Tüzér-tűz 17.rész (3.évad)

"Jó pap holtig tanul." - tartja a mondás. Tudtam én ennek igazát kosárlabdaedzőre is, de nem hittem volna, hogy ennyire fájdalmas módon vési a gondviselés abba a kopaszra borotvált tökkelütött fejembe. Miután eufórikus hangulatban játszva arattunk fantasztikus győzelmet a kiváló Hódmezővásárhely otthonában, majd egy teljes hónapos mérkőzésszünet kezdődött, úgy voltam vele, január 4-ig engedélyt adok a Srácoknak a pihenésre, feltöltődésre. Tudtam, ez némi kockázattal jár, ám szilárdan hittem a rendelkezésre álló három hét alatt elvégezhető fizikális munka sikerességében és a nyári felkészülés során megszerzett alap stabilitásában. 22-én a közvetlen rivális Tiszaújvárosnál van jelenésünk, utána pedig érkezik a feljutási reményeket dédelgető DEAC. Addigra kell a csúcsforma...

Igen ám, viszont szerepelt még egy bajnoki mérkőzés a naptárban, a sereghajtó MAFC ellen. És ekkor jön a - számomra leginkább - tanulságos rész. Elvként vallom "egyszerre csak egy meccs, a legközelebbi a fontos". Ehhez eddig ragaszkodtam. Sokszor előfordult, hogy kérdezték, kivel, mikor játszunk, én pedig kizárólag azt tudtam, aki a soros kihívást jelentette. Soha nem nézegettem a sorsolást. Mészáros "Lujó" István szakosztály-vezetővel a januári menetrendet szoktuk alakítgatni a tanulókból álló csapatunk vizsgaidőszak okozta extra stressz könnyítése okán. Úgy voltam vele, a műegyetemistákat, ha vérrel-verítékkel, de legyűrjük majd a mini-alapozás közben. Felhozó meccsnek kiváló lesz, gondoltam nagyokosan. Köszönjük Puskás Artúr, leülhet, egyes...

Gál Laci tanítványai minden dícséretet megérdemelnek. Fojtogató védekezésünk és az akkor még - tiszta fejjel - kihasznált magassági fölényünkből megjátszott Teremy Zsombi - Stefán Dávid duó (29 pont, 12/18 mezőny, 14 lepattanó, 8 kiharcolt fault, 37 VAL) palánk alatti dominanciájának köszönhetően kétszámjegyű különbséggel léptünk meg az első negyedben. Ekkor a fiúk elhitték, amit az öltözőben hallottak tőlem, hogy a piros-feketék ügyesek, szívósak, de nem elég jók a győzelemre. Az eredmény stagnált, viszont a játékunk barokkos túlzással is csak döcögött. Mindenkit becseréltem, forgattam a csapatot becsülettel. Egyrészt alapvetően ez a szisztémám, másrészt akartam, hogy a Tiszaújváros előtt mindenki pattogtasson téthelyzetben. Az esetek döntő többségében, mivel a játékosaim hozzá vannak ehhez a rendszerhez szokva, működik, ám ezúttal hibáztam. Vendéglátóink vérszagot kaptak, ráéreztek a lehetőségre. Lépésről-lépésre zárkóztak közelebb, teljesen elbizonytalanítva minket. Rozsdás ritmusunk darabjaira hullott, a második felvonásban a támadásunk kizárólag Szollár Geri (22 pont, 7 kiharcolt, 21 VAL) kamikázé performanszára redukálódott. Talán még ez sem lett volna végzetes. Arról beszéltünk, hogy olajozott, gördülékeny előrejátékra  nem számíthatunk 28 nap nem-játék után, de amit védekezésben (nem) teljesítettünk, arra nincsen mentség. Rémálom deja vu-ként másoltuk le a tragikus, Kaszások elleni MMA bemutatónkat. Ha kellett, ha nem, csépeltük az ellent, akik köszönték szépen a könnyű büntetőket. Legérzékletesebben talán az idény során először(!) elbukott lepattanózás mutatja, mennyire dekoncentráltan játszottunk. Mindezek ellenére reális esélyünk adódott hosszabbításra menteni a csörtét, ám véletlenek nincsenek. Nem érdemeltünk győzelmet...

A felelősség az enyém. Elhittem, jók vagyunk. Sokáig fájó emlék marad ez a vereség. Nagyon remélem, mindannyian tanulunk belőle. A szezon azonban folytatódik, siránkozni már nincs idő. Féltávnál tartunk, és ha valaki augusztusban azt mondja, a siheder Honvéd a felsőházi rájátszást érő 4. helyen fordul majd 7-4-es mérleggel, gyaníthatólag megértően megbúbolom az illetőt, adok neki egy Kojak-nyalókát, egy lázcsillapítót és hazaküldöm lepihenni...

 

Szép napot és lelki békét Mindenkinek!

Hajrá Honvéd!

Foto - Gémesi Balázs