Tüzér-tűz 23. rész (8. évad)

fotó: hunbasket.hu

Régi vesszőparipám, amelyet legutóbbi vereségünk olyan szintre hozott, hogy elhatároztam, nagyobb nyilvánosság előtt is elmélkedni fogok róla. Írthatnám, zsörtölődni, azonban az idén ezért elveszített négy mérkőzés miatt érthető mérgem mellett némi teoretikus fejtegetés a célom.

Szóval, büntetődobás. Sport, a sportágon belül. Azon Tisztelt Olvasóim számára, akik nem követik imádott Honvédom eredményeit, vagy nem böngészik részletekre lebontva a statisztikáinkat, le kell írjam, a 2020/2021-es bajnoki szezon során elveszített mérkőzéseink (8) közül négy olyan akadt, ahol kétszámjegyű mennyiségben pazaroltuk el minden labdajátékok legkönnyebb pontszerzési lehetőségét. A számszerűség kedvéért: 13/23, 57% = 2 pontos; 13/25, 52% = 3 pontos; 11/21, 52% = 4 pontos és 22/37, 59% = 9 pontos vereségekről van szó. A viszonyítás érdekében, 63,6%-os csapatmutatóval szerénykedünk, tehát, ha csak azt hoztuk volna, most három győzelemmel többel rendelkeznénk. 

Tudom, a sportban nincs "ha" szócskával kezdődő mondat és ez pusztán teória, azonban annyira banális(nak tűnő) eleméről beszélünk a kosárlabdának, hogy ezt muszáj volt kiszámolnom. Ráadásul a sport-álmoskönyvek szerint egy hozzád hasonló erősségű rivális ellenében extra, tehát a megszokotthoz - ami az a bizonyos rettenet 63,6 - képest sokkal jobb hatékonyság kell(ene) a sikerhez. És akkor nem szükséges elrontott mezőnydobásokon, benézett védekezéseken vagy akár a gyarló emberi lényként óhatatlanul szapult játékvezetők tevékenységén bosszankodni. Illetve, természetesen lehet, főleg az első kettőn, a fejlődés mottójával, azonban összehasonlíthatatlanul jobb szájíz kíséretében. 

Nem vesszük elég komolyan a büntetődobást. Sem edzők, sem játékosok. Mikor még játszhattam, nekem is vénségemre jött meg az eszem. Fiatalon az ember mellé-mellédobálgatja, majd egy-egy rontást követően azzal nyugtatgatja magát, hogy bivaly vagyok, dobok még egy csomót. Fogatlan oroszlánként azonban alig vártam a sokszor túl rafináltan eladott vagy névre(?) befújt kegyelem büntiket, amikre aztán úgy koncentráltam, mintha legalábbis a Sáskák élete függött volna tőlük. Sosem felejtem el, hogy 1994 augusztusában, 18 esztendős koromban (hat évnyi kosárlabdával a tarsolyomban) világosított fel csapattársam, a legendás Heinrich Robi, mikor megdöbbenve látta, hogy hol így, hol úgy hajigálok a vonalról. 

"Nincs saját rituáléd? - kérdezte a pécsi származású és később a Honvéddal sikereket halmozó terminátor. "Bármi lehet, ami a sajátod, viszont ne felejtsd, onnantól, hogy kitaláltad, mindig és mindenhol úgy kell elvégezned a dobást. Ha akarod tekerd meg nyolcszor a derekad körül, üsd le tizenhétszer vagy dúdolj közben palóc népdal elemeket. Mindegy. Rakd össze és tarts ki mellette. Stabilitást és biztonságérzetet ad."

Azóta tartottam a felvezetést. Labda sporitól megkap, három leütés bal kézzel, közben kicsit járnak  a lábak. Aztán levegőbe dobva megpörget, ezalatt enyhén beleguggol és dob. Ahogy írtam fentebb, sosem voltam a legpontosabb ítéletvégrehajtó, kivéve az utolsó éveimben, amikor talán erre a játékelemre figyeltem a legjobban, viszont innentől kezdve mindig tartottam magam ehhez a metodikához. 

Piros-fehér munkásságom alatt nem egy, nem két alkalommal néztem döbbenten, ahogy ifjú, vagy akár kevésbé ifjú sportolók dobálóztak mindenféle tudatosság nélkül, majd az erre történő rákérdezésem után néztek nagy szemekkel, végighallgatva hegyi beszédemet. Védőlepattanó és a büntetődobás. Meccsek, sőt, akár bajnoki címek, helyezések befolyásolói. Egyik sem igényel különösebb kosárlabda-tudást. Mégsem figyelünk rájuk tudatosan, már a legkisebbek mindennapi edzéseibe szervesen és a lehető legnagyobb komolysággal beépítve. A gyermek fantasztikus teremtmény, bármit képes megtanulni. A saját fiaimon, főleg a tizenkét éves Kadosán látom mindezt, aki olyan dobás kombinációkat, labdavezetési gyakorlatokat végez és sajátít el, ami összehasonlíthatatlanul nehezebb, mint a két mániám. 

Mi lenne, ha a legifjabb kosaras palántáinkba már az első élménye alkalmával kezdenénk elültetni a védőlepattanó (akinél a labda, az tud kosarat dobni) és a büntető (a legkönnyebb dobás, senki sem zavarhat) kiemelkedő fontosságát? Idővel hibátlan dobóvá cseperedik a vonalról? Ugyan. Az ember genetikailag úgy van összerakva, hogy hibázni fog. Ellenben szinte biztosra veszem, olyan alapossággal, magabiztossággal és ezzel párhuzamosan hatékonysággal áll majd a vonalra pályafutása során, ami győzelmekben, helyezésekben, játékpercekben, hierarciában betöltött szerepben, és akár magasabb fizetési összegekben is jelentkezik majd.

Van egy másik, a példát saját nyomora miatt felhozó és panaszkodó edző számára kissé aggasztó vetülete ennek a témakörnek. Képtelenség mérkőzésszituációt generálni a mindennapok során. Futtathatod látástól Mikulásig büntetésképp, de motiválhatod akár egy karátos gyémántokkal a pontosan célzó delikvenseket, amikor a mérkőzéstéttel kéz a kézben járó stressz-drukk-adrenalin triumvirátus csatlakozik, sokszor a pamut csuklók is megremegnek. Nálunk olyan dobókészségű spílerek szerénykednek szemöldök felvonásra okot adó százalékokkal, akiket ha edzésen odaállítanék, hogy ilyen-olyan apropóból dobjanak be - példának okáért - húsz büntetőt, egyikük sem hibázna egynél többet. 

Továbbra sem vagyok hajlandó semmilyen szinten elfogadni, hogy nem vagyunk jó versenyzők, mert csak idén számtalan alkalommal bizonyítottuk ennek ellenkezőjét. Gyakoroljuk, beszélünk róla, hangsúlyozzuk a fontosságát, akinél esetleg szükséges, javítunk végrehajtási nüanszokon, aztán hiszünk a fejlődésben. 

Ma este rögtön itt az első lehetőség az előrelépésre. Érkezik az utóbbi időben két egykori honvédos tanítványom által azt a bizonyos fonalat elkapó MEAFC-Miskolc. Szollár Gergő vezetőedző, míg Tóth Bence pótolhatatlan mindenes szerepben segíti a borsodi kék-sárgák előmenetelét. Nagy csatára van kilátás, ahol az utóbbi két vereségünkhöz képest sokkal több megbízható egyéni teljesítményre lesz szükségünk a győzelem kivívása érdekében.

 

Szép napot és lelki békét Mindenkinek!

Csak a Honvéd!