A palánkok világából a világ tetejére (2.)

CSÚCSRA FEL

- Felkészültél, a teszteken átmentél, következhetett a csúcs meghódítása. A laikusok hallhattak róla, van, aki oxigénpalackkal próbálja meg, s akad, aki anélkül...

- Nos én természetesen palackkal vágtam neki, mert asztmásként tilos volt anélkül 7200 méter fölé mennem. Addig oxigén palack nélkül másztam én is. Ehhez még palackkal is csak lassan mászva lehet alkalmazkodni, hogy a szervezet - amely egyébként egy nagyon okos "műszer" - fokozatosan szokjon hozzá a szokatlan körülményekhez. A szervezet az akklimatizálódás során kiegyenlíti a nyomáskülönbséget, így elkerülhető a hegyi betegség, ami halálhoz vezetett 3 mászó esetén is az idei szezonban. A palackokban olyan oxigéntartalmú levegő volt, amilyen hétezer méter magasságban van, így azzal sem séta galopp felérni a csúcsa, könnyítést azért jelent.

- Alaptáborok, táborok nyilván voltak útközben. Hol, milyen magasságokban?

- Két alaptábor volt, az egyik ötezerkétszáz, a másik pedig hatezerötszáz méteren. E helyeken lehetett főzni, pihenni, erőt gyűjteni a folytatásra. Kisebb táborok voltak még feljebb, hétezer, hétezerhétszáz méteren. A csúcs előtti utolsó tábor nyolcezerháromszáz méteren volt. Ezeken a helyeken főztünk, ettünk, pihentünk. És a táborokban találkoztunk más expedíciók tagjaival is, akikkel tapasztalatot lehetett cserélni.

- Az alvás nem jelentett problémát?

- Nyilván kevesebbet, s másként aludtunk hétezer méter felett, mint itthon, de összességében nem okozott problémát. A leghosszabb ébren töltött idő a részemről harminchárom óra volt, méghozzá a csúcstámadás alkalmával.

- Bár ahogy mondtad, próbáltál a lehető legalaposabban felkészülni, extrém, nem várt szituációk nem adódtak?

- De igen, méghozzá igen morbid helyzet azért volt. A mászás során életüket vesztő próbálkozókat nem szállítják el, és bizony volt, hogy holttesteken át vezetett az utunk... Kegyetlenül hangozhat, de ezeken nem csak a szó fizikai értelmében kell átlépni gyorsan...

- Úgy hírlik, egy-egy csúcs meghódítása után lefelé haladni, visszajönni talán még nehezebb, mint felfelé haladni...

- Ami tény, jó néhány emberről hallani, akik már visszafelé haladva veszítették életüket. Nem lehet lazítani, kiengedni, végig ugyanúgy koncentrálni kell minden apró részletre, mindezt a teljes kimerültséghez közeli állapotban. A szituációt a kosárlabdával párhuzamba állítva, egy meccset nagy előnyről is el lehet veszíteni, ha egy csapat húsz-huszonöt pontos vezetést szerezve elhiszi, hogy a neheze már megvan, s nem figyel, nem koncentrál a lefújásig. Ráadásul, mint kiderült, az utolsó palackom, amit a csúcs meghódítására vittünk, rossz, nagyrészt üres volt. Azt akartam feltenni úton lefelé hétezer hétszáztól hétezer méterig, de hétezer ötszáz méter magasban éreztem, hogy már üres. Látva, mi a helyzet, a hétezer méteres táborig palack nélkül mentem le, vezetőm hathatós segítségével... életem leghosszabb ötszáz méteres szintcsökkentése volt.

- Ezúton is gratulálunk. Azt áruld még el, miért kellett ezt ilyen nagy titokban tartani?

- A szüleim miatt. Egy nagyon szűk baráti kör tudta, mire készülök, hol vagyok, de tudtam, szüleim, ha tudják, hol vagyok, mire készülök, nagyon aggódtak volna. Ez érdekes történet volt. Nem szerettem volna, hogy szüleim, családom erről a híradásokból értesüljön, de elég nehezen, csak egy-két nappal teljes visszatérés után sikerült elérni őket. Volt egy sajtósom, aki az egész projekt kommunikációját intézte, ő sürgetett, hogy a hírügynökségek, újságok már "tűkön ülnek", s alig várják, hogy közzétehessék a mászás történetét. A családom először nem akarta elhinni, hol jártam, mit csináltam, mit értem el... lehet, igazából csak a tudósítások után tudatosult bennük, a testvérem két napig sírt utána.

- Megcsináltad, így pár hónap távlatából hogy érzed, mit adott neked a Mount Everest megmászása?

- Kosaras pályafutásom során, bár voltam korosztályos bajnok a Honvéddal, a csapatunkból igazán csak Mészáros Zalán lett befutott, felnőtt szinten is sikeres, válogatott játékos. Nem adatott meg, hogy felnőtt szinten az élvonalban megmutathassam, mit tudok, az NBI/B volt a legmagasabb szint, ahol játszhattam. Emiatt volt bennem a sportpályafutás tekintetében némi hiányérzet. Most már nincs!

 

UTÓHANGOK

- A fényképek tanulsága szerint több zászlót is felvittél a csúcsra. Volt a világ tetején valami hivatalos regisztráció, dokumentálása annak, hogy felértél?

- Igen, szerencsés napon értem föl, jelen voltak a csúcson a kínai hegymászó hatóság expedíciójának hegyi vezetői közül páran, akik hivatalos személynek minősülnek és maguk is hegymászók. Ők igazolták az eredményem, fotókkal is regisztrálták, dokumentálták, hogy feljutottunk. Több képet is készítettek, és persze mi is készítettünk, érdekes videókkal együtt. Összesen hét pár, azaz tizennégy zászlót vittem fel. Hét nagyot, amelyekkel a fényképek is készültek, valamint ugyanezeket kis méretben, amelyeket kitűztem a csúcson. A nagyobb zászlókat ugyanis elvitte volna a viharos erejű szél.

- Mely zászlók voltak ezek, s miért vitted fel pont e lobogókat?

- Nem magamért, a saját dicsőségemre csináltam végig az expedíciót, ezért vittem föl a hétféle zászlót. Több közösségnek is köszönettel tartozom azért, hogy feljuthattam, elsősorban e közösségekért csináltam meg - legfőképp Magyarországért -, nem feledve, honnan indultam, s kiknek köszönhetek nagyon sokat. Magyarként természetes volt tehát, hogy a nemzeti lobogó volt az első zászló. A kosárlabda remek fizikai és mentális alapokat adott, anélkül nem ment volna, így az MKOSZ zászlaját is felvittem. Négy éves korom óta élek Óbudán, nagyon szeretem ezt a városrészt, s természetes volt, hogy a főváros III. kerületének a zászlaját is magammal vittem. A klub, ahol a játékos pályafutásomat befejeztem, s amelynek sportigazgatója s jogtanácsosa vagyok, az Óbudai Kaszások zászlaja sem maradhatott ki. Emellett felvittem a SPORTJUS Magyar Sportjogász Társaság - amelynek elnökségi tagja vagyok - zászlaját, valamint egy olyan zászlót, amelyen a Rióban szerepelő olimpikonoknak szóló jókívánság volt. Vannak olimpikon ügyfeleim, ezért sok pozitív visszajelzést kaptam, hiszen így, a világ tetejéről még nem szurkolt nekik senki. A hetedik zászló pedig a Testnevelési Egyetem zászlaja volt, mert ott szakedző hallgatóként a testemben lezajló élettani folyamatokról tanult dolgok hatalmas magabiztosságot adtak az expedíció két hónapja alatt.

- A megjelent sok-sok cikknek, interjúnak is volt "utóélete"?

- Igen, sőt olyasmi is történt, amire nem is gondoltam, ami meg sem fordult a fejemben, hogy ennek akár ilyen utóhatása is lehet. Rengeteg köszönő levelet kaptam asztmás gyerekek szüleitől, amelyben megköszönik, hogy a történetem hatására gyermekük sportolni kezdett, vagy épp nem hagyta abba a sportolást. Volt egy édesanya, aki azt írta le, hogy asztmával küszködő nyolcéves kisfia, amióta megismerte a történetemet, már felszabadultan, egészséges önbizalommal jár iskolába, mert majd ő is megmássza az Everestet, hiszen asztmásként ez természetes. Nehéz szavakban megfogalmazni, mit is éreztem, amikor erről értesültem.

- Nekivágnál újabb hasonló küldetésnek?

- Azt gondolom, valami hasonlóan különlegesnek, amellyel hazánk valamit szintén elsőként teljesítene, elképzelhető. Olyannak viszont már biztos, hogy nem, amelyre bő három évet kell készülni. A déli oldalról például most még úgy érzem, hogy nem akarnék újra feljutni 8848 méter magasra. De jelen pillanatban ez még nem is foglalkoztat, viszont a csúcsra való feljutás kapcsán óriási lett az érdeklődés. Kezdem összeállítani egy élménybeszámoló anyagát, már biztosnak látszik, hogy többet is kell majd tartanom...

- Az egész történet utóéletéhez tartozik, hogy a napokban átvehetted a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést, amelyhez gratulálunk. Ez, valamint hogy példakép lehetsz, mit jelent neked?

- Annál nagyobb elismerés nem létezik, ha egy Magyarország számára dicsőséget jelentő teljesítményt az ember hazája ismer el. Ez bennem úgy csapódik le, mintha egy olimpiai aranyérmet kapnék, amit nem is én egyedül, hanem sok-sok magyar honfitársammal közösen kapunk, mert nagyon sokan vannak, akik úgy érzik, hogy helyettük és értük is felmásztam, mert bár vágynak a világ tetejére felérni, de valamilyen okból nem tehették meg, hogy el is induljanak oda. Mi magyarok ugyanis bármire képesek vagyunk, ha megfelelően felkészülünk. Ez is egy fontos üzenete annak, hogy immáron az északi útvonalon történő Everest-mászások körében is jegyzik Magyarországot.