Búcsúlevél-féle az Öregnek

Valószínűleg egy az érzelgősségnek, mint sportolókhoz, sportemberekhez méltatlan tulajdonságának a vitriolos kifigurázásával.

Sajnos már nem teheted meg, így rád emlékezve összegyűltünk több százan. A SMAFC-os játékosaid, "fiaid" álltak a hatalmas, a szád szögletében mindig ott bujkáló hamiskás mosolyt jól mutató fényképed mögött. Mi pedig - ki jobban, ki kevésbé - megkönnyeztünk.

Különösen a téged búcsúztató beszédek alatt. Ezek kitűnően megmutattak téged, mint munkatársat, mint családfőt, mint nevelőt, edzőt, s mint edzőt nevelő atyai mentort.

És ha már azt a mosolyt említettem, a búcsú szomorú napján az összes szavaival téged búcsúztató embernek, Fábián Attilának, a SMAFC új tanárelnökének, a leányod nevében - ő érthetően nem akart, s valószínűleg nem is tudott volna beszélni - felszólaló barátnőjének, legrégebbi SMAFC-os játékosodnak, Balogh Gergőnek, és a szakmailag atyai pártfogásodba vett ifjú kollégádnak, Horváth Józsinak is nem egy vidám gondolata, története akadt veled kapcsolatban. Olyanok, amelyeket hallgatva a könnyeinkkel küszködve szinte elnevettük magunkat...

Persze azért beszéltek így, mert téged, aki az edzői munkádat a végletekig komolyan vetted, a pályán kívül szinte kenyérre lehetett kenni. És magad voltál a sztori, a vidámság, az élet.

Éppen ezért jött el az SKC komplett csapata mellett rengeteg régi soproni kosaras, volt játékosod, s jó néhány régi cimbora, edző kolléga, így a női kapitány, Farkas Sanyi. Júnó pedig, tudod, még az ősidőkből egyik első állomásodra emlékezve s emlékeztetve az ingére s a zakója alá Csőszer mezt húzott. De búcsúzott tőled Tatár Pista, Varga Pista, Sapszon Józsi is. És a téged búcsúztatni érkező sok nagyszerű ember, korábbi kitűnő játékos, edző, kocsmáros vagy egyszerű szurkoló, mind rád jött ellékezni.

Amikor a kórral vívott küzdelemben hatalmas erőfeszítések révén sikerült hosszabbításra - sokan azt hittük, győztél - menteni a mérkőzést, a betegségedből is viccet csináltál, az esethez illő morbid humorral. Emlékszem, egyszer, amikor tavaly nyáron összefutottunk a Sportban, az évszaknak megfelelően rövidre nyírt hajjal megérkeztem a szokásos péntek esti "klubestünkre", rám néztél, a szokásosnál is alaposabban végigmértél, s így szóltál: "Lacikám, mi van veled, alig van hajad, csak nem te is kemoterápiára jársz"... Ezen akkor együtt kacagtunk, s tényleg biztosak voltunk a győzelmedben, hogy hosszú évekig hallgathatjuk a történeteidet, amelyekből kifogyhatatlan voltál.

Voltál... de rossz is ezt a szót leírni. Tudod, mit, nem is igaz. Inkább azt mondom, maradsz. Maradsz, mert téged, a történeteidet, egyéniségedet, keménységedet, szigorodat, humorodat, így mindent együtt, ami te voltál - nem lehet, és nem is szabad elfelejteni. Nem is feledünk, nem tudunk, olyan egyéniség maradsz, aki hiányozni fog, s akit nem lehet elfelejteni. Felejthetetlen.

Foto - Tóth Zsombor