A csehországi csoda nyomában - 1. rész
Szinte hihetetlen leírni, de világbajnoki bronzérmes lett U17-es leány válogatottunk a csehországi korosztályos világbajnokságon. Most két részben próbáljuk "felgöngyölíteni", mi minden vezethetett e káprázatos sikerhez. Az elsőben még nem a közvetlen okokkal s magukkal a Klatovyban, majd Plzenben történtekkel foglalkozunk, hanem azzal, milyen a sportágon belüli apróbb-nagyobb változások segítették hozzá a magyar kosárlabdát története egyik legfényesebb sikeréhez.
A most szenzációsan szereplő tini válogatott keret játékosainak több mint fele már a felnőtt mezőnyben is átesett a tűzkeresztségen. Úgy rémlik, az élvonalbeli klubok körében nem volt egyértelműen örömteli annak az új szabálynak a bevezetése, amely szerint a magyar bajnoki mérkőzéseken az első félidőben kötelező egy 20 éven aluli játékost szerepeltetni... Aho Nina a Vasasban, Studer Ágnes pedig Szekszárdon töltött több mint 20 percet átlagban meccsenként a pályán. Négy másik kosaras, a két All Star csapattag, Dubei Debóra és Kiss Virág, valamint két soproni lány, Kuttor Enikő és Weninger Virág pedig nemzetközi sorozatban, jelesül a Közép-európai Ligában edződött, Dubei több mint 15, Wenginger pedig több mint 10 percet játszott - igaz utóbbi mindössze 7 meccsen, de azért ez is számít, nem is keveset. A mindössze 16 éves Kiss, valamint Kuttor szerepe ugyan nem volt ennyire számottevő felnőtt együttesében, de azért, ahogy mondani szokás, "beleszagoltak a puskaporba". Ők négyen - részben minden bizonnyal ezen új regulának köszönhetően - a bajnoki rájátszásban is pályára kerültek, ha egyelőre még nem is meghatározó szerepben... És ez a csehországi világbajnokságon nagyon sokat számított. Egy apró, ám úgy véljük, igen fontos szelete ez a sikernek. Mint ahogy e négy, a nemzetközi színtéren is edződő játékos esetében az is, hogy felnőtt csapataik edzésein nap mint nap tapasztalt, nemzetközi szinten is jegyzett játékosok ellen gyakorolhattak. Ez a torna tehát valahol arra is rávilágított: nagyon fontos - lenne - a fiatalokat bedobni a mélyvízbe és játszatni, játszatni...
Egy kis kitérő ennek kapcsán: emlékszem, úgy esztendeje a tavalyi miskolci B-diviziós Eb-re a feljutás reményével készülő csapat kapcsán néztem utána, a mieinket kulcsfontosságú meccseken legyőző - a felkészülési mérkőzések során mindkét riválist nagy fölénnyel verték lányaink - belga, valamint ukrán válogatott kulcsemberei bizony jelentős játékidőt kaptak a felnőtt csapataikban - szemben a mi abban a csapatban szereplő fiataljainkkal. Akkor nálunk még nem élt az előbb emlegetett szabály... Amikor pedig éles téthelyzetben kellett - volna - bizonyítani, a tét, a nyomás béklyót tett a tavalyi U18-as csapat játékosainak kezeire, lábaira.
Visszatérve a csehországi csodára, az ott vb-bronzérmet szerző keret tagjainak fele azért már magasabb hőfokú "kosaras kohókban" edződött, azaz saját bőrükön érezhették a lányok, mit jelent gyorsabb, erősebb, nagyobb tudású játékosok ellen játszani. És részben az őket a felnőtt közegben ért ingerek hatására korosztályukban már nem görcsöltek annyira a kiélezett helyzetekben, nem esett össze a társaság colostokként akkor sem, ha jelentős hátrányba került. Ez is kellett ahhoz, hogy mentálisan olyan erős legyen a társaság, mint amilyen volt Klatovyban, majd Plzenben. Jó, hogy most a mi lányainknak a felnőtt mezőnyben kapott játékperceinek kellett utánanézni.
Most erre a csapatra büszke - és méltán lehet büszke - az egész ország, azon belül is különösen Miskolc, Szekszárd, Pécs, Győrn Sopron, valamint Budapestről a Vasas és az MTK.
Az előbb említett szabályváltás mellett ehhez a fényes sikerhez azért szükségeltetett az is, hogy a Héraklész-program keretében legyen időnként összetartás. Ez azért volt fontos, hogy korosztályos válogatottal már évek óta dolgozó Mészárosné Kovács Andrea és stábja lépésről lépésre összerakja, felépítse e csapatot, kialakítsa a stílust, az arculatot, megtalálja a játékosok helyét a rendszerben, hogy ilyen szépen, stílusosan játszó csapatot építsen. Ugyanakkor abban nem vagyok teljesen biztos, hogy a most méltán boldog és büszke egyesületi vezetők, szakvezetők vajon akkor is ilyen boldogak és büszkék voltak, amikor csapatuk fiataljai a Héraklész-program keretében távol voltak klubjuktól?
Rögtön hozzáteszem, nem őket akarom ezzel bírálni, inkább arra szeretnék rávilágítani, hogy remélhetőleg ez a szereplés, ahogy a 20 év alatti fiatalok szerepeltetésének, úgy ennek a Héraklész-programnak is bizonyítja a létjogosultságát.
Ebben a csodás világbajnoki bronzéremben azért sok-sok szakembernek van része. Valahol - Miskolcon, Pécsett, Szekszárdon, Sopronban, Győrben, Budapesten - valakik (nevelőedzők) megismertették, megszerettették a kosárlabdát ezekkel a kislányokkal. Talán ők, talán mások meg is tanították őket a játék alapjaira, olyan szintű képzést, tudást adtak nekik, hogy az ország legjobbjai közé kerülhettek. Sőt, most már kimondhatjuk, nem csak az ország, hanem az egész világ legjobbjai közé. E - nem ritkán nem is igazán neves, ismert - szakembereknek is köszönettel tartozik a sportág, nekik is részük van ebben a káprázatos sikerben. Mint ahogy a gyermekeik magas szintű sportolásáért rengeteg áldozatot hozó, s most méltán nagyon boldog és büszke édesapáknak és édesanyáknak.
Csakhogy ezekből a klubjaikban felkészített, képzett játékosokból - akik közül, mint kifejtettük, többen már felnőtt szinten is lehetőséget kaptak - azért olyan CSAPATOT kellett építeni, összerakni, amely a csehországi világbajnokságon 8 mérkőzéséből hetet megnyert, s csupán egyszer maradt alul, egy olyan CSAPATOT, amelyet csupán a későbbi világbajnok amerikai válogatott tudott legyőzni.
Erről lesz majd szó a második részben.
Fotó: MKOSZ