan jövőképet, megoldási javaslatot, egyebeket. De az igazság az, hogy nem igazán látok kiutat ebből a helyzetből. Most, este ismét terítékre került a csapat sorsa, miközben Zsivera Gáborral tartottuk menetrendszerű (és mégis ad hoc) kis eszmecserénket a (sport)élet nagy kérdéseiről, s elmerengtünk a magyar klubok sanyarú helyzetén. Ekkor vetettem fel neki – valószínűleg sokakból ellenérzést kiváltó – ötletemet, melyet ezennel a nagyérdemű elé tárnék, vitaindító gyanánt.
Nem szeretném feltalálni a spanyolviaszt, ez a fajta sporttámogatási rendszer Nyugat-Európában elég régóta (és az eredménysor alapján meglehetős sikerrel) működik. A lényege nagyon egyszerű: a vidéki városok vezetői rájöttek, hogy képtelenek megfelelni a vonzáskörzetükben működő sportegyesületek támogatási igényeinek, ezért ahelyett, hogy elaprózták volna az erre szánt összeget, kiválasztottak egyet, s az egészet az adott klubba, sportágba pumpálták, s a többit tulajdonképpen sorsára hagyták, boldoguljanak, ahogy tudnak. Nem véletlen például, hogy Bourges-zsal kapcsolatban csakis a női kosárlabdát szokás emlegetni, hiszen a sikeres csapat mellett nem nagyon maradt levegő más szakágak számára.
Nálunk a képlet meglehetősen egyszerű: vannak kiemelt sportágak (labdarúgás, kézilabda, kosárlabda, jégkorong, vízilabda), melyeket az önkormányzatok általában eredményességük függvényében támogatnak nagyobb összegekkel. (Emellett még kapnak pénzt más sportágak képviselői is, de az nagyságrendileg nem ugyanaz a kategória.) Mivel ezeknél a csapatsportágaknál sok éhes szájat kell betömni, sok - nagy költségű - utazást kell finanszírozni, a klubok kénytelenek szponzorok után kajtatni, melyek zömében a helyi érdekeltségű (önkormányzati vagy privát) cégek közül kerülnek ki. A fölös pénzzel rendelkező cégek száma vidéken véges, így nagy a túljelentkezés.
Látva a kiemelt sportágak élklubjainak Magyarország-szerte zajló agóniáját (de minimum nehéz sorsát), elgondolkodtam azon, vajon nem lenne-e érdemes a Bourges-i modellt nálunk is bevezetni. Mivel a pécsi viszonyokat egy kicsit jobban ismerem, ebből indulnék ki. Adva van egy női kosárcsapat, mely lassan két évtizede sikert sikerre halmoz (bár a jelenlegi helyzetben a „halmozott” megfelelőbbnek tűnik, sajna), emellett a városban – a kiemelt sportágak közül – van első osztályban szereplő férfi kosárlabda, férfi és női kézilabda és férfi vízilabda klub is, melyek közül nemzetközi eredményt nem tud felmutatni egyik sem (sőt, még szereplést sem). Ehhez képest a városvezetés májusban (a sporttámogatások szétosztásakor) nagyjából testvériesen 20-20 millió forint körüli összeget ítélt meg a fent nevezetteknek. (Egyébként ugyanez a városvezetés kíván most a Pécs 2010 megmentőjének szerepében tetszelegni.)
Ha Pécs MJV Sportbizottsága a „mindenkinek adok egy keveset, miközben pontosan tudom, hogy az senkinek sem lesz elég semmire” kissé a szocializmusra emlékeztető ideájának követése helyett (a városvezetés jobboldali, és egy EU-s jogszabályra hivatkoztak, csak hogy teljes legyen a képzavar) vesz egy nagy levegőt, és azt mondja, hogy: „Bocs, de most Pécs zászlóshajóját ki kell húznunk a sz@rból, különben a város eltűnik Európa sporttérképéről, a többiek meg menjenek, és keressék meg a saját Matyi Dezsőjüket!”, akkor biztosan nagy felzúdulás lett volna, de egyrészt ez így is megvolt (a klubok nagyon hőzöngtek), másrészt legalább „valami” megmaradt volna, a sok „semmilyen” közt. (Mostantól lehet gyepálni!)
Ha én lennék a magyar sport mindenható orbánura, akkor hatalmi szóval kikötném, hogy – a teljesség igénye nélkül – Szegeden és Veszprémben csak és kizárólag a férfi kézilabdát lehet közpénzből (állami / városi) támogatni, Győrben a női kézilabdát, Kaposváron a férfi röplabdát, Székesfehérváron a (férfi) jégkorongot, Sopronban és Pécsett pedig a női kosárlabdát. Az Alba Volán esetében ez például durván 236 millió forintot jelente (a jelenlegi támogatás hatszorosát), de a Kaposvári KK is 150 milliós büdzsével operálhatna, és a soproni és pécsi csapat is csaknem teljes költségvetése megoldódna, ha így alakulna át a rendszer.
Igen, ez minden bizonnyal azzal járna, hogy a város többi sportklubja elsatnyulna, tönkremenne, a helyi sportélet egysíkúvá válna. Ugyanakkor ennek az állapotnak a kiszámíthatóság, a hosszú távra tervezés lehetősége is velejárója lenne, ahol ki lehetne nevelni egy ütőképes generációt az adott sportágon belül, ahová a szülőknek érdemes lenne leköltöznie tehetséges gyermekükkel, mert bízhatnának abban, hogy csemetéjük jó kezekbe kerül, sportkarrierjük biztosított. Egyszerűen fogalmazva fellegvárakat, sport(ág)központokat hoznék létre, ahol tudatos, szisztematikus munkával építeném tovább azt, ami jelenleg is működik (pl. Győr – női kézilabda), továbbfejleszteném azt, ahol lenne potenciál (Székesfehérvár – jégkorong), és újjáépíteném azt, ami „rossz irányba halad” (Pécs – női kosárlabda). Vélemények?
Forrás: magyarkosar.blog.nepsport.hu