Piros-fekete nosztalgia
Előre is
elnézést kérek kedves olvasóinktól, az alábbi kis írás erősen személyes
hangvételű, nosztalgikus jellegű lesz. Ugyanakkor talán egy korrajz, egy
akkoriban remekül működő szakosztályi modell is kirajzolódhat azon
gondolatokból, amelyek egy, a nevelő egyesületem, a MAFC "aranykorában"
szereplő játékosok részvételével rendezett nosztalgia-összejövetelen
jutottak eszembe.
Sajnos a régi MAFC-szellemiséget életben tartató mozgalom egyik vezéralakját, Kangyal Tibort nem volt szerencsém látni. amint gardírozza a piros-fekete társaságot. Jómagam a Szirmai, Ujhelyi, Salgó "tengelyen" nőttem fel, amelynek tagjai hiánytalanul megjelentek az összejövetelen. Ehhez a vázhoz épültek fiatalabbak, Illésy János, Kókai András, Kovács Miklós, Csarnai Mihály... Hosszú lenne a névsor, és sajnos nem tudott mindenki eljönni.
Azért tartottam fontosnak ezt megemlíteni, mert meghatározó volt nekem és szerintem sok-sok a hetvenes-nyolcvanas években cseperedő MAFC-os kosaras palántának meghatározó volt az, hogy a fent említett urak úgy alkották az ország egyik legjobb csapatát, hogy közben egyetemre jártak, magas szinten tanultak, képezték magukat.
Önmagában már ez is valószínű, hogy elég lenne ahhoz, hogy az ember hatalmas késztetést érezzen arra, hogy találkozzon velük. Jómagam az NB I ifiig vittem, mint kiegészítőjátékos, s így éveken keresztül utazgattam velük idegenbe is, Körmendre, Szegedre, Pécsre ifi elő-meccseket játszani. Öröm volt hallgatni e vidám, vagány urakat, ahogy például kártyázás közben osztották egymást, ahogy sztorizgattak.
De ott voltak a későbbi kosaras generációk tagjai közül is jó páran, akik akkor még továbbvitték a MAFC-os szellemiséget. Ha már annyit emlegettük, fejtsük is ki, mi is volt ez? Nos, egy igazi nagyon erős, korosztályokat összefogó összetartozás érzés. Egy-egy felnőtt meccs program volt, kis srácokként kor- és csapattársainkkal, majd a következő évfolyamok játékosaival éveken át rengeteget ültünk a Nemzeti Sportcsarnokban rendezett legendás kettős rangadókon. Szurkolni Meszticnek, (Ujhelyi) - akiből később szenzációs edző lett - Oszinak (Salgó) és a többi remek embernek, játékosnak.
Ami még óriási dolog ebben a MAFC-os érzésben, hogy ez nemcsak az ott nevelkedett, hanem tehetséges, de pályafutások későbbi szakaszában a csapathoz igazoló kosarasokra is átragadt. A Zalaegerszegről egyetemre érkező Rajmon Viktort és a rendezvény egyik "lelkét", főszakácsát, a nyíregyházi Gergely Tamást is megfertőzte ez a MAFC-os "feeling". Ha nem is teljesen, de többé-kevésbé "kész" játékosokként érkeztek, és tanulmányaik mellett magas szinten kosarazva a MAFC nekik is örök, kitörölhetetlen emlék marad.
És persze ott voltak a fiatalabbak, akik még éveken át játszottak piros-fekete mezben az A-csoportban.
A MAFC visszaesése nagyjából akkor kezdődött, amikor tömegesen érkeztek a légiósok. Pedig némiképp ellentmondásos módon éppen a MAFC volt az úttörő amerikai kosarasok Magyarországra hozatalában. Norris és Pollard urak voltak az első amerikai kosarasok kis hazánkban. Ismerkedtünk velük, Amerikával. Bár már jó régen történt, valahogy halovány emlékeimben úgy élt, az akkori, egyébként önmagukban ügyes magyar kosarasok szinte mindent a két "amcsitól" vártak. Akik időnként valóban roppant látványos dolgokat műveltek, emberfogással nem is nagyon lehetett megfogni őket. A Honvéd azonban a döntőn egy zónával gyakorlatilag megbénította a támadójátékot, az óriás Norrist nem engedte labdához jutni.
Mindezt csak azért írtam le, mert a légiós dömping óta esett vissza élcsapat-státuszából a MAFC. Pedig hosszú időn át játszott a csapatban egy, a pályát felszántó iráni fiatalember, akinek mentalitása, hozzáállása szintén példaértékű. Saeed Armaghani sem tudott jelen lenni, de szívhez szóló üdvözlő üzenetet küldött.
De rajta kívül olyan külföldről érkezett kosarast, akinek a neve a csapathoz lenne köthető, mint mondjuk Kuzminé volt a Honvédhoz, vagy annak idején mondjuk Dzunicsé Zalaegerszeghez, Edmonsoné Körmendhez nem nagyon tudnék mondani.
S ha már Kangyallal kezdtük, térjünk vissza e piros-kék vérű famíliához. Tibor káprázatos tehetséggel megáldott fia, Gergely a jelenlegi NB I B-s szakosztály egyik vezetőjeként próbálja a maiakba átplántálni e szellemiséget. A legendás szakosztályvezető, a 83. évében járó Bokor Gyuri bácsi video-üzenetben üdvözölte a rendezvényen megjelenteket, s arra kért mindenkit, vigyázzon a legfőbb értékre, amit a "MAFC-osság" adott - a barátságra.
Rengeteg emlék, régi nagy csata elevenedett meg, kosaras évkönyvek - hol vannak már ilyen kiadványok - kerültek elő.
A régebbi kosarasoknak többségük a civil életben is sikeres ember, pedig megőrizték fiatalosságukat, ruganyosságukat, jó kedélyüket, s karcsúságukat. Maximum a haj ritkult vagy világosodott meg itt-ott.
Zárszóként egy kis irodalom. Ha MAFC-rendezvény, akkor nekem
mindig Petőfi Sándor Szülőföldemen című versének sorai jutnak eszembe -
remélem, értik. értitek miért:
Közületek csak egyet is lássak!
Foglaljatok helyet itt mellettem,
Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem,"...
..."Gyermek vagyok, gyermek lettem újra"...
Jó volt egy kicsit újra önfeledt gyermeknek lenni!