Kenguru kosártorna közönséges közönsége

A közelmúltban a kadett fiú és a tini leány országos döntő kapcsán elmélkedtem a külső szemlélő által időnként botrányosnak, lehangolónak méltán minősíthető lelátói hangulatról, amelyet szülők gerjesztenek.

Volt egy nagyon furcsa mérkőzés ezen a tornán. Az egyik csapat folyamatosan jobb volt ellenfelénél, jobban védekezett, pontosabban támadott, s 3 negyed után közel 20 pont előnyt szerzett.

A negyedikben pedig egész egyszerűen nem akart támadni. Átvitték játékosai a labdát a felezővonalon, s a félpálya, valamint a büntetőterület között vezetgették, passzolgatták. Egyrészt "leült" a saját játékuk, másrészt több labdát eladtak, így az ellenfél 10 ponton belülre került bő 2 perccel a lefújás előtt. Meggyőződésem, ilyen szellemben, ahogy a záró szakaszban játszatták ezt a társaságot, az igen durván sportág s gyerekellenes.

Mit szeret egy kosármeccsen egy 10-11 éves gyerek a legjobban? Hát persze, hogy kosarat dobni. És minél nagyobb különbséggel nyerni. A labdavezetgetésre s passzolgatásra kárhoztatott brigád játékosai is kissé értetlen arccal próbálták megoldani a feladatot, és az ellenfél sem értette, mi ez az antikosárlabda.

Rögtön hozzáteszem, kenguru korosztályban nincs támadóidő. És persze amivel vissza lehet élni, azzal - amint a mellékelt ábra mutatja - vissza is élnek. Az ellenfél edzője nem egészen 1 perccel a lefújás előtt unta meg a "tikitakát", s - nem feltétlenül helyesen, de talán nem is teljesen alaptalanul - lehívta a pályáról csapatát, gondolván, ha az ellenfél nem akar kosarazni, akkor mi minek. 20-0 lett a vége a vezető csapat javára, s a vesztes nem kapott pontot... pedig ő végig játszani akart. Az esetnek persze lett visszhangja a helyszínen, s a jelenlévő játékvezetők, sportvezetők meg is vitatták, mit lehetne tenni annak érdekében, hogy hasonló eset ne forduljon elő. A következő megoldási javaslat született: ha a játékvezetők ilyet látnak, legyen lehetőségük felemelt kézzel jelezni, hogy passzív a játék, s álljon módjukban elvenni a labdát, majd átadni a valóban kosarazni akaró gárdának...

Jól esett, s ezúton is köszönöm a sportvezetőktől, játékvezetőktől a http://kezdo5.hu/utanpotlas/blogok-moralzona-utanpotlas-tornak-urugyen-13318 után kapott elismerést. Talán ez, s az, a részben az előbb említett írás kapcsán a lelátói morál javításának sokakban megfogalmazódó szándéka vezérelt arra, hogy a soproni országos kenguru jamboree kapcsán rövid időn belül másodszor is kifejtsem gondolataimat e nem túl kellemes témában.

Az előző írásban említett tornákon 8-8 csapat, a kenguru seregszemlén viszont 16 vett részt. Az alaphelyzet hasonló, itt is a szülői szurkolótáborokban akadt 1-2 hangadó, aki hangosan, nem ritkán teátrális módon kidagadó nyaki erekkel üvöltve vitatott ítéleteket, s mint a hangos kisebbség leghangosabbja, magával tudta ragadni a csendes többség néhány tagját. És persze "ha ők ordibálnak, mi miért ne" jelleggel az ellenoldal szülői csoportja is felemelte hangját. Ebből lett ám a perpatvar. Időnként sajnos félő volt, hogy a két tábor tagjai ölre mennek egymással - még jó, hogy ez nem történt meg, de az az alpári, közönséges hangnem, amellyel a szülők időnként kommentálták - figyelem - a 11 esztendős, vagy még ennél is kisebb gyermekük mérkőzésén történteket, elkeserítő, elrettentő.

A sportág egyik érthető fő célja a népszerűsítés, hogy minél több gyereket vonjunk be, s minél több kis srác vagy leányzó kezdjen el kosarazni. Ha teszem azt, kimegy egy jó érzésű szülő, akinek van egy 6-7 év körüli gyermeke, hogy megnézze, milyen is egy ilyen utánpótlás torna, szerintem azonnal letesz a szándékáról, hogy kosarasnak adja. A 10. életévük környékén járó gyerekemberek ilyen feszült, indulatokkal teli hangulatban lejátszott mérkőzései a leghatásosabb ellenpropagandái a sportágnak. Éppen ezért valamit tenni kell(ene) ellene.

A már többször említett írás kapcsán érkezett egy figyelemre méltó szülői hozzászólás, divatos szóval élve komment, amelynek lényege a gyermeket versengeni, küzdeni látni, a szülőnek is egy új élethelyzet, amelyet meg kell tanulni kezelni. Azaz ezekben a helyzetekben, az ilyen szituációkban való normális viselkedésre ha úgy tetszik, bizony a szülőket is nevelni kell.

Nevelni bizony, na de kinek és hogyan? Ehhez bizony kell egy közös akarat, először is tehát egy ilyen hozzáállás, igény a "belső öntisztulásra". Tehát, hogy legyen meg a szülők részéről az óhaj a gyermekek mérkőzéseinek békésebb, nyugodtabb mederben történő lejátszására. Adott esetben akár a csendes többség győzze meg az egy-két hangoskodót arról, hogy azzal gyerekének és gyermeke csapatának árt, ha hangoskodik, nem szurkol, hanem beleköt a játékvezetőbe, az ellenfél játékosainak szüleibe... Kell hozzá természetesen a klub, az egyesület is, amelynek feltétlenül be kell szállni a szülő nevelésébe. Azt gondolom, a viselkedés vonatkozásában a kis gyermekek edzőinek mindenképpen elöl kell járniuk, példát kell mutatniuk. Szerencsére e tornán ez - viselkedés tekintetében - így is volt.

Távol álljon tőlem, hogy egyesületek, utánpótlásnevelő szakosztályok, akadémiák működési rendjébe beavatkozzam, s lehet e felvetéssel már nyitott kapukat döngetek, de fontos lenne egy olyan házirendet, illemkódexet kialakítani, amelyben az adott egyesület kitér rá s próbálja szabályozni a tornákon, mérkőzéseken a szülői viselkedést. Akár szankcionálhatja is, ha ennek ellenére nincs javulás. És persze a versenyeket, bajnokságokat kiíróknak is jó, ha van eszköz a kezükben - mondjuk pénzbüntetés ellenőri jelentés alapján az olyan egyesületeknek, amelyeknél minősíthetetlen volt a lelátói viselkedés. Ez után az egyesületnél is nyilván határozottabb lépések megtételére kényszerülnek, teszem azt megpróbálják behajtani a büntetést a hangadó szülőkön - lehet, rögtön sokat javulna a légkör...

Nem hiszem, hogy bárkit vigasztalna, kollégákkal, ismerősökkel beszélgetve megtudtam, hogy futballban utánpótlás tornákon, bajnokságokon hasonló, vagy talán még rosszabb a helyzet. Hallottam olyat, hogy két csapat meccsén egy harmadik gárda szülői csapata csinálta a hangulatot, meglehetősen ordenáré módon, annak érdekében presszionálva a játékvezetőt s az egyik játszó csapatot, hogy az ő, éppen nem játszó gyermekeinek csapata jusson tovább. Ott tehát már a szülők tovább fejlesztették a morális rombolást, már olyan meccseken is képesek hangulatot, feszültséget szítani, amelyhez egyébként nem sok közük van.

Ilyenkor azonban egyet elfelejtenek. Viselkedésük nem csupán gyermekük sportolói, hanem egész személyiségfejlődésére is kihatással lehet - méghozzá nagyon, nagyon negatívval...

Mi a véleményed?

blog comments powered by Disqus