Az edzéseken is szükség van nyomásra

A 2017-es U16-os Eb-n szerzett 7. helyezés óta egészen az ugyanezen korosztály által idén elért 5. helyezésig nem járt magyar férfi korosztályos válogatott a legjobb 10 között az Európa-bajnokságon. Tegyük rögtön hozzá: a B-divíziós Európa-bajnokságon. Mert létezik egy szinttel följebb az A-divízió - 16 csapattal. Magyarán a 16 éves srácok az európai összevetésben elért 21. helyezése hosszú évek óta messze a legjobb magyar szereplés. Európában a legjobb 20 között utoljára 2016-ban jártak korosztályos válogatottjaink. Akkor a 2015-ben a „B” csoportban bronzérmet szerző U20-as gárda A-divíziós volt, ahonnan utolsóként kiesett, az U18-as együttes pedig egy a résztvevőknek máig fájó szlovák triplával maradt le a dobogóról és a feljutásról, s lett 4., Európában pedig 20. 

A férfi utánpótlás helyzetéről egy olyan szakember véleményét kérdeztük, aki több szempontból is hiteles, ráadásul rálátása is van a szakágban a képzésben zajló folyamatokra. Lukács Sándorral a pár évtizede még a legjobbak között szereplő, és az akkoriban a szocialista országok számára igen rangos, nemzetközi szinten is jegyzett IBV-t (Ifjúsági Barátság Verseny) nyerő ifi válogatott edzőjével beszélgettünk - s mivel régóta ismerjük egymást tegeződve -, aki jelenleg egyike a tapasztalt edzők alkotta akadémiai mentor csoport tagjainak. Érdekes, markáns véleményt fogalmazott meg.

 
Nemzetközi összevetés

- Ha összevetjük az általad vezetett válogatottal – ahol edzőként dolgoztál Zsadányi István mellett – 1983-ban az Ifi Eb döntőjében (akkor még csak „A” döntőt rendeztek 12 csapattal) elért tizenegyedik helyezést Európa akkori legjobb csapatai között, mi lenne, lett volna a jelen és a közelmúlt korosztályos csapatainak az annak a válogatottnak a szereplésével nagyjából azonos értékű eredmény? Tekintetbe véve, hogy a Szovjetunió és Jugoszlávia szétesése után azért a sok utódállam csapatai miatt nehezebb a legjobbak közé kerülni?

-  Annál, amit mostanában elérnek csapataink, mindenképpen jobb, sőt, sokkal jobb. Úgy látom, a szovjet és jugoszláv utódállamok válogatottjai között öt-hat európai szinten erős, meghatározó nemzeti együttes van, amelyek egyértelműen előttünk járnak, és akad néhány nagyjából a mieinkkel azonos játékerővel rendelkező társaság. Reálisan nézve, a mi akkori válogatottunk szereplésével ma nagyjából egy az A és a B-divízió határán "billegő" szereplés, nagyjából egy európai tizenötödik-tizennyolcadik hely körüli eredmény lenne egyenértékű, de sajnos ennek évek óta a közelében sem vagyunk.

- Mint az akadémiai mentorok egyike, mit gondolsz, miért?

- Szögezzük le: a korosztályos válogatottak szakvezetői "hozott anyagból" dolgoznak, tehát alapvetően a klubokban, és egy jó ideje már az akadémiákon folyó szakmai munka színvonalát minősítik az eredmények.
 
 
A mentor csoport

- Ennek a részletezésére is rátérünk majd, de előbb azt hadd kérdezzem meg, hogy ennek a mentor csoportnak mennyi ráhatása van, lehet a képzés színvonalára?

- Ez a mentor csoport egy, a kiemelt akadémiáktól független, tapasztalt edzőkből álló társaság amelyben eddig hatan voltunk, de a közelmúltban tragikusan fiatalon elhunyt Bácsalmási Gábor elvesztésével öten maradtunk: Varga Mátyás, Szolnokról Rezák László, Szegedről Molnár Csaba, Fehérvárról Peresztegi Nagy Ákos és jómagam, majd most csatlakozott hozzánk Gábort pótolva Kis Attila Zalaegerszegről, aki nem mellesleg játékosom volt az IBV győztes csapatomban. Járjuk az akadémiákat, látogatjuk az edzéseket, majd az edzések után, megosztjuk a látottakról a tapasztalatunkat a kollégákkal, elmondjuk a véleményünket a látottakról. Az itt látottakról, szakmai tapasztalatokról, írásos jelentést kell küldenünk, amelyeknek azonban nem tudom, mi a sorsuk. Igazán markáns ráhatásunk a dolgokra szerintem az akadémiák indulásakor volt, akkor amikor véleményezhettük, ki kapjon akadémiai státust és ki ne. Volt olyan egyesület, amely úgy kért akadémiai státust, hogy három korosztályban nem volt tíz játékosa, egy összevont edzésen…..
 
 
A kosárlabda változása

- Ahhoz képest, amikor elérted a  sikereidet az utánpótlás válogatottakkal, mennyit változott a kosárlabda?

- Rengeteget.Csak egy példa. Annak idején még létezett olyan, hogy védő távolság, ami azt jelentette, hogy volt, kellett, legyen egy karnyújtásnyi távolság a támadó és a védő között. Ma már ez nincs meg, a védő rendre ott van a támadó "arcában", és többek között emiatt is sokmindent máshogy, másként kellene tanítani, mint annak idején, a mi időnkben. Mindemellett, sokkal gyorsabb és agresszívabb lett a játék, valamint sokkal inkább az egyéni adottságok és képességek, készségek alapján születnek meg az eredmények, a jó megoldások, mintsem a csapatjáték következményeként. Értsd amit mondok, már-már „egyéni” játék lett a kosárlabda. Hogy ez előnyére vált-e, azt mindenki döntse el maga, a maga ízlésének megfelelően. 
 
Passzolási gyakorlatok, polárórák

- Akkor rá is térhetünk a szakmai részletekre, azaz a képzés színvonalára...

-  Ha már az előbb arról volt szó, hogy a védő távolság gyakorlatilag megszűnt, ez jelentősen át kell(ene), hogy alakítsa az átadási, passzolási repertoárt. Ami húsz-harminc éve az első, sőt jó ideig szinte az egyetlen passzolási opció volt, a kétkezes mellső átadás, azt - gyakorlatilag némi túlzással - el kell felejteni. Ehelyett meg kell találni azokat a passzolási lehetőségeket, amelyekkel pontosan végrehajthatók az átadások, agresszív védő(k) közelében is! Ilyenek, a kerülő átadások, a tolt egykezes átadások, részeként a labdavezetésnek, stb. Hosszú évek óta járom az akadémiákat, látogatom az edzéseket, ilyen jellegű passzolási gyakorlatot tudod, hányat láttam? Megmondom, egyet sem. Aztán az utánpótlás Eb-ken az egyik rendre visszaköszönő elem az edzői értékelésekben a sok eladott labda...

- Vannak még - mondjuk így - tanulságos, visszaköszönő elemei a szövetségi edzők értékeléseinek?

- Vannak, sajnos. A kihagyott büntetőkre is gyakran hivatkoznak. Az edzéseken ugyan látom, hogy van büntetőzés, de nem az igazi. A büntetőnek tétje van, a tétjét, a nyomást persze tudják, érezik a játékosok. De csak a meccseken. Az edzéseken semmi következményük nincs a kihagyott büntetőknek. Nálunk annak idején, ha edzésen, játék közben valaki elrontott egy büntetőt, akkor aki kihagyta, vagy a teljes csapata futott például egy gyilkost, vagy nyomott pár fekvőtámaszt. Ezzel arra akarok utalni, hogy az edzéseken e tekintetben nem él át meccshelyzetet a játékos, pedig ahhoz, hogy a mérkőzéseken, kritikus helyzetekben ne remegjenek meg a kezek, az edzéseken kell valahogy mérkőzés jellegű szituációt teremteni. Magyarán az edzéseken is szükség van a fizikai és a mentális nyomásra!
 
Korszakos különbségek

- Igen, ezek abszolút kezelhető, javítható dolgok. Miben van még hiányérzeted?

- A jelenlegi létesítmény és feltételrendszer sokkal jobb, mint pár évtizede, úgy látom, a szövetség próbálja a lehető legjobb feltételeket megteremteni, úgy az akadémiák, főleg a kiemelt akadémiák, mind a korosztályos válogatottak számára. Annak idején volt az edző, a szövetségből segített neki valaki, nem létezett olyan, hogy stáb. Most egy korosztályos akadémiai csapatnál, vagy egy korosztályos válogatottnál van edző, másodedző, erőnléti edző, terapeuta, masszőr, technikai vezető, stb. De hogy konkrétumot is említsek, annak idején az edzéseimen egy-egy erősebb terheléses szakasz után rendszerint pulzust mérettem a játékosokkal, és egy percre rá megint. Ha száznyolcvan és kétszáz közötti értékről – ami a komoly terhelés visszaigazolása is volt, - lement százhúsz környékére, akkor rendben volt fizikailag a játékos, de ha ez mondjuk százötven környékén maradt, akkor vagy a kondi nem volt rendben, vagy előfordult, hogy beteg volt az illető.

Most már ennek a mérésére nagyon jó, más sportágakban rendszeresen használt polár órák vannak, nyilván be is lehetne szerezni ezeket. Nálunk, mármint a fiú kosárlabdában ilyen szerkezet használatával egyszer találkoztam, nem a legutóbbi, hanem az azt megelőző szezonban. Hiányérzet nekem az is, hogy van olyan kiemelt akadémia, amelynek (mint többnek is) évek óta rendszeresen látogatom az edzéseit a különböző korosztályoknál, de az évek alatt - persze, lehet, hogy én mentem mindig rosszkor - az első számú szakmai vezetővel egyetlen egyszer sem találkoztam...

 
Kényelem, jólét

- Jól veszem ki a szavaidból, mintha azt éreznéd, hogy a szakma, azaz a fiú utánpótlás szakág egy kicsit...hogy is mondjam csak...belekényelmesedett volna a - mondjuk így - jólétbe?

- Ha ezt érzed, az talán nem véletlen, mert ez a határozott véleményem! Nézd, merem állítani, hogy az infrastruktúra, ami már jó pár éve körülveszi a sportágat, világszínvonalú, de hogy Európában is ritka, az biztos. Ha jól tudom, több akadémián már napi háromszori, szakemberek által megtervezett étrend alapján összeállított étkezést is biztosítanak a játékosoknak. Remek termek, eszközök, szakemberek tennék lehetővé a sikeres, jó szakmai színvonalon elvégezhető munkát, és talán nem túlzott elvárás: az eredményeket. Ami a tény: a körülmények sokkal jobbak, mint mondjuk harminc-negyven éve, az eredmények viszont, mint azt korábban kifejtettem, - de ami ennél is fontosabb, a számok is mutatják -  fiú utánpótlás vonalon, szemben a folyamatosan javuló infrastruktúrával, nem javulnak, sőt romlanak. Úgy is fogalmazhatnék, a szakmai munka színvonala sajnos nem tartja a lépést a - még egyszer hangsúlyozom- szerintem nagyon magas színvonalú feltételrendszerrel. 

Egyáltalán nem látszik, hogy a humán erőforrás fejlődése követné a feltétel rendszer színvonalának a fejlődését. Mondom ezt úgy is, hogy hosszú évek óta rálátásom van az Akadémiáknál folyó szakmai munkára. Véleményem szerint, az utóbbi években kialakult nagyjából egyszemélyes vezetés sem tett jót az elvégzett munka színvonalának, az eredményeknek. Az én időmben, a kinevezett válogatott edző akkor kapott a következő idényben is megbízatást, ha eredményesen dolgozott. Nem az számított, hogy kinek a barátja, segítője, szimpatizánsa. Sajnos úgy látom, hogy ma ez nem mindig van így, de bízzunk a változásban! Hiányolom még azt is, hogy nem látom, hogy támaszkodna a vezetés, a korábban eredményesen dolgozó, már idősebb szakemberek tapasztalatára. Annak idején, hogy csak egy példát említsek, egy sokszoros bajnok, nemzetközi kupagyőztes edzőnek sem derogált mondjuk az U-16-os csapatnál munkát vállalni. Persze, mert számítottak rá, felkérték! Lehet, hogy most is lennének olyanok, akik tudnának segíteni, ha kérnék őket. Mindenesetre az elért eredmények nem azt mutatják, hogy nem kélne el a segítség!
 
Szakedzőképzés az ELTE-n

- Még mielőtt elkezdtük volna az érdemi beszélgetést, említetted, hogy az ELTE-n Te vezeted a kosárlabda szakedzőképzést. Szégyen, nem szégyen, de mielőtt ez nem került szóba köztünk, nem is tudtam, hogy az ELTE-n működik ilyen képzés. Milyen elvek alapján?

- A képzés nappali, három éves. Az első évben az edzői szakmai munkához szükséges alap tárgyakat hallgatják a leendő edzők, pl. anatómia, élettan, edzés elmélet, gimnasztika stb. Én a második évtől találkozom velük, ekkor kezdődik a kosárlabda szakmai képzés, ezért egyedül én vagyok a felelős. Ha röviden össze akarnám foglalni, azt tartom a legfontosabbnak, hogy az edzők ne kérjenek számom olyasmit a játékosaiktól, csapataiktól. amiket nem tanítottak meg nekik, tehát törekedjenek a teljességre az oktatás, képzés területén. Fontos alapelvem, hogy az eredményes és jó szakmai munkához elengedhetetlen, hogy elsősorban PEDAGÓGUS, így nagy betűkkel, és csak másodsorban szakember legyen a kezeim közül kikerülő szakedző. Ez véleményem szerint mindennek az alapja! A gyermekekkel tanárként, szülőként, emberként és szakemberként kell tudni bánni. Akik ezeknek a kritériumoknak nem felelnek meg akár szándékosan, akár más okokból kifolyólag, soha nem lesznek eredményesek. És az eredményesség alatt nem csupán azt értem, hogy jó kosárlabdázókat neveljenek, hanem azt, hogy a szakmai fejlesztésen, oktatáson, képzésen kívül, tudjanak bánni a rájuk bízott EMBEREKKEL, értsék meg és segítség az ő problémáikat, tudjanak közösséget kialakítani és fenntartani, tudják jó értelemben manipulálni a környezetüket a sikereik eléréséhez. Legyenek OKTATÓK, tudják lelki és testi sérülések nélkül kihozni a maximumot a játékosaikból. Legyen emberileg is megtartó erejük, hiszen minden rájuk bízott gyermekből ki kell tudniuk hozni a maximumot, és nem csak a kosárlabda pályán! Igyekszem ezt a szemléletet útravalóul adni a tanítványaimnak. 

Mondanék egy példát. Edzéslátogatásaim alatt sokszor találkozom azzal az edzői felkiáltással, hogy: DOBD MÁR BE! Na most ehhez nem kell szakembernek lenni, ezt az utasítást bárki el tudja mondani, kiabálni a pálya mentén. Szerintem azonban aki EDZŐ, aki PEDAGÓGUS, annak e helyett azt kell elmondani, ahhoz kell segítséget nyújtani, azt az utat kell kijelölni, hogy HOGYAN dobja be. Mik azok a rávezető gyakorlatok, amik segítségével be fogja tudni dobni a játékos? „Szeletelje” fel a mozgást, találja meg a hibát/kat, és azok kiküszöbölésére találjon ki, mondjon gyakorlatokat, így elérve a végső célhoz, tehát a lényeg, hogy tanítson! Lássa meg, hogy miért rossz az a dobás, miért nem megy be, és annak a kijavításához nyújtson segítséget. Az, hogy dobd már be, az nem út a sikerhez, az a végcél! Oda azonban el kell jutni, méghozzá edzői segítséggel. Magam még nem találkoztam olyan gyerekkel, játékos palántával, vagy kész játékossal, aki úgy jött le edzésre, hogy ne akarta volna bedobni. És mondhatnék még sok példát, de talán az előzőkön keresztül tudtam érzékeltetni az általam képviselt szemléletet.  

 

fotók, slide: Lukács Sándor magángyűjteményéből