Tüzér-tűz 14.rész (6.évad)

Húsvét után néhány nappal keresve sem találhattam volna jobb alcímet aktuális blogbejegyzésemnek. Vallásos ugyan nem, de hívő ember feltétlenül vagyok. Kételyek nélkül vallom, a hit mozgatja a világot. Az enyém a családomban és saját magamban gyökerezik. Ebből indul minden, amit az életemben cselekszem. Sokszor pötyögtem már korábban a véletlen elvetéséről. Minden okkal történik. Előfordul, általában pozitív események hatására, hogy a miérteket könnyen megtaláljuk. Ilyenkor peckesen húzzuk ki magunkat és saját vállunkat veregetve nyugtázzuk, ez nekünk jár. Éppen ellentétes utat kell azonban bejárnunk mikor fájdalmas csalódás ér. Zsigeri alap emberi tulajdonságaink miatt sokáig képtelenek vagyunk elfogadni a nyilvánvalót és foggal-körömmel harcolunk ellene. Kifogásokat keresünk, sopánkodunk, széttárt karral pillantunk az égre, összeszorított ajkakkal szórunk pusztító átkot élettörténetünk aktuális fejezetének mellékszereplőire, görcsösen próbálva rájuk hárítani a minket ért tragédia okait.

Mielőtt felcsaptam volna TAO-kompabilitis laptopomat, megírandó utóbbi szűk évadom legfontosabb, leggördülékenyebb, leginkább letisztult Tüzér-tűzét, barokkos túlzás nélkül állíthatom, megjártam saját poklomat. (A Puskás Pokol, ahol csak jobb kézzel érhettem a kosárlabdához, nézők, szurkolók, közönség nélkül, némaságra kárhoztatva egyes egyedül tengetve végeláthatatlan mindennapjaimat, alvás helyett vérben forgó, rozsdás szögekkel kipeckelt szemekkel bámulva napjaink NBA alapszakasz mérkőzéseit Eugene kommentálásában) Becsülettel bebarangoltam az összes rám kirótt bugyrot, hogy aztán számot adva hibáimról, gyarlóságomról, megtisztultan, borotvaéles fókusszal, eltántoríthatatlan céltudatossággal hagyjam hátra purgatóriumom és üljek le klaviatúrám megváltásához.

Kíváncsi lennék azon - a kosárlabdánk eseményeit nem napi rendszerességgel követő - Tisztelt Olvasóim számára, akik ezen bevezetőt olvasva minimum érmet tippelnének a hétvégén megrendezett Morgen Ferdinánd U20-as Emlékbajnokság kapcsán számunkra. Gondolom akadnak néhányan. Nos, nyolcadikok azaz tökutolsók lettünk. Miattam. Ez nem felesleges mártír duma. Tiszta szívvel, őszintén vallom ezt. Az ember vállalja a felelősséget döntéseiért. Boldog vagyok, amiért így alakult. Visszacsatolva az első bekezdésben boncolgatott felvetésemre, légy képes minden szituációban meglátni a pozitívumot. Még akkor is, ha ez sok esetben teljesen képtelenségnek tűnhet. Mert mégis, mi a franc lehet jó abban a tényben, hogy egy országos nyolcasdöntőn a te csapatodnak adják át először a szegényes oklevelet az eredményhírdetésen? Ki lehet annyira elmeroggyant, hogy örülni tudjon, mikor imádott gárdája összesen tizenöt pontos különbséggel bukik el négy drámai véghajrával letudott összecsapást?

Nem vagyok (teljesen) hülye. Persze, hogy nyerni szerettem volna. Azonban "csak" szerettem volna. Az pedig nem ugyanaz, mint akarni. Szerettem volna. Jó lett volna. Játék a szavakkal? Korántsem. Itt érkeztünk el az én felelősségemhez. Valóban meg akartam nyerni ezt a döntőt? Vagy úgy voltam vele: van egy raklapnyi tehetséges játékosom, akik egész évben a felnőtt gárdával készülnek együtt, tehát minden bizonnyal sikerrel vívják majd meg ezt a harcot. Hiszen legtöbbjük alappillére a Budapesti Honvéd NB I/B-csoportos időszaka legeredményesebb szezonjának. Hepp-kupa bronz, sosem látott alapszakasz szereplés. Elhittem, ők már kész játékosok. Felnőtt férfiak, akik tudják mi szükségeltetik a győzelemhez. Valódi, profi sportemberek, akik előtt kizárólag egyetlen cél, az aranyérem lebeg. Korbács és nyakörv helyett szólásszabadságot kaptak. Cserben hagytam őket. Nem mutattam az utat. Olyan edzőjük voltam, amilyet szerettek volna maguknak, ahelyett, hogy olyan, amilyenre szükségük lett volna. Kellő önismeret hiányában tanácstalanul keresték a megoldást. Görbe tükör és nyers igazság helyett rózsaszín szemüvegen keresztül láttatott hamis énképet nyújtottam nekik. Megfosztottam őket a siker lehetőségétől. 

Elvártam tőlük, tartsák mindennél fontosabbnak, tiszteljék a kosárlabdát, a Honvédot, az országos döntőt, a csapatot és saját magukat mikor számomra is az aktuális fellépő szettem színharmóniáján volt a legélesebb fókusz. Örülök a végkifejletnek. Hiszem, ha bármelyiket az elveszített meccsek közül behúzzuk, már elég muníciót halmozok fel magamnak kifogásokból a nyilvánvaló problémák szőnyeg alá söpréséhez. Így kellett lennie. Az élet X-re játszik, tartja a bölcselet. Mi négyből négyszer kerültünk a dolgok rossz végére. Legalábbis akkor azt hittük, ez a legrosszabb, ami velünk történhet. Kerestük a bűnösöket magunk helyett. Átkozott hajnali időpont, nyavalyás játékvezetők, piszkos ellenfél.

Elindultunk egy úton, ahol tudat alatt elhittem, innentól tempomat funkció-hártadöntött ülések-napfénytető a négysávoson és miénk a világ. Hálás vagyok az emberes kátyú okozta virtuális orrtöréssel járó műszerfalfejelésnek amely visszazökkentett a realitások és a következetesség rögös világába. Fej ismét felemel, tekintet az úton, kormánykerék két kézzel, szigorúan markolva. Megyünk tovább...

Végezetül szeretném megköszönni a szolnoki rendezők szívélyes és segítőkész vendéglátását, valamint gratulációmat kifejezni a duplázó és a valódi csapatmunkából példásra vizsgázó Szegednek, a Kiss Zsolt - Simándi Árpád edzőpárosnak és az ismételten MVP-nek megválasztott "piros-fehér vérű" Kerpel Fronius Gáspárnak.

Szép napot és lelki békét Mindenkinek!

Csak a Honvéd!

Fotó - BHSE