Kicsit amerikai derbi volt
A bajnoki finálé első összecsapásán az Alba nyert, a Szolnok vesztett. Lesz még alkalom arra, hogy ez változzon – vagy ismétlődjön. Arra azonban kíváncsi leszek, még egyszer előfordul-e, hogy szinte kizárólag az USA valamelyik tagállamában született kosarasok viszik a prímet pontszerzés terén.
Azt eddig is tudtuk, hogy ha a magyar bajnokságban legtöbbet használt két népcsoportot, akik légiósokat adnak, be akarnánk skatulyázni, akkor az kb. így nézne ki: a délszlávok komoly alapiskolát, és kemény, harcos mentalitást hoznak magukkal, az „amcsik” meg a látványelemek és az olykor rendkívüli atletikusság mellett leginkább a dobott pontokban tűnnek ki, magyarán ők a pontgyárosok. Aki még másban is jó, az már átlag feletti. Nyilván ez leegyszerűsítése a dolgoknak, de tény, az amerikaiak általában szeretik dajkálni a labdát, s emellett szeretik, ha a meccs végén a nevük mellett jó nagy szám áll a pontszerzés rubrikájában. Vegyük tehát a tengerentúliakat!
Soós Attlia fotó galériáját (Alba-Szolnok döntő 1. meccs) IDE kattintva tekinthetitek meg!
Talán véletlen, hogy éppen így esett, de a Bericap Alba Fehérvár – Szolnoki Olaj KK első döntőbeli meccsén a fentiek igazolását véltem felfedezni. Hazai oldalon Wood (26), Moore (15), Hollis (13), Szabó Zsolt (12), Jones (9) volt a legjobb dobók sorrendje. A szolnokiaknál ugyanennek a listának az eleje így néz ki: Florence (26), Bell (14).
A meccs 7 legeredményesebb játékosából tehát 6 Amerikában született. Kettőt (Hollis-t és Bellt) nem túl rég "magyarosították", de ez nem változtat azon, hogy melyik kosaras iskolában tanulta az alapokat, illetve egyáltalán hová született annak idején, majd hol nevelkedett az illető.
Két kakukktojásunk van: az egyik az Olajban pattogtató, egyébként kiváló távoli dobó, de most nem sokat mutató Brandon Gay, aki, bár amerikai, de 3 pontjával nem igazán illeszkedik a fenti felsorolásba, ezért meg sem említettem, a másik az Alba magasbedobója, Szabó Zsolt, aki volt olyan „pofátlan”, hogy magyarként (illetve nem amerikaiként) odakerült azok közé, akik a legtöbb kosarat szerezték.
Természetesen a légiósok arra vannak „kitalálva”, hogy pluszt vigyenek be a játékba, s ez leginkább a pontokban mutatkozik meg, de ismerve a játékoskereteket, azért én várom, hogy ne csak előkészítésben vagy a háttérmunka megteremtésével – úgy mint védekezés, brusztolás –, hanem kosarak szerzésével is kitűnjenek a magyarok közül többen. Mindkét 
csapatban van nem egy, nem két olyan itt is született honfitársunk ugyanis, aki tud eredményes lenni, ha jó formában van, ha rá van kihegyezve a figura, ha van igazi összjáték, s nem csak sok-sok egy-egyezés - amit, lássuk be, elsősorban a külföldiek, azon belül is főleg az amerikaiak szoktak kivitelezni.
Egy paksi Vojvoda vagy egy szombathelyi Kálmán megteszi, hogy kézbe veszi az adott helyzetet és ő maga megoldja, ha úgy szükséges. Ám a legtöbb csapatban a magyarok többnyire csak akkor dobnak sok pontot, ha kijön rájuk a figura (s be is megy a kísérlet). A kreativitás, s az ehhez kapcsolódó sok jó egyéni megoldás, befejezés azonban – lehet velem vitatkozni, talán nem látom jól – leginkább a külföldiekre jellemző, a magyarok sokkal ritkábban élnek vele. Miért?
Nem annyira képzettek? Netán nem markáns a szerepük a csapaton belül? Esetleg nincs meg az önbizalmuk hozzá, hogy az átlagnál többször maguk vállalkozzanak? Tudja a fene, van elég szakember, majd megmondják ők. Persze ez utóbbival egyébként is csínján kell bánni, mert a csapattaktika, a csapatérdek az első, tehát nem bármiféle önjelölt sztárok félresikerült mozdulatairól beszélek, amikor valaki ha kell, ha nem kell, akkor is csak megy egymaga előre, mint kos a falnak.
Inkább a vállalás ténye maga az, ami talán el van nyomva kicsit a honi kosarasokban. Utánpótlásban még megszokott, hogy a kiemelkedő tudású srácok odapörkölnek rendesen a meccseken, aztán ha szintet lépnek, s bekerülnek tartósan a felnőtt keretbe, ott megtanítják őket okosan visszahúzódni, s alátenni a "nagyoknak", illetve a légiósoknak. Mint fentebb írtam (meg még lehetne sorolni jó pár nevet) vannak kivételek, de általában véve nem ez a vállalós, kreatív kosárlabda jellemző a magyarokra. Tudom, az is sokat nyom a latban, hogy milyen beidegződéseik vannak: sokszor éreztem már azt – vagy akár ki is jelentették magyar srácok –, hogy „ott van a légiós, majd ő megoldja, azért van”. Ezzel a felfogással kosaraznak nem kevesen a honfitársaink közül. Meg azzal, hogy: „ezért hozták a külföldit, én csak teszem a dolgom, aztán lesz valahogy…”.
Persze sokszor nem ez a döntő, de szerintem ez is benne van a pakliban.
Ám vannak olyan magyar játékosok, akik ezen túllépnek, s amellett, hogy betartják a csapattaktikát, és tudnak fegyelmezettek is lenni, azért a maguk pluszát szintén hozzáteszik az egészhez. S nem csak úgy, hogy meggyúrják az alapot (ami szintén nem kis munka, elismerem), hanem olykor vagy akár nem is olyan ritkán kicsillannak a középszerből.
Persze nyilván sok minden múlik azon is, hogy a tréner kit mennyi ideig játszat, aztán az sem mindegy, hogy az a bizonyos teljes játékidő mennyire van széttördelve – hiszen 10-szer 2 perc alatt igazán nem tud kibontakozni senki, ám 3-szor 6-7 percben már talán igen.
Mindenesetre ez az első derbi számomra kicsit az amerikaiak meccse volt – ha csak a pontokat nézzük. Egyértelmű, hogy jó sok meló volt e mögött, amit részben ugyancsak ők, részben más nemzetiségű légiósok, s részben a magyar társak végeztek, de a legpopulárisabb kirakatba mégis a két 26 pontos arc, Wood és Florence kerül, meg a többi két számjegyű amerikai. Illetve Szabó Zsolt, aki ugyancsak tíz felett dobott. Holott voltak nagy teljesítmények rajtuk kívül is (pl: Keller és Báder 10-10 lepattanója, védekezése). Ám ezek dobott pontokban nem mindig mutatkoztak meg.
Fotó 1: bwh.hu
Fotó összes (kivéve a 3.): Soós Attila
Fotó 3: Komlósi Péter