Skizofrénia - a PINKK-PEAC mérkőzés elé

A bevezetőben is emlegetett "elmúlt néhány évvel" nem nagyon kívánok bővebben foglalkozni, mint ahogy a Pécs 2010 megszűnésének (és az azt követő "örökösödési harc")  kronológiájára sem kívánok túl sok szót vesztegetni. Egyrészt egyszerre tudok túl keveset és túl sokat ahhoz, hogy felelősségre vonás nélkül jártathassam a számat, másrészt nem tartom feladatomnak, tisztemnek, hogy "megmondjam a tutit" ebben a végtelenül szövevényes, helyenként sötét (egyébként pedig éjfekete) történetben, állást foglaljak, vétkeseket és cinkostársakat kiáltsak ki.

Maradjunk annyiban, hogy meglátásom szerint a végül Pécs 2010 néven kiszenvedő (egykori) sikercsapat tündöklése és halála egy tőről fakad: a messinai eufóriából táplálkozó mámor ködösítette el annyira a klubnál dolgozók gondolkodását, hogy aztán a realitásokat figyelmen kívül hagyó üzlet- és játékospolitikával abba az adósságcsapdába kerüljenek, amiből végül (értelemszerűen) nem sikerült kikecmeregni. Ami a végnapokat illeti (az új tulajdonosi kör színre lépésétől számítva), sajnos csak a mondás igazát sikerült alátámasztani: a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve.

(Az elmúlt fél órát azzal töltöttem, hogy megkeressek egy cikket, amit a wbasket.hu-n olvastam, részben mert annyira nem akaródzik írnom a klub megszűnése és a bajnoki nyitány közt történt eseményekről, másrészt mert az említett portálon található iromány nagy vonalakban és meglehetősen objektíven, érzelemmentesen foglalja össze a legfontosabb tudnivalókat. Sajnos azonban nem találtam meg, kérem, ha valakinek beugrik, melyik szövegre utaltam, juttassa el a linkjét, hogy beszúrhassam. Köszönöm! Update: Azért nem találtam meg, mert rossz helyen kerestem. Az írás a kosar.blog.hu-n jelent meg, s itt elolvasható. Köszi, Kampec!)

A lényeg, hogy 2012 nyarán a Pécs 2010, mint klub megszűnt létezni, és vele együtt lezárult egy hosszú, eredményes korszak a város és a kosárlabdasport életében. Láttunk már ilyet, helyi szinten bezárni az Elcoteq-et, eltűnni olyan csapatokat, mint a Soproni Postás vagy a Szeged, de testközelből, félig-meddig érintettként megélni borzasztó nehéz volt. A magam részéről a klubot lélekben már korábban eltemettem, már akkor, amikor még kijártam a meccsekre - nem is tudtam róla többé írni, és azt hittem, ennél már nem is jöhet rosszabb.

Tévedtem. Abban, hogy a pécsi női kosárlabda majd tovább él valahogy, őszinte hittel bíztam, mert nem tudtam elképzelni, hogy ennyi energia elvésszen csak úgy, átalakulás nélkül. Azt viszont álmomban sem gondoltam volna, a hogy főnixi porból feltámadó kétfejű szárnyas élőlény (sas, sárkány?) hollóként támadja majd egymás látószervét. Igaz, rendkívül naiv ember vagyok. Azt hittem, ha vége a dalnak, új lappal indul mindenki, a rossz emlékeket mélyre temetjük, és a romokon új katedrálist emelnek majd. Azt is vélelmeztem, hogy legalább a csapat közelében állók (támogatók, szurkolók, szimpatizánsok) azért nagyjából tisztán látják a helyzetet, és el tudják választani a búzát az ocsútól.

Csak aztán rá kellett ébrednem, hogy itt, - a már emlegetett, következmények nélküli országban - nincs szükség semmiféle új lapra, elég a megfelelő hívószavakkal, ill. "védőpajzzsal" behülyíteni a népet, és hogy a történéseket háttérből irányítók mindkét oldalon "megérik a pénzüket" (és akkor még finoman fogalmaztam), és hogy a kialakult helyzetben búzát legfeljebb csak a (sport)szakmai részen érdemes keresgélni.

Az elmúlt hónapokban komoly feszültség, szinte már ellenségeskedés alakult ki a két klub és szimpatizánsai között. Az egyik fél azt veti a másik szemére, hogy az minden lehetséges (elfogadható és elvtelen) eszközt bevetett arra, hogy kiakolbólintsa nem kívánatossá vált vetélytársát a városból, a másik pedig azzal riposztozik, hogy a persona non gratává vált klubvezetés hosszú és kitartó munkával érte el azt, hogy elveszítse a játékosok, menedzserek, szponzorok, beszállítók és a korábbi tulajdonostárs bizalmát, így ne csodálkozzon azon, ha nem kívánják tétlenül nézni tovább a sáfárkodását. És a legszomorúbb az egészben, hogy mindkét félnek igaza van.

A szurkolótábor pedig - visszakanyarodva a Végh Antal-féle párhuzamhoz - két részre szakadt: flamandokra és vallonokra. Döntésüket - mivel racionálisan szinte képtelenség dönteni a klubok között - elsősorban érzelmi alapon hozták meg, s ebben kulcsszerepet játszott Iványi Dalma és Páva Zsolt személyes megítélése, ill. a politikai hovatartozás. A két pécsi közszereplő esetében ráadásul még volt egy olyan csavar is, hogy előbbiben (szinte) mindenki a klasszis irányítót, utóbbiban pedig a városvezetőt látta, és nem Iványit, a klubvezetőt, illetve Pávát, a korábbi klubelnököt (ill. a csapatot felerészben működtető város első emberét). A politikai síkon történő polarizálódás rákfenéje pedig már 2002 óta rányomja bélyegét az ország gondolkodására, és sajnos vastagon áthatja ezt a történetet is: a rossz nyelvek szerint a narancssárga hatalom által támogatott PEAC-hoz hasonlóan kalandos úton első osztálybeli indulási jogot szerző PINKK csak azért volt képes a felszínen maradást jelentő pénzt összeszedni, mert az inkább a vörös színnel szimpatizáló cégvezetőknek megért egy kis szponzorációt, hogy alátegyenek az ellenfélnek.

Az én problémám, hogy belga vagyok. Én a kosárlabdát szeretem, és nem vagyok elkötelezett híve egyik politikai csoportosulásnak, egyik "háttérből irányító konstellációnak" sem. Iványi Dalmát játékosként nagyra értékeltem mindig is, és Páva Zsoltot se becsülöm kevesebbre Toller Lászlónál. A játék szempontjából - tehát az elemző szempontjából - ezek ráadásul egytől egyig indifferens tényezők. Engem az érdekel, hogy melyik csapat mit, hogyan és miként játszik, milyen taktikával állnak fel, és azt hogyan tudják megvalósítani. Legszívesebben egyáltalán nem foglalkoznék azzal, hogy ki mit követett el a másik fél ellen, hol tett keresztbe neki, hol csapta be. És mégis, kedden este egymással találkozik a két csapat, és az elmúlt nagyjából hatezer karatkerben mégsem arról értekeztem, hogy mit várok a találkozótól, miben látom egyikük vagy másikuk erős és gyenge pontjait.

S nem véletlenül. Ezt a traumát, ezt a tudathasadásos állapotot érzelemmentesen nem lehet felfogni, sőt, gyakorlatilag ép ésszel sem. Egyszerűen muszáj kiírnia az embernek magából a démonokat, különben sosem szabadul tőlük - ez egyfajta terápia számomra (is). A szezon során láttam játszani a PINKK-et és a PEAC-ot is, és ha a küzdőtérre néztem, ugyanúgy ismerős arcokat láttam, mint ha a nézőteret pásztáztam végig. Ezeket a játékosokat vállt vállnak vetve láttam küzdeni, ezekkel a szurkolókkal csodák tucatjait éltem meg közösen. Most pedig ellenfélként, néhányak fejében egyenesen ellenségként néznek farkasszemet egymással... önmagával (önmagukkal) az (azok), ami egykoron egynek és oszthatatlannak tűnt. Tűntek.

Őszintén szólva nem irigylem az "igazi" szurkolókat. Mert az még talán igazolható valamelyest, ha Pécsről ilyen-olyan módon távozó korábbi kedvenceket pfújolták, tüntettek ellenük, de a PINKK és a PEAC játékosai nem "mentek" sehová, csak a világ alakult át a fejük felett. Köztudomású, hogy a B-közép szinte egy az egyben a Bácsbasket Kft. "álnevet" használó klub mellett tette le a voksát, de szerintem még Európa egyik legvérmesebb szurkolói csoportosulásának (legalábbis a női kosárlabda viszonylatában) is nehézséget fog okozni úgy kiabálni a "Hajrá, Pécs!" rigmust a komlói (...) csarnokban, hogy közben a túlsó térfélen a tavalyi csapata felét látja edzőstül, Bécistül. Merthogy valljuk be, a "valódi" szurkolásnak amellett, hogy nyilván a kedvencek éltetése, helyenként istenítése képezi a legszervesebb részét, azért jócskán szerepet kap az ellenfél... ööö... nem kedvelése (lásd: USZGS, és hasonlók).

E sorok megírása után 24 órával sokkal okosabb leszünk a tekintetben, hogy miként élték meg a pécsiek az első Pécs-Pécs bajnoki rangadót. Merthogy ez az lesz, arról meg vagyok győződve. A pikantérián túl komoly presztízscsata várható, ahol mindkét oldal nagyon meg akarja majd mutatni a másiknak, emellett pedig arról sem szabad elfeledkezni, hogy a mezőnyből kiemelkedő két Euroligás gárda mögött óriási a tülekedés a 3-4 bajnoki helyezés megszerzéséért, és ezekre a pozíciókra nagyjából egyforma eséllyel pályázik a PINKK és a PEAC is. A végeredmény mellett azonban - érzésem szerint - sokkal nagyobb horderejű hozadéka is lesz a történelmi eseménynek, ami számszakilag sokkal kevésbé behatárolható, és a győztesek és vesztesek kilétét is jóval nehezebb lesz meghatározni. Epifánikus találkozás lesz - saját magunkkal.