Zegről-végről 10. rész

Az élet óriási játékmester. Folyamatosan figyel bennünket. Akadályokat, feladatokat, problémákat, kihívásokat állít elénk. És ránk bízza a döntést. Mert mindig van választásunk. Teszteli a jellemünket, a kitartásunkat, az elkötelezettségünket, a hitünket. Meddig vagyunk képesek elmenni a céljainkért? Miről tudunk lemondani? Mennyire vagyunk rugalmasak? Hol húzódik az a határ, ahol már azt mondjuk, eddig és ne tovább? Mikor lépünk egy lépést hátra, hogy később esetleg esélyünk lehessen kettőt előre?

November végét írunk és ilyen gondolatok közepette vetem virtuális papírra ezeket a sorokat. Szerintem az utóbbi napok történései miatt állandó Olvasóim közül sokan érdeklődve várták ezt a bejegyzést. Akadtak köztük olyanok, akik szerint lehet nem írok egyáltalán. Voltak néhányan, akik úgy vélték elegánsan átlépek a történéseken. És létezik az a réteg, akik tudják, több, mint tizenöt esztendőt felölelő blogger munkásságom során néhány, a saját életfilozófiámmal és értékrendemmel összeegyeztethetetlen eset kapcsán határozott véleményt formáltam nem tetszésemről. Ilyen volt a Szívtelenül, a Rátgéber László irányította férfi válogatottunk ausztriai lebőgése másnapján, a Honvéd edzőségem ideje alatt történt Veszprém elleni bajnokin tapasztalt játékvezetői részrehajlás (Betelt a pohár, avagy az elegáns diplomácia felfüggesztése…) a Covid19 felbukkanása során tanúsított önző és felelőtlen gondolkodás imádott sportágunk egyes szereplői részéről (Új kihívás előtt) és a mostani idény nyitó fordulója után történt incidens (Azt mondom, állj!).

A közös nevező mindig a kosárlabda és egy csapat volt. Azért kellett kiállnom. Ezúttal más a szituáció. Illetve, áttételesen mégsem. Ugyan most én kerültem olyan helyzetbe, amely kapcsán joggal érezhetnék számos negatív érzelmet vagy sajnáltathatnám magam. Azonban jelen pillanatban nem ennek kell a fókuszban lennie. Kizárólag a ZTE jelenje számít. Nagyon nehéz helyzetben vagyunk és nekem kutyakötelességem tudásom legjavát a klub szolgálatába állítanom. Nem tehetem meg, hogy sértetten duzzogjak. A játékosok, a szakmai stáb és a szurkolók miatt sem. Emir Mutapcic kiváló szakember, tiszteletet parancsoló önéletrajzzal és hatalmas tapasztalattal. Székfoglaló beszédében kiemelte, ő nem guru, csodatévő, hanem egy edző, aki próbál a már meglévő alapokra építkezni, néhány részlet kihangsúlyozásával. Igyekszem minél hamarabb képbe hozni a magyar bajnoksággal és a saját csapatunkkal kapcsolatban.

Szeretnék köszönetet mondani Teo Cizmicnek. Nagyon sajnálom, hogy így végződött az itteni kapcsolatunk. Nem szándékozom védőbeszédet tartani mellette vagy a menesztéséig vezető okok láncolatáról értekezni. Felesleges. Nincsenek véletlenek. Ennek – valamiért – így kellett lennie. A saját felelőssége mellett megannyi egészen elképesztő történés miatt jutottunk el idáig. Személy szerint rendkívül hálás vagyok Teonak a mérhetetlen tudásért, az emberi pillanatokért, a közös munkáért. Rengeteget tanultam a játék szakmai aspektusáról, a játékos kiválasztás háttérmunkájáról és ami a legfontosabb megismerhettem egy makulátlan úriembert. Hozzám hasonlóan csak hálával tartozhatnak a játékosok, főleg a saját nevelésű fiataljaink, akikkel energiát és időt nem sajnálva dolgozott nap nap után.

A profi sport sokszor kegyetlen és igazságtalan világ, de ezzel minden szereplőnek tisztában kell lennie. Az élet és a szezon nem áll meg. Csinálnunk kell a dolgunkat, előre tekinteni és minden eddiginél jobban összetartani, hogy megindulhassunk felfelé.

 

Szép napot és lelki békét Mindenkinek!

Kék az Isten!