Kicsi lány, hatalmas Diósgyőr-szívvel
Szinte gyermeki örömmel, boldogságtól ragyogó arccal, csillogó szemmel mutatta Sopronban a Magyar Kupa bronzérmet, másik kezével pedig a DVTK-címert megemelve mezén Bukovszki Mónika, a miskolciak 8 év"vándorlás"után hazatérő csapatkapitánya, irányítója. A csupa szív kosaras lány élete egyik legnagyobb sikerének tartja ezt a bronzérmet- Gratulálunk, jól látjuk, hogy óriási az örömöd? Hová kerül majd ez a bronz?
- A falamra az eddigi legértékesebb érmeim mellé, a ZTE-vel két éve szerzett magyar bajnoki bronz, valamint a négy éve Romániában a Targoviste csapatával szerzett bajnoki és kupa arany mellé.
- Diósgyőri nevelésű, Diósgyőr-fanatikus vagy, mégis az elmúlt éveket távol töltötted Miskolctól. Miért és mennyi időre is?
- Összesen nyolc évet játszottam más mezekben, mint a diósgyőri. Négy évet Szekszárdon töltöttem, majd jött egy szezon Romániában, utána pedig három Zalaegerszegen. Diósgyőrben, bármennyire is szerettem volna, nem tudtam első számú, meghatározó irányítóvá válni. Van az a mondás, hogy senki nem lehet próféta a saját hazájában,ez akkoriban rám is igaz volt. Nem is igazán tudtam lemérni, hogy valójába mennyit is ér a tudásom. Attól kezdve kezdtem csapataimban meghatározó szerepet betölteni, hogy egyik korábbi diósgyőri edzőm, Vertetics István elhívott Szekszárdra és első számú irányítóként számított rám. Azt pedig bárhol is játszottam, mindenütt tudták, hogy nekem a Diósgyőr az első, bár akárhol is kosaraztam, mindig mindenütt próbáltam kiadni magamból a maximumot.
- Románia, Targoviste milyen volt?
- Ott ugyan újra csak második irányító voltam, de az érzelmileg voltborzasztó fontos szezon nekem. Egyrészt együtt játszhattam még Diósgyőrből "fogadott" nővéremmel, Brosovszky Mónikával, másrészt pedig mert akkoriban vesztettem el az édesapámat. A Targovistéval nyert bajnoki és kupa aranyat az ő emlékének ajánlottam s rá emlékeztet.
- Most újra otthon játszol, milyen érzésekkel tértélhaza?
- Hihetetlen boldogan! Abba a csapatba térhettem vissza, s lehetek kapitánya, amelyért kislány korom óta szorítok, és ez óriási érzés. Tíz éve már tagja voltam az akkor Miskolcon Magyar Kupa bronzérmet szerzőcsapatnak, de csak mint kiegészítő játékos percekre kerültem pályára..Most végig játszottam a bronzmeccset abban a csapatban amelyért gyermekkorom óta rajongok -azt hisze érthető a boldogságom.
- Honnan ez a nagyon erős diósgyőri kötődésed, és mennyire adhatók át ezek az érzések a társaknak?
- Szerintem nagyon nem adható át. Ez belülről, nagyon régről származik és nagyon mélyről ered. A diósgyőri B-középnek voltam a tagja ott tomboltam a meccseken a nyolcvanas évek végén, a kilencvenesek elején. Nagyon erős volt akkoriban a Diósgyőr Ambrus Erzsóval, Bakai Eszterrel és a példaképemmel, Madaras Judittal, akinek játéka, mentalitása, győzni akarása magával ragadott. Az ő játéka hatására kezdtem kosarazni, olyan akartam lenni Diósgyőrben mint ő volt. Ilyen erős gyökerekkel csak olyasvalaki rendelkezhet, aki kiskorától megfertőződött a csodás "Diósgyőr-feeling"-gel. Most nekem, nekünk szorítanak a diósgyőri szurkolók - ez leírhatatlan boldogság nekem - így ez a soproni bronz is.
- A válogatottnál sosem merült föl a neved?
- Egyszer két éve, amikor zalaegerszegi edzőm, Gáll Tamás a válogatotthoz került másodedzőnek. Azt azonban talán túl sokan nem tudják, hogy a térdeimet összesen hétszer operálták meg Harmincon túl, ennyi műtéttel, bár tényleg vágyaim netovábbja lett volna,hogy magyar címeres mezben játsszam, nekem nyáron pihennem kell ahhoz, hogy játszani tudjak. Úgy tűnik sajnos a válogatottság kimarad.
A beszélgetés a krónikást megerősítette abban: példaképekre szükség van. Bukovszki Mónikának erőt, kitartást és hihetetlen mértékű elkötelezettséget jelentett, hogy kislányként Madaras szárnyalása magával ragadta.Most az ő hatalmas diósgyőri szíve, elszántsága és tudása egy olyan DVTK alapja lehet, amelyért újra ezrek szoríthatnak. És talán közöttük is akadnak olyan kitartó, elszánt kislányok, akik ezt a diósgyőri "feeling"-et szívükben és persze a pályán - Móni példáját követve - hosszú évekig továbbvihetik.
Fotó: Tóth Zsombor