Hintőpor - lehull a lepel az idei válogatottról

Annyira szerettem volna valami eufórikusat, magasztos kifejezésekkel, pátoszos körmondatokkal tarkított irományt készíteni a csoportgyőzelem és a hőn áhított továbbjutás kapcsán. Cizellálni, magasztalni, kiszínezni. Másnap boldogan vettem volna földhözragadt, a realitás talaján két lábbal álló barátom, Rádonyi "Bokor" Kristóf szarkasztikus kritikáját, hogy már megint milyen, nyáltól csöpögő, túlzásoktól cuppogó blogbejegyzését pötyögtem. Imádtam volna a pesszimista kosárszerelmesekkel folytatott beszélgetéseket, amiben fejcsóválva fednek meg elfogultságom okán. Bárcsak itt tartanánk!

Ehelyett megint keserűség, értetlenség és szomorúsággal vegyes düh fortyog bennem. Szlovákia játszik élet-halál meccset Minszkben a továbblépésért! Szlovákia, emberek!!!

A nagyranőtt Batka Manó, a Combkarú Jass, az agyhalott Grznar (bocs srácok, nem személyes...) és a többiek. És megérdemlik. Teljes mértékben. Annyira jó lenne haragudni rájuk, bírózni, összeesküvés elméleteket gyártani. Jómagyarosan. Esélytelen. Sima ügy. Jobbak voltak, jobban akarták. Nem, nem ez a jó kifejezés. Ők tudták hogyan kell "jól" akarni. Mert azt nem vitatom, hogy az idei férfi válogatott szeretett volna nyerni. Sokan voltak, akik akarták is a sikert. Sajnos azonban a legtöbben nem tudják, hogyan kell akarni. Az egyéni teljesítményt, az erényeket a többiekével összerakva, tudatosan, megalkuvást nem tűrően kosárlabdázni. Okosan, vagányan, önbizalommal telve.

Északi szomszédaink tudták. Mivel szoktunk takarózni? "Más mentalitású a két nemzet, alapvető hozzáállásbeli különbségekkel, ami az ex-jugoszláv államok.." Állj! Valami nem stimmel. Ja, hogy Szlovákia nem déli szomszéd?! Akkor viszont miképp érzik át a válogatott mez felelősségét? Hogyan képesek a legfontosabb pillanatokban extrát nyújtani? Mi lehet a titkuk? A minőségbeli kvalitás nehezen, hiszen ez jó esetben is csak a C keretük. Az Euroligában villogó Gavelt hatásvadász fogás lenne emlegetnem (mondjuk őt kioltja Hanga Ádi...), ám a legjobb húsz közé tartozók közül maximum ketten, voltak ott Besztercebányán. Wojtek, Sykora, Pandula, Rancikék, Marko, Sedlak, Baldovsky, Mrvis, Nuber, Losonsky, Lesko, Majoros és még sorolhatnám a komoly játékosokat, akik fityiszt mutattak a helyi szövetségnek.

Ők képesek előnyt kovácsolni a tartalékos felállásból? Náluk előlépnek szürke eminenciások, nevenincs spílerek és kisebb nagyobb darabokkal teljessé teszik a kirakóst? Lesajnáljuk a szlovák pontvadászatot, döngetjük mellünk: nekünk csillogó villogó légiósaink, ilyen-olyan puccos kiírásokban pallérozódó csapataink vannak?! A külföldi játékosok lassacskán a szerződés szignózásánál albérletkulcs mellé magyar útlevelet kapnak. Nesze neked! Úgy elkenték a szánkat, mint Szaffi lányom alkarral a baracklekvár maradékot...

Tudom már, eszembe jutott! Nekünk ez a meccs már nem volt fontos. A fehéroroszoktól elszenvedett szívfacsaró vereség után képtelenek voltunk kellően ráhangolódni. Hmmm. Értem is, meg nem is. Nyilvánvaló, óriási fájdalommal járt a pimasz Kudravcov utolsó perces duplája, sportoló legyen a talpán, aki ebből feláll. De. Még élt a remény. Győzelem esetén megmaradt volna az esély. Vékony, nem igazán életszerű, de sansz. (Most hagyjuk, hogy szlovák rivális ellen elképzelhetetlen "nem számít" mentalitású meccseket játszani. Még a csocsó asztalnál sem egy drégelypalánki késdobálóban.)

Biztos rutinosabbak voltak nálunk. Hiszen mi a Jövő Csapatát építjük. Igaz, az aktív rotációban használt játékosok átlagéletkora 26,4 év, de az edzéseken a valóban sihederek is részt vehetnek. A fene essen bele, ez sem stimmel. Grznar mester teljes válogatottja három esztendővel fiatalabb, mint a miénk (úgy, hogy ebben az átlagban a nálunk tétmeccsen egy másodpercet sem játszó Allen (20 éves), Mészáros (21 éves), Pongó (21 éves), valóban fiatal trió is benne foglaltatik!). A magyar híresen türelmes, előrelátó, hosszú és középtávú terveket készítő népség. Elindul egy átgondolt úton, szisztematikus munkát végezve halad célja felé, kellő rugalmassággal reagálva a felmerülő akadályokra. Nem tántorodik el pillanatnyi, talmi csillogást ígérő alkalmak láttán. Kosárlabdánkban pláne...

Tudom, tudom ez volt az aktuálisan legerősebb magyar csapat, de azért én önzőn kívánhatok olyat, hogy egyszer az életben a legjobb magyar válogatott szereplését kommentálhassam? Nem az 1999-es - lassan angol-magyar fodballistás misztikumú - gárda múltbeli diadalain révedezve és a jövő vágyálmain sóhajtozva. Most. Ma. A jelen generációjának felelősségvállalásával. Amikor MINDENKI ott van, aki hadrafogható egészségileg, függetlenül klubcsapatának érdekeitől, egyéni szimpátiától, vélt vagy valós sérelmektől. Ahol nem kell "mi lett volna, ha" kezdetű, okafogyott miérteket, zuhanyhíradóban pusmogott pletykákkal szalonképessé összegyúrni. Haragudni a csúnya légiósunkra, aki galád módon ismét képes volt a válogatottért kés alá feküdni, holott rá építettünk. Akkor talán nem kell majd "kérem szépen küzdjünk" típusú schwechat-i poklot járnunk és/vagy elfogadnunk a Jack, az Óriásölő statisztáival felálló Fehérorosz válogatott legyőzhetetlenségét. 

Olyan ez, mint a Fogtündérben. A Dwayne "Rock" Johnson által alakított botcsinálta angyalkát Billy Crystal szívatja: a melókellékek közé tartozó felejtőporról mesél, majd ismételten az ex-amcsifocista arcába szór egy adagot. Újra és újra. Így érzek, csak az adagom ezúttal nem jött. Hallgattam a fogadkozásokat, bólogattam az előre beadagolt kifogásokra. Majdnem elhittem, a kecskeméti fájdalom direkt jó. Hiszen mit számít nekünk, győzelem, vereség egyremegy, nem?! Számít? A sportban, sportolóknál? Dehogyis! Olyan jól állunk, belefér. Kétnaponta aratunk hangzatos sikereket. A futószalagon születő, "fészbuk-generációs-virtuális" gyermekeinknél evidencia a komoly sportvállalás, természetesen minden kétséget kizáróan kosárlabdás szakosodással. Mindenkisportja labdarúgás, nemzeti büszkeséget jelentő vízilabda, dübörgő kézilabda?! Ugyan már, nem ellenfél! Néhány "nemszámít" és "jobbhogykikaptunk" meccs és özönlik a csillogó szemű ifjú a tornatermekbe.

Akkor aztán építhetjük a szebb jövőt...

Fotó: Tóth Zsombor