Két leány, egy eset: amatőrként az Universiade-n

 

Az egyetemi bajnokság (MEFOB) négyes döntőjének All Star csapatába bekerült két lány, Martonosi Zita és Németh Alma Dél Koreában, Kvandzsuban is helytállt, modhatjuk, dicsőséget hozva az amatőr, valamint az egyetemi bajnokságnak. Ennek kapcsán beszélgettünk velük, eddig pályfutásukról, jövőbeni terveikről

Martonosi Zita: új impulzus az Universiade-n

Későn kezdett igazán komolyan kosarazni az Universiade válogatottba az Amatőr Női Bajnokságban szereplő Szeged játékosaként bekerülő Martonosi Zita. Elsősorban az egyetemi bajnokság (MEFOB) négyes döntőjében nyújtott játékával - amelyen bekerült az All Star ötösbe - hívta föl magára az Universiade válogatott szakvezetőjének figyelmét. Eddigi pályafutását tekintve elég "kacskaringós" úton jutott el Kvangdzsuba

- Mikor és hol kezdtél el kosarazni? - kérdeztük a kezdetekről Zitát. 

- A Vajdaságban, Zentán születtem, és a középiskoláig ott is éltem, tíz éve jöttünk át Magyarországra - kezdte válaszát. - Egyszer osztálykiránduláson Magyarországon jártunk és Kiskőrösön láttam az utcán kosarazó gyerekeket, ami nagyon megtetszett. Ezután mentem le a zentai klubba. Felnőtt csapat nem volt, junior korosztályig bezárólag foglalkoztak gyerekekkel. Ott kezdtem, de akkor csak edzésekre jártam, meccseken nem játszottam. 

- Hol és mikor fordult komolyra a dolog?

- Átjöttünk Magyarországra, s középiskolás koromban Szegeden, Láng Imrénél  folytattam. Nála még játszottam, majd,  talán mivel később kezdtem, s volt lemaradásom a csapattársaimhoz képest, a következő edzőimnél - övid idő alatt több is volt - már alig, úgyhogy még ezt az időszakot sem nevezhetném igazán komolynak. Hogy valamilyen kosaras karrierről lehet beszélni az esetemben, az lényegében akkor kezdődött, amikor egyetemistaként Kecskeméten Tóth Viktor lett az edzőm. Ő már bizalmat szavazott nekem, sokat játszatott, tehát azt mondhatom, a kosarazás igazán komolyra ekkor, tizennyolc-tizenkilenc éves koromban fordult. 

- És attól kezdve egyenes út vezetett az Universiade-válogattoságig?

- Nem, dehogy, ráadásul közben két külföldi kitérőm, kerülőm is volt. Erasmus ösztöndíjjal Spanyolországba, Valenciába kerültem. Mit mondjak, nem sokat tudtam spanyolul, pedig az órák ezen a nyelven mentek. A tanulás mellett a helyi harmadosztályú csapatnál edzettem, s játszottam is. Ahhoz képest, hogy csak harmadosztály, igen színvonalas volt mind az edzésmunka, mind pedig a bajnokság. Nagyon sokat fejlődtem kint, és emellett spanyolul is az edzéseken tanultam a legtöbbet. Igen értékes időszak volt a pályámon. Érdekesség, hogy Honti Kata is pont akkor játszott Valenciában. Ő nyilván nem ismert engem, sajnos elég feszített volt a tempónk az egyetemen, nem jutottam ki meccsére, de úgy legbelül jó volt tudni, hogy nem én vagyok az egyedüli magyar Valenciában. A kint töltött fél év után hazajöttem, majd újra külfödre mentem egy évre, méghozzá Angliába dolgozni és nyelvet tanulni. Ekkor is kerestem egy csapatot, de oda csak edzésre jártam. Az a kosárlabda szempontjából nem volt annyira minőségi, komoly hely Londonban, meccset nem is játszottam, ilyen értelemben tehát az az év ki is maradt. A következő két évet aztán Szegeden töltöttem Mészárosné Kovács Andrea szigorú irányítása mellett. Nagyon szeretek nála játszani. Kemény, sokat követel, de úgy érzem, meg is lett az eredménye, tovább fejlődtem. Anélkül a munka nélkül, amit nála végeztem, azt hiszem fel sem vetődhetett volna, hogy az Universiade válogatottba bekerüljek. 

- Tényleg, valójában hogy vetődött fel?

- Misi bácsi, azaz Domokos Mihály az egyetemi csapat edzője szólt, hogy benne vagyok az Universiade válogatott keretében, a végső cél Dél Korea. Először el sem akartam hinni, azt hittem, ugrat, de kiderült, hogy nem. Úgy voltam vele, hogy ez egy nagy lehetőség, próbáltam megragadni a csapatban. 

- Túl sok lányt nem ismerhettél a keretből...

- Valóban közelről szinte senkit, néhány lányt ellenfélként, akikkel az Amatőr Női Bajnoksában ellenelekként már találkoztunk a pályán. De szerencsére befogadtak, jó közösség jött össze. 

- Említetted, próbáltál megragadni a csapatban. Mit gondolsz, hogyan sikerült bekerülni az utazó keretbe?

- Biztos, hogy nem a taktikai képzettségem terén. Mivel, amint az korábban kiderült, későn kezdtem el igazán komolyan kosarazni, ezeken a területen van lemaradásom. Viszont ahogy az edzéseken, úgy a meccseken is hajtok, küzdök, próbálok mindent kiadni magamból, úgy a gyarkorlatok közben, mind a meccseken, amelyeken mindig nyerni akarok. Talán ezt látva szavaztak nekem bizalmat az edzők. 

- És milyen volt kint?

- Egy kiválóan szervezett verseny volt, életre szóló élmény nekem, hogy kint lehettem. Közben az utazó társaság egy nagyon kellemes, jó kis közösséggé állt össze, nagyon örülök, hogy a tagja lehettem. Érdekes volt, hogy Európát leszámítva minden kontinensről volt ellenfelünk, teljesen más és más stílusú, kosaras kultúrákat képviselő csapatokkal játszhattunk. 

- Saját magaddal mennyire voltál megelégedve?

- Igazán sosem vagyok, tudom, hogy mindig lehetne jobban és jobban csinálni, és ez ezúttal se volt másként. Viszont összességében úgy éreztem, sikerült helytállnom, sem magamnak, sem a társaknak, az edzőknek nem okoztam csalódást. Bekerültünk a legjobb nyolc közé, így azt gondolom, a csapat szereplésére sem lehet panasz. Nekem az egész egy életre szóló élmény volt, néha el sem hiszem, hogy ez megtörtént velem, de mivel már túl vagyunk rajta, s hazajöttünk, rájövök: mégis. És nagyon jó visszagondolni a kint töltött napokra. 

- Az, hogy kint jártál, s hasznos tagja voltál a magyar Univerdsiade-válogatottnak adott  új impulzust, lökést a kosaras pályafutásod folytatására?

- Hatalmasat! Most már nem úgy tekintek a kosárlabdára, mint egy hobbira, ami a szabadidő értelmes, hasznos eltöltésére, hanem sokkal többnek gondolom, több lehetőséget látok benne. Persze ahhoz, hogy e lehetőségeket ki tudjam használni, a már említett taktikai téren rengeteget kell fejlődjek. A tanulmányaimat, ha minden jól megy Angliában folytatom.  Úgy kerestem iskolát, hogy tudjak mellette magas szinten kosarazni. Tehát reményeim szerint Newcastle-ben járok majd egyetemre, játszani pedig a Northumbria nevű csapatban fogok, amely az előző szezonban 3. lett az alapszakaszban.  

- Szegeden mit szóltak a kerettagságodhoz, valamint ahhoz, hogy távozol?

- Az előbbinek nagyon örültek, bíztattak, szurkoltak a lányok, hogy az utazó keretbe is bekerüljek. Ők is örültek, hogy sikerült. Ami pedig a távozást illeti, velem együtt ők is szomorúak kicsit, de eltöltöm az évet kint tanulással és játékkal, aztán utána ki tudja mi lesz. Egy biztos, a barátság a szegedi lányokkal, valamint akikkel az Universiade-ra készültünk, s akikkel kint voltunk, az örökre megmarad. 

 

Németh Alma: inkább játszik amatőrként, mint a padon ül profiként

Németh Alma korosztálya egyik legtehetségesebb játékosának számított itthon, különdíjat is kapott, ám kicsit "besokallt, és már évek óta a másodosztályban játszik amatőrként. Aztán - igazolva, nem véletlenül  tartották szép reményű játékosnak - beverekedte magát az Universiade válogatottba, amelyben többnyire A-csoportos profik játszottak.  A Testnevelései Egyetem Sopronban nevelkedett hallgatójával, a TF játékosával beszélgettünk

- Szereted az almát?

- Igen.

- És nagy A-val az Almát, azaz a keresztnevedet?

- Azt is!

- Nem túl gyakori a neved, ismersz druszáidat, más Almákat?

- Sopronban hallottam egy hölgyről, akinek a neve Almavirág így egyben, és nemrég kiderült a TF-nek van rajtam kívül egy másik Almája...

- A sportpályafutásodat rögtön kosarazással kezdted?

- Nem, gerincferdülésem volt, így először úsztam, gyógytornán vettem részt. Mindez jó fizikai alapot adott a kosarazáshoz, amelyet úgy negyedik, ötödikes koromban kezdtem el. Mindig magasabb voltam a kortársaim többségénél, s a fizikai fölényt ki is tudtam használni. Horváth Józsefnek köszönhettem sokat, de egyéni képzéseken Seres Évától és Krivacsevics Dragoljubtól is sokat tanultam. 

- Olyan jól ment a játék, hogy különdíjat is kaptál...

- Igen Heraklész díjat, amelyet egy adott évben mindig csak egy-egy utánpótlás korú játékosnak ítélnek oda. 

- Az ígéretes kezdést mégsem követte hasonló folytatás. Mi történt, miért tört meg a nagyon szép reményekkel induló pályafutás?

- Elég összetett  a dolog. Felkerültem a felnőtt keretbe, többek között olyan játékosok mellé, mint például Angel McCoughtry, és több magyar válogatott kosaras. Azonban az első csapat edzésein csak akkor álltam be játszani, amikor valaki megsérült, a meccseken pedig harminc-negyven pontos vezetésnél játszhattam - perceket. Hozzáteszem, a felnőtt csapat edzései mellett a junioroknál is edzettem, játszottam az NB I B-s csapatban, egyéni képzéseken is részt vettem, és emellett az iskolában is helyt kellett állnom. 

- Ha jól emlékszünk, ekkor valami egészségügyi problémád is volt, méghozzá elég súlyos...

- Igen, ekkor derült ki, hogy epilepsziás vagyok, volt otthon egy rohamom. Édesanyám és én is drámai pillanatokat éltünk át. A kivizsgáláskor mondták, hogy ez valószínűleg a fáradtság és a stressz hozta elő. Amellett, hogy játszani akartam, nem pedig a padon ülni, ez a diagnózis is segített, hogy meghozzam a döntést: inkább játszom sokat amatőrként, mintsem profiként melegítsem a kispadot. A középiskola utolsó évében hárman, Sipos Boglárka, Turner Georgina és én Szombathelyre jártunk át NB I B-t játszani, Sopronban akkor nem indítottak fiókcsapatot. Ott nagyon jól éreztem magam, és sokat is játszottam, Bár Szalai János, a szombathelyiek akkori edzője szerette volna, ha ott maradok a főiskolán, tudtam, hogy a TF-re szeretnék menni, és ez sikerült is. Nem bántam meg, itt is sokat játszom a csapatban, az egyetemi élet is "bejön". Már rekreáción végeztem, még egy évem van a másoddiplomáig, a sportmenedzser szakon. 

- És közben folyamatosan játszottál a korosztályos válogatottakban...

- Így van, két U16-os, és U18-as, valamint egy U20-as Eb-n vettem részt, Balogh Judit irányítása alatt, akitől szintén nagyon sokat tanultam. Remek centerképzést kaptam Sopronban, s a korosztályos csapatok eredményességéhez, mivel mint mondtam, aránylag magas voltam, ez kellett. De utólag azért sajnálom, hogy mezőnyposztra nem kaptam képzést, ugyanis a magasságom nemzetközi szinten a bedobó, a hármas posztra ideális, a palánk alatt kicsi és vékony vagyok.

- Most pedig másodosztályú kosarasként bekerültél az Universiade válogatottba. Mit éreztél, amikor behívták?

- Nagy lehetőségnek éreztem, és óriási bizonyítási vágy dolgozott bennem, részben magam, részben pedig a nekem bizalmat szavazó edzők felé. Kíváncsi voltam, mennyit érek, mire vagyok képes, úgy, hogy évek óta a másodosztályú csapatban játszom, felnőtt nemzetközi szinten. Bekerültem az utazó keretbe, és úgy érzem, bár nem számítottam kulcsjátékosnak, nem okoztam csalódást. 

- És ha ezek után esetleg jönne egy A-csoportos ajánlat...

- Még van egy évem a TF-en, itt fogok játszani és tanulni, de utána azt mondom, nem zárkóznék el a lehetőség elől...Bár az edzősködésbe is belevágnék, a rekreációs tanulmányaimat is szeretném felhasználni, akár külföldre is kimehetnék dolgozni, szóval sok a lehetőség, de még fiatal vagyok. 

- Végezetül azt áruld még el, milyen volt Dél Koreában?

- Milyen is? Harminc órát utaztunk, azt hittem, sosem érünk oda. Ott viszont az Universiade-falu hangulata, szabadsága csodálatos volt, magával ragadott. Szembe jön egy picit orosz tornász, majd egy hatalmas francia kosaras, s egy olyan sportoló, akinek a füléről látni, hogy birkózó... Mi pedig csupa Európán kívüli válogatottal játszhattunk. Nagy élmény volt, hogy sok magyar kijárt a meccseinkre, mi is ki eljutottunk a pólós fiúk néhány mérkőzésére. Hazajövet szinte üdítő volt az itthoni meleg, kint ugyanis még melegebb volt, kilencven százalék körüli páratartalommal. Szerencsére a faluban minden klimatizált volt. Az eredetileg elég sok helyről összeszedett csapatunk pedig egy nagyon jó társasággá kovácsolódott össze, úgyhogy életem egyik legnagyobb élménye volt Kvangdzsu.

fotó és slide: Práczki Péter