Tüzér-tűz 7.rész (8.évad)

„15 km séta” és – nézzük csak – azt mondja „600 méter szintkülönbség”, olvasom a Pintér „Csk” Dávid által átküldött emailben. Ugyan már, ez nem lehet nagy cucc, gondolom, mint később megtudtam, rettenetesen elhamarkodottan és nagyképűen. Végig sétálgatjuk, aztán a menedékházban eszegetünk-iszogatunk, szunya, reggel vonattal vissza, és meg is van a kellemesen átmozgató csapatprogram. Régen néztem be bármit ennyire…

Találós kérdés: Milyen csapatkohézió szinten tartására alkalmas programot találnál ki edzőként, amikor a játékoskereted 90%-a egy előrelátható következmények tekintetében teljesen ismeretlen világjárványból kigyógyulva, de még a megterhelő fizikai munkától eltiltva éli mindennapjait? A válasz: túrázás. Feltéve, ha nincs a gárdádban egy egri származású barna medve, aki kémikusi munkája és ultra halálos balkezes tempói mellett a TTT, azaz a Teljesítménytúrázók Társaságának titkos tagja (ez akár lehetne 5T is)…

Állandó Olvasóim kitalálhatták, ez a valaki kizárólag Stefán Dávid lehet. Minden molekulák értő ismerője kirobbanó boldogsággal és a rá jellemző alapossággal gyűjtött ki különböző túra lehetőségeket, amelyek közül Pinyóval választottunk. A „B” kódnévvel futó variáció esetében, ahol „némi sziklán függeszkedés” és hasonló, kellő halálvágyat és bátorságot igénylő légtornász-gyakorlatok szerepeltek a leírásban, éltem életkoromból adódó vétójogommal és udvariasan töröltettem azt opcióink közül. A többinél úgy voltam vele, sétálunk egy kellemeset…

Végül egy, Nagymarostól Törökmezőig tartó etap lett a befutó. Stefi részletes útmutatót küldött a tudnivalókról a közös viber csoportunkba. Csomagoljunk meleg ruhát estére, kényelmes cipő, a szállás és a vonatjegy ára, kiegészítve az utunk során érintésre kerülő helyszínek felsorolásával. Találkozó a Nyugati pályaudvaron 9:40-kor. Én ökör, már akkor gyaníthattam volna, mi vár ránk valójában, hiszen a „vacsora időben érkezünk a menedékházba” mondat egyáltalán nem kompatibilis a 15 km séta és annak kezdési időpontjával…

A vonatról leszállást követően a hathetes viszontlátás öröme okozta jókedvben vártuk, hogy az Egri Medve odaérjen hozzánk, miután ő autóval elszállítmányozta az esti dínom-dánomhoz szükséges hozzávalókat, hiszen a meleg árpalénél csak a felesleges plusz súly rosszabb. Higgyétek el, ezt (is) egy életre megtanultam. Szóval, italok, húsok behűtve, túravezetőnk immár velünk, az időjárás pazar, a hangulat remek. A Bea Bence-Tichov Dominik pomázi duó az előző esti, könyvtárlátogatással egybekötött kulturális program elhúzódása miatt gyakorlatilag egy-egy fogkefével és az elengedhetetlen mobiltöltővel „megpakolt” hátitáskájukkal elegánsan hessegették el az ezzel kapcsolatos zrikákat. Indulhatunk!

Először az idei új fiúk kétharmadával kezdtem (még kellően peckesen) a sétálást. Tóth Bence menthetetlen sportholic-ként egyből az előző napi kosáreseményeket boncolgatta, míg Takács Dani a mindenféle paramétert, adatot, statisztikát mutató óráját állítgatta. A hosszú kihagyás, a Sportkórház állásfoglalása és a felelős gondolkodás okán Taki olyan funkcióra programozta a kütyüt (ami szerintem némi víz és kávé hozzáadásával még eszpresszót is képes lenne készíteni), hogy jelezze, ha esetleg túllépné a javasolt 120-as pulzusszámot…

…ekkor befordultunk egy sarkon és az út emelkedni kezdett. Nem vészes. Mi az nekem?! Ezen a héten amúgy is mindennap beszálltam a kosáredzés végzésére alkalmas Honvéd játékosok közé. Jó formában vagyok. Kicsit ég a comb, de ez még a kellemes kategória. Különben is, mindjárt vége ennek a huncut kaptatónak. A betonút amúgy eltűnt a lábunk alól. Hoppá, Taki pulzusa 140. Fújunk egyet és megyünk tovább. Ja, talán hatszáz méter mehettünk eddig. Érdekes…

(Egy órával később…)

- Artúr, úgy állítottam be az órám, hogy 120 fölött jelezzen, de a mérések szerint negyvenkét perce nem csökkent 130 alá a pulzusom. – pihegi felém Dani.

- Mennyit jöttünk már? – kérdezem még kellő higgadtsággal a hangomban.

- Nézem. Két kilométert. – válaszolja üveges tekintettel.

Csend. A beszédes fajta. Kattognak a fogaskerekek. Számolunk. Leesik a tantusz. Megvilágosodok. Nem, a pánik nem jó szó. Ne essünk túlzásokba. Bizonytalanság. Ez találó. Egy óra egyenlő két kilométer. Már értem az esti érkezést. Konkrétan mintha lávában forgatnák a vádlimat és a combjaim bizonyos részeit. És még hatszor ennyi. Ki beszél itt pánikról?

Magára hagyom zsebcirkáló osztagom legfrissebb tagjait. Hangulatállapotukról elég annyit, Benya nem csak, hogy nem kosárlabdát elemzett, hanem a „ha itt legurulok a hegyoldalról, mikorra érne ide értem a mentő?” aggodalomra okot adó témakörről morfondírozott, némiképp katatón állapotban. Kovács Domonkos lesz életem első túrázásának következő útitársa. A Csepeli Csonttörő, aki még amatőr bokszolói pályafutása idején érdemelte ki ezt a becenevet. Érzem, most az ő nyugalma kell a túléléshez, na jó, ne dramatizáljak, a tovább haladáshoz. Igyekszem könnyed témákat felhozni, de mindig visszatérek a „hogy a francba bírja izzadás és kínok nélkül a szintén karanténba zárt Stefi ezt úgy, mintha mi sem történt volna?!” témakörhöz. Doma a rá jellemző sztoikus nyugalommal közli velem, hogy nagyjából tizenhatezer megtett túra kilométernél tart csapatunk legrégebbi tagja. Tizenhatezer. Ebből. Tizenhatezer…

Most tartunk hétnél és az előbb konkrét halálfélelmet éreztem, amikor görcsösen próbáltam a fák kiálló gyökereibe kapaszkodni, némi stabilitásérzetet nyújtó sziklacsücskökre lépni, miközben a talaj random-szerűen folyt le a nem feltétlenül erre a célra tervezett kosarascipőm talpa alól. A hátizsákomat olyan nehéznek érzem, mintha a Honvéd konditerem összes tárcsáját és kézisúlyzóját belepasszíroztam volna. Ha ezt tudom, simán választom az esti, rövidnadrágos vacogást és a teljes kiszáradást, megspórolva ezzel a világtörténelem legnehezebb melegítő ruhájának, valamint a két, másfél literes ásványvíz irtóztató ballasztjának cipelését…

Színeztem eleget és higgyétek el, tudnám még, de legyen elég annyi, odaértünk. Örökkévalóságnak tűnt. Törökmező egy ékszerdoboz. Apró állatkert, szabadon kérődző tevével, fel s alá rohangáló kecske hordával. Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy régen örültem ennyire épületnek, mint a menedékháznak. Pad, ágy, zuhany, hűtő. Földöntúli boldogság szinonimái.

A szobák elfoglalását követően nekiláttunk a vacsora készítésnek. A tűzrakás felelősségteljes megbízatását a kapitányi triumvirátus vállalta magára. Bence eleinte túlzott művészkedéssel palástolta zsigeri piromániáját, majd meddő próbálkozásait látva csatlakozott hozzá Stefi, hogy aztán a mértani és statikai elvek alapján elgondolt száraz aprófa építményt Pinyó a káoszelmélet szerint rombolja szét. Ebből a diszharmónia köré rendeződött valamiből, általános meglepetésre pöpec parázs kerekedett, így minden adott volt az aluminium tálcán elhelyezett hústermékek sercegtetésére.

Vallomással tartozom. Nem hittem volna, hogy Tanoh Andris a meghatottság könnyeivel (tudom, a hagyma…) a szemében énekli a Karthago Reqviem-ét és az Ismerős Arcok Nélküled című számát. Az, hogy Kopácsi Ákos gyakorlatilag hibátlanul dalolt EDDA-t, Republic-ot és bármit, amit nem feltétlenül várnál el egy tizenkilenc éves kölyöktől, nem lepett meg. Piku amúgy sem nyafogós csávó. Úgy falta a félig átsült kolbászt, virslit vagy csirkemellet, hogy öröm volt nézni. Dj. Taki és MC Beni folyamatosan váltotta egymást a rögtönzött keverőpult mögött. Utóbbi, polgári nevén Béres Benedek, aki hatalmas piros ponttal kezdett bele ebbe a minden tekintetben felejthetetlen kalandba, miután szent és sérthetetlen családi eseményt sorolt háttérbe miattunk, a lég(basszus)gitározás nem hivatalos piros-fehér bajnokának választatott. Becsúszott néhány vállalható nyugati förtelem, de újra bizonyosságot nyert a megcáfolhatatlan tény, miszerint 14 szittya magyar férfi + némi hangulatjavító hungarikum = magyar rock zeneszámokra sírva-vigadás…

És a java még hátra volt! Eredetileg úgy terveztük, Mészáros István szakosztály igazgatónk is velünk tart. Írnám, hogy sajnos nem tudott jönni, ám őszintén gondolom, legyen bármenyire sportos, ezt a 15 kilométert nem hordta volna ki lábon. Viszont ez nem jelenti azt, hogy a csapatnak nem hiányzott az Öreg. Szó szót követett, előkerült egy telefon és már hívtuk is. Ráadásul többen egymás után, mert éreztük, a rettentően gyenge kifogásként felhozott „kerti munka után vagyok és eléggé fáradt” szöveg csak amolyan kérleljetek még púder duma. Nem telt bele másfél óra és Lujó bá olyan elsöprő hangorkán közepette sétált be a tábortüzet körül ülő Honvéd-falkába, amihez foghatót nem pipáltak még a vendégház sokat látott falai…

Viccpárbaj alakult. Pinyó és Lujó Papa adok-kapok versengésébe a semmiből csatlakozott be Tarján Izsák, néhány egészen parádés adoma közösbe dobásával, amit csak tetézett az Izsire jellemző különleges hanghordozás és gesztusok. Fogyott a húsárú és tisztességgel ürült a hűtő. Bence és Szatmári Zsombi vállalta a tüzelő pótlást, azonban az amatőr természetbúvár Szatyi hirtelen ötlettől vezérelve úgy érezte, közvetlen közelről vizsgálja meg az erdő gyepszintjének éjféli sajátosságait, hanyag mozdulattal leheveredve a moha és zuzmó kolónia kellős közepébe. Az emelkedett hangulat közepette szinte természetesnek hatott, amikor néhányan rögtönzött pogózásba kezdtek a koromsötét éjszakában. Pofoncsattanás, csontroppanás, puffanó gyomrosok, kósza hörgések. Idilli aláfestése minden idők Honvédos csapatépítő programok egyik, ha nem a legjobbikának…

Az éjszaka viszonylagos nyugalomban telt, leszámítva az állatkertből teljesen váratlan időközönként felharsanó madár rikoltást és a hajnali, világvége típusú égszakadást. Remélem, akad olyan Olvasóm, akinek mond valamit a Dutyi Dili című klasszikus amerikai vígjáték. A Richard Pryor és Gene Wilder alakította és Sztankay István – Szakácsi Sándor frenetikus szinkronjával új minőségi szintre emelt börtön komédiában utóbbi szereplő, Skip Donahue, hogy piszkálja az őt megtörni igyekvő őröket, egy brutálisan kemény nap végeztével karate mozdulatokkal balettozik be cellájába, ám ahogy eltűnnek a smasszerek, sírásrohamot kap a kétségbeesés és fáradtság okozta stressztől. Mindeközben hű társa, a majrés Harry Monroe magzati pózban pityereg a sarokban. Na, másnap reggel én vagyok Skip mikor játékosom tűnik fel a közelemben, de a zuhanyzó magányában megrohan a Harry-énem…

Olyan izmokat, ínakat és egyéb szerveimet ismertem meg, nem éppen komfortos bemutatkozással, amikről azt sem tudtam, hogy a saját testemhez tartoznak. Barokkos túlzással, képtelen voltam üzemképes sétáló mozgást végezni. Sebaj, az ideúthoz képest elenyésző 5 km vár rám a tudatom szerint mentsvárként aposztrofált vasútállomásig. Az eső alaposan feláztatta a talajt. Ideúton azon ment a poénkodás, vajon ki lesz az első, aki egy isteneset taknyol? Eddig megúsztuk, pedig akadt nem egy necces szituáció. Visszafelé azonban nem volt kegyelem. Egy valakire komoly hátas vár.  Nem fogjátok kitalálni. Persze, hogy rám!

Ereszkedtünk lefelé, a hegyoldal merő sártenger. A cipőm úgy cuppogott, mint szerelmes ponty az első randin. Összefüggő trutymó-talpréteg alakult rajta, esélytelenné téve minden fajta fékező vagy manőverező mozdulatot. Foglaljuk össze. Adott egy erősen leharcolt, az izomláz új mélységeit önmagán felfedező, limitált mozgásképességű, éjjel kettőig dajdajozó, a cirka százhetvenes ágyában minőségi alvásra képtelen háromgyermekes kosárlabdaedző, aki előtt öt méter hosszúságú, tekintélyes latyakkal és avarral borított, már ránézésre extra sunyi lejtő helyezkedik el. Érezvén a vesztem, még épp időben figyelmeztettem Pinyót, kapcsolja be telefonján a kamerát, mert itt komoly sós perec van kilátásban, nehogy kárba vesszen…

Szemetek. Nem elég, hogy teli pofával röhögtek ki, még nyomták a piti „tök ügyesen esett Artúr bá” kamut. Mindegy, jönnek még az én utcámba, csak kapjak zöld lámpát a kegyelem nélküli edzésekre, megbánják még, hogy kigúnyolták a vénembert.

Felejthetetlen kollektív élmény marad ez a túra, amiért nem lehetek elég hálás Stefinek, aki fantasztikus szervezőmunkát végzett!

Hétfőn edzettünk egy jó hangulatút a másnapi Hepp Kupa meccsen sosem látott összeállításban pályára lépő kerettel. Legalább ne a mérkőzésnapon találkozzanak először. A Közgáz ellen végül magabiztos játékkal vívtuk ki a továbbjutást. A sikeres kardiológiai és sportorvosi vizsgálatot teljesítő Kopácsi-Takács-Tichov trió nyugalmat biztosított Akadémiánk növendékeinek, akik nem ijedtek meg a saját árnyékuktól és bátor játékkal rukkoltak elő. Feltétlenül ki kell emelnem legújabb Honvédjaink teljesítményét. Balogh Laci 7/3 pont és 4 szerzett labda, Vámi Bálint 13 lepattanó és Horváth Hunor 10 sikeres tripla, 6 lepattanó és 33 VAL. Ehhez tették hozzá a rutinos törzsgárdatagok Szentirmai Ákos 18/3 ponttal, 10/13 összes dobással, 5 lepattanóval és 20 VAL-lal, míg Tanoh András 10 ponttal, 5-5 gólpasszal és lepattanóval, 22 VAL értékkel a maguk részét.

Jövő héttől újabb felnőtt játékosaim térhetnek vissza, ha az orvosok erre áldásukat adják. Hosszú út áll előttünk, hogy ismét felépítsük őket, de a lényeg az egészség!

 

Szép napot és lelki békét Mindenkinek!

Csak a Honvéd!

 

A magyar kosárlabdáról szóló cikkeink elkészülését a PEAK Sport Magyarország támogatta.

Fotó, Slide - BHSE facebook