Morál-zóna utánpótlás tornák ürügyén

Az elmúlt hetekben volt szerencsém két utánpótlás döntőt (tini lány, kadett fiú) az elejétől a végéig a helyszínen megtekinteni. Az alábbi kis írás nem magukról a tornákról, a mérkőzésekről, hanem az azokat körülvevő, sajnos időnként sportrendezvényhez méltatlan hangulatról, légkörről szól.

Érdekes szabály - nyugodtan mondhatjuk - nehezítette a tini torna játékvezetőit, méghozzá az, hogy e korosztályban nem lehet zónázni. Ugyanis az edzők, gyakorlatilag mihelyst a rivális csapat egyik játékosa kicsit beljebb húzódott saját emberéről, már jelezték, itt valami "turpisság", azaz zónavédekezés készül.

Nem tudom, a játékvezetői tanfolyamok anyaga milyen mélységekben érinti a csapatvédekezési rendszereket, s hogy mennyire tartozik a sípos sporiknak szakmai feladatukhoz, hogy alsóbb korosztályokban - ahol amúgy a technikai képzettség a játékosok korából, s a sportág alapjaival való megismerkedés viszonylag rövid ideje miatt nem olyan magas szintű, mint feljebb - megkülönböztessék az emberfogást a területvédekezéstől. Úgy tűnt, azonban enélkül is volt dolguk elég a lépéshibákat, kétszer indulásokat, a szabálytalan labdavezetést és a személyi hibákat megítélni... Ráadásul e korosztályban csak ketten fújtak... Nem voltak irigylésre méltó helyzetben. A meccsek között s után természetesen a szakemberekkel beszélgettünk e szabály "hátulütőiről". Akadtak, akik az mondták, hogy hallották olyan szakemberektől, akik sokat túráznak korosztályos csapataikkal külföldön, hogy a magyarnál amúgy fejlettebb kosaras kultúrákban már e korosztályokban sem tilos a zóna. Volt olyan felvetés is, hogy a játékvezetők figyeljék csak a képzetlenségből adódó szabálysértéseket, ítéljék meg a szabálytalanságokat, a mérkőzés ellenőre pedig figyelje, nincsenek-e valamely csapatnál zónázásra utaló jelek. Egy biztos, ez így újabb konfliktusforrásokhoz vezethet, fokozhatja a feszültséget. És ha már a feszültségnél tartunk, a fiú kadett döntőn már három játékvezető működött közre. A feszültség pedig úgy a tini, mint a kadett finálén, nem is elsősorban a kispadról, hanem a lelátóról gerjedt és terjedt.

Az utánpótlás tornák állandó szereplőitől, sajnos néha főszereplőitől - a szülőktől. Akiknél bizony a lelátón időnként - ahogy mondani szokták - elszakad a cérna...

Csak sejteni tudom, mit éreznek a szülők, amikor gyermeküket, szemük fényét látják harcolni, küzdeni a pályán a győzelemért. Nyilván szeretnék sikereseknek látni őket. És ha valaki ebben megpróbálja megállítani, megakadályozni őket - legyen az ellenfél vagy játékvezető - az ellenség.

Rögtön kiemelném, ez nem általános. A két tornán szinten minden csapatot buzdított kisebb nagyobb "szülői munkaközösség". A feszültséget viszont korántsem az összes apuka-anyuka szította, szinte minden táborban akadt egy-két hangadó. Akik azonnal, meglehetősen éles, emelt hangon jelezték nemtetszésüket. S a hangos kisebbség időnként a csendes többséget is magával tudta ragadni.

A szülők érthető módon olyan színű szemüvegen át nézték a mérkőzést, amilyen mezben gyermekei csapata játszott. A fel-fellángoló haragjuk célpontjai legtöbbször a játékvezetők voltak, de akadt szóváltás a szülői csoportok között, sőt akadtak olyanok is, akik - átkiabálva keresztbe a pályán megpróbáltak saját csapatuk szakmai munkájába beleszólni, gyakorlatilag felelősségre vonni az edzőt...

Nem tudom, a hangos kisebbség leggyakrabban a játékvezetőket bíráló tagjai egy-egy ítélet után markáns ítéletet mondva a játékvezetők szellemi képességeiről, mennyire vannak tisztában a kosárlabdázás szabályaival, de gyaníthatóan a narancssárga, vagy szürke ruhában közreműködő játékvezetők, még ha hibáztak is - gyaníthatóan e tekintetben azért jobban "képben vannak". És nekik nem az a dolguk, hogy a szülők kegyeit keressék, hanem hogy a két csapat részére a szabályok értelmében levezessék a mérkőzést.

Ez azonban a történet egyik morális része. A másik az, hogy vajon a családban a gyermekét nevelő szülőt - hangsúlyozom, a hangos kisebbségről beszélek - amikor kidagadó erekkel, magából kivetkőzve a játékvezetőt szidni látja gyermek, az vajon hogyan hat az ő teljesítményére, játékára: Mert e hangoskodó apukák, anyukák a civil életben bizonyára szerény, tisztességes dolgos emberek, akikből csak a meccs izgalma hozza ki a bennük rejlő... hogy is fogalmazzunk, feszültséget. A gyerek vélhetően magától az országos döntőtől, a versenyhelyzettől, a gyakran telt házas közönségtől már amúgy is jóval feszültebb a szokottnál. És akkor olyannak látja valamely szülőjét, amilyennek a szürke hétköznapokon talán soha. Nem "ciki" ez a társak, az edző, a csapat vezetősége előtt? Az ilyen viselkedés egyrészt megmételyezi egy mérkőzés, sportrendezvény jellegét, másrészt pedig az igazán fontos kérdés a következő:

Ezzel a viselkedéssel vajon a szülő nem annak árt a legtöbbet, akinek a leginkább segíteni szeretne, a gyermekének s az ő csapatának...?

Mi a véleményed?

blog comments powered by Disqus