Szívtelenül

 

Nem így akartam újra blogbejegyzéssel jelentkezni. Nem így és nem most. A bajnoki szezon végeztével szabadságoltam magam. Megfordult a fejemben rengeteg ötlet, téma, de úgy voltam vele, ennyi kihagyás után valami pozitív kicsengésűvel térnék vissza. Írhattam volna - hatásvadász módon - a "bicskanyitogatóan felelőtlen herdálást bemutató, a szakosztályt kivéreztető" Fradi vezetésről és a BSE-től történő eljövetelem teljes történetéről, ám nem akartam a sárdobálós-károgó-másokat hibáztató vonulatot erősíteni. Hittem benne, hogy a férfi válogatottunk Európa bajnoki selejtező sorozatának végeztével elkészíthetem blogger karrierem egyik leglelkesebb és legboldogabb írását. Egy olyan, szuperlatívuszokkal teletűzdelt, néhol költői túlzásokkal átitatott irományt, amely után még Kristóf barátom könyörtelenül őszinte kritikáját is boldogan vettem volna a "nyálasság" tekintetében...

Tartok tőle, ez mindössze egy utópisztikus álom. Ahogy az EB részvétel is. Meg kell mondjam, lassan fél nappal kosárlabdánk újkori Waterloo-ja után is komoly erőfeszítést jelent kordában tartani a indulataimat, pedig azért nem írtam meg csípőből az éjjel, mert szerettem volna lehiggadni. Átgondolva, kielemezve, tudatosan felépített szerkezettel elétek rakni egy szubjektív bizonyítványt a tegnapiról. Hideg fejű profiként formázva a sorokat, egyfajta szenvtelen távolságtartással. De képtelennek érzem magam erre. És lehet, nem is kell, hogy képes legyek rá. Azok után, hogy a közvetítés előtt azért dobtunk Bokorarcú kollégámmal a Honvéd pálya lehasznált betonján, mert mikor ezt megtettük az aktuális helyszínen (szlovák és svéd felkészülési meccs, Ciprus elleni hazai derbi Pécsett), akkor nyertek a srácok!? Emiatt izzadtan, büdösen, ám végtelenül bizakodva zsúfolódtunk be a levegőtlen stúdióba, hogy lelkesen buzdíthassuk kosarasainkat kommentálás címszóval. Akkor ez most zsigerből, keserűségből, reményvesztettségből és a tehetetlenségből felgyűlt dühből megalkotott valami lesz! Belesűrítve mindent, amit szurkolóként, szakértőként, edzőként, játékosként és magyar állampolgárként érzek. Szépen megválogatott melléknevek, csili-vili jelzős szerkezetek és szirupos hozsannák nélkül...

Megmérettettünk és gyengének találtattunk. Ismét. Sokadszorra. Egy olyan tavalyi év után, mikor azt hittük ennél fájóbb már nem lehet. Fogadkoztunk, ígérgettünk, takarítottunk, új alapokra helyeztünk. Hiába. Ausztria válogatottja nevetségessé tett minket. Élő, egyenes adásban kellett végignéznünk, miképp röhögnek rajtunk az osztrák kosarasok. Egy olyan derbin, ahol első számú tényként a kontinens legjobbjaihoz történő csatlakozás volt a tét. Ez volt az alap. Erre "kirukkoltunk" valami fertelmes, lélektelen akármivel. Hol kezdjem a felsorolást? Nem tudom. Tényleg. Mindegy, elkezdem, aztán lesz valahogy, ti majd kihámozzátok. Remélem...

Schreiner. Örökre megtanultam ezt a nevet. Szegény, jó Thomas. Valószínűleg a legjámborabb, templomot áhítattal látogató, könyvtár bérletét évről évre megújító, helyét a bécsi villamoson az idős néniknek átadó srác lehet civilben. A joviális fizika tanársegéd ábrázatát elnézve legalábbis sanszos. Mégis, J.K. Rowling után szabadon, ő lett a mi "Tudjukki"-nk, akinek nem mondjuk ki a nevét. Legalábbis én már nem voltam hajlandó a negyedik negyedben. Most az ő mennybemenetele kapcsán igyekszem átvilágítani a tegnapot.

20 pontot dobott nekünk úgy, hogy a pontátlaga 6. Ezt a húszast is beleszámítva. Jöhetnék most a "mindenkinek lehet extra napja", meg a "kapanyél is elsülhet" frázisokkal. Francokat! A honi sportágunkban létező legprofibb, legminőségibb egységről beszélünk, mind a pályán, mind azon kívül. Ráadásul Tomi már Szombathelyen megmutatta, hogy perverz vonzódást érez a kurucok elleni jó játékra és képes bedobni üresen a labdát a gyűrűbe. Ha feltételezéseim nem csalnak, akkor ezen élet-halál összecsapásunkat a lehető legapróbb részletekig kielemzett első meccs megtekintése előzte meg. Igen, tisztában vagyok vele, kapitányunk a sógorok Nagy Hármasának semlegesítését tartotta kulcsfeladatnak, mégis vélelmezném, hogy két-három mondatban róla is említést tettek vezetőink. Akkor viszont tuti én vagyok síkhülye, mert nem értem miképp kezdődhetett a derbi két, teljesen üres Voldemort triplával??!! (megismételném, ideális állapotként arról beszélünk, azaz mindannyian a végletekig elszántak, kihegyezettek és éhesek vagyunk a sikerre...)

Rendben van, lépjünk túl ezen, keseregni kár, csak előre! Audiovizuálisan nem vagyunk túl jók, ez van. Nem jutott el az infó az agyba. Na jó, de a tizensokadik pontja után, mikor NBA pózereket koppintandó gesztusokkal ünnepelteti magát nincs egyetlen, férfi nemi hormonnal legalább félig töltött herékkel rendelkező magyar zsivány, aki ráesik egy talpastripla közben? Esetleg kizökkentés céljából amúgy emberesen lezúzza, már-már a durvaság határát súrolva? Nem alattomosan, hanem szemből, mert a betyárbecsület még ilyen tétnél sem szeghető meg. De keményen, férfiasan, elszántan, hogy nekünk a stúdióban azt kelljen "becsomagolnunk", ez miért is volt érthető, elfogadható és értékelhető (miközben arcunkon felszabadult "Végre!" ábrázattal pacsizunk össze Rádonyival), hiszen óriási a tét. EB döntőért küzdünk(?!), abba sok minden belefér, urambocsá' akár az ilyenek is.

Nem tesszük, tobzódunk "Tudjukki" előadásában. Még mindig mondhatjuk, előfordul, hogy a világ a sarkára áll, Schwechat városában ez amúgy is mindennapos dolog. Na bumm, csupa széplelkű, kedves fiú alkotja csapatunkat. A pszichológia-lélektan sem az erősségünk. Kínok között, de azt mondom, oké. Arra azonban nem találok szavakat, hogy a derék 5-ös miképp szedhet le 9 lepattanót (40-28-ra bukjuk csapatilag)? Pláne, hogy előtte összesen kettőt "tépett le" meccsenként. A legnagyobb jószándékkal sem tudom még átlagosan jó atletikus képességekkel megáldott sportolónak sem nevezni. "Mindössze" ő hajlandó volt elmenni a palánkról lejövő labdákért, bizonyítva azt a tézist, hogy a lepattanózás legfőképp akarati dolog. És ez mutat rá az egész szappanoperánk legfájóbb fejezetére, a küzdeni tudásra. Ott nincs kifogás, nem lehet mellébeszélni!

Erős közepes képességű ex-profi játékosként a fél karomat odaadtam volna, ha mindössze egy, Maldív-szigetek elleni, a kókusz importunkat elősegítendő válogatott meccsen hallhattam volna a himnuszt. Az én értékrendembe nem fér bele a lélektelen hozzáállás. Nem vagyok véresszájú "nagy-ős-szittya magyar", nem keltetek a pincében turul tojásokat és kis hazánk leghírhedtebb környékének gócpontjában éldegélve mindennapjaim, előfordul, hogy tollasozom a roma származású szomszéd kisfiúval. Értem a globalizációt és elfogadom az Úniót, nem nyekergek a múlt okozta, vélt vagy valós sebeken. Modern embernek vallom magam. Viszont a magyar válogatott számomra szent ügy. Itt a konzervatív énem uralkodik. Tartom, akinek nyűg a piros-fehér-zöld mez büszkén és őszintén történő viselése, az legyen annyira férfi, hogy ezt felvállalja. Még mindig becsületesebb eljárás, mint a magyarság eképpen történő lejáratása. Alapos indok esetén meg tudom érteni, bár elfogadni nagyon nehezen. Bízom benne, hogy akik visszautasították a felkérést, nem önelégült félmosollyal koccintják össze capuccinós csészéjüket vállveregetve, mondván "ugye megmondtam, jobb ebből kimaradni"..

A nemzeti válogatott az az intézmény, ahol száz százalékig igaznak kell(ene) lennie: "ha csináljuk, akkor csináljuk rendesen, szívvel és lelkesedéssel, vagy inkább sehogy!"

Az ember imád mentegetőzni, kifogásokat keresni, felelősséget hárítani. Ilyenek vagyunk. Vannak, akik küzdenek eme mentalitás ellen, ám a legtöbben észre sem veszik, mikor ez zsigerből jön. Akit az a megtiszteltetés ér, hogy hazája legjobb gárdájába beválogatják (és ő elfogadja az ezzel járó kötelezettségeket) az nem bújhat ezek mögé a kicsinyesen szánalmas önvédelmi bástyák mögé. Legyen akár az edző, akár játékos. Ha másért nem is, de saját magáért találjon célt a nyári erőltetett menet során. Hagyjuk a talán pátoszosnak hangozható nemzeti öntudatot és társait. Még akár a "lehetőségem van kijutni a kontinensviadalra" felvetést is soroljuk ide. Örülnék, ha akadna, aki átlátná a nagy egészet és a sportág jövője szempontjából vett fontosságát, egyfajta küldetésként átérezve tudna gondolkodni, de ne álmodozzunk. Maradjunk kevésbé fennköltek és legyünk racionálisabbak. Egyéni karrier és érvényesülés. Jobb szerződés, több nulla a fizetési rovatba. Nincs ezzel gond, sőt. Őszintén mondom, nem érdekel mi hajtja a sportolót, csak hajtsa valami. Mert anélkül nem lehet. Nem hogy sportolni, élni sem!

Nem véletlen, hogy nincsenek véletlenek! Elképesztő módon a sors, illetve a riválisok jóvoltából még mindig van esélyünk a továbbjutásra. Minimális, de van. Több száz sorral fentebb megfogadtam, hogy nem lesz rózsaszín ebben a  bejegyzésben, ezért nem bocsátkozom fejtegetésbe. Tömören a lényeg, két győzelemmel és alaposan megjavított kosáraránnyal elképzelhető a Szlovéniai túra 2013-ban. A sorsolás ismeretében és a felkészülés során arról beszéltem, reális lehet a második hely. Ennek fényében sem rejtem véka alá a csalódottságom. Sajnos, a ciprusi közvetítésre nem kerülhet sor a szigetországiak garasossága folytán, ám a Savariában ott leszünk.

Ha kívánhatnék valamit magamnak, magunknak, szurkolóknak, akkor azt kívánnám, látszódjon a büszkeség, egyfajta jó értelemben vett kivagyiság. Tudom, ez most faramuci helyzet, mert ennek a nálunk gyengébb képességű osztrák csapat ellen kellett volna dominálnia, csírájában fojtva el az amúgy ingatag lábakon álló önbizalmukat. A horvát válogatott egészen más dimenzió. De ők is használnak wc illatosítót, közel sem legyőzhetetlenek. Lesz, ami lesz, félretéve a sérelmeket, fájdalmakat. Aki játékra jelentkezik, adjon bele apait-anyait. Képes legyen a végén úgy tükörbe nézni, hogy a kisördög kérdésére így tudjon válaszolni: "Igen, kiadtam magamból mindent, tiszta a lelkiismeretem..."

HAJRÁ MAGYAROK!

Szép napot!