A Team USA történelme - 8. rész
Miután egy évvel korábban csupán egy hadsereg válogatottal tudta magát képviseltetni a Team USA a Világbajnokságon, 1960 és az Olimpia Rómában egy egészen más történet. Sorozatunk korábbi részeiben talán kevesebb ismerős névvel találkozhattunk, ám ez alkalommal egy igazi sztárcsapatot tudott összeszedni Amerika, akiket méltán lehetett volna akár Dream Team-nek is nevezni.
Az addig hibátlan olimpiai mérleggel rendelkező USA kellően komolyan vette a kiválogatást és a felkészülést az olaszországi tornára. Az Amerikai Olimpiai Kosaras Bizottság 8 csapatból szemezgethetett a már hagyományossá vált válogató tornán. Az AAU bajnokság dobogósai, az NCAA aktuális bajnoka, illetve főiskolai csapataiból összeválogatott All-Star csapat, ugyanennek a bajnokságnak az egyetemi csapatiból összerakott All-Star alakulat, valamint a Fegyveres Erők válogatottja és a Nemzeti Főiskolák közti Sportolók Szövetségének (NAIA) All-Star-ja versenghetett ezen az eseményen.
Ennek eredményeképp a California Egyetem csapatát edző Pete Newell lett a szövetségi kapitány, őt a kosárlabda történelem egyik legbefolyásosabb személyiségeként említik, olyan csapatok élén dolgozott, mint a San Francisco Egyetem, a Michigan State és a már említett UCLA, amit ’59-ben bajnokságig tudott vezetni, később több NBA csapat konzultánsaként lett ismert. A Peoria Caterpillars edzője, az ’54-es világbajnok csapatot is irányító Warren Womble lett a segédje, rá lehetett mondani, hogy a kor igazi élő legendája volt, minden idők egyik legsikeresebb nemzetközi edzőjeként emlegetik.
A játékos keret 12 tagjából 10-en lettek később NBA profik, közülük talán két név emelkedik ki leginkább, az egyikük konkrétan a liga mai szó szerinti emblémája, ugyanis Jerry West-ről formázták azt az alakot, aki a címerben szerepel. A Lakers későbbi legendája akkoriban a West Virginia Egyetem színeiben bontogatta szárnyait, NBA bajnokként és 14-szerez All-Star-ként vonult vissza az aktív játéktól. A Hírességek Csarnokának tagja.
Aki talán még nála is nagyobb név, ő az az Oscar Robertson, aki az NBA történelmében eddig egyedüliként volt képes tripla-dupla szezonátlagra(!), a Bucks-szal elért profi pályafutása csúcsára, 12-szeres All-Star, alapszakasz MVP-nek választották ’64-ben. Az olimpiai csapatba a Cincinnati Egyetemen mutatott teljesítménye miatt kerülhetett be. Természetesen ő is Hall of Famer lett.
Ha ilyen karriert nem is, de igen fényeset futott be Walt Bellamy, a Team USA kezdőcentere, ő az Indiana Egyetem csapatából lett beválogatva, későbbi sikeres NBA pályafutásának köszönhetően őt is beválasztották a halhatatlanok közé. Még olyan sztár is befért ebbe az alakulatba, mint Jerry Lucas, aki az Ohio State Egyetem vezéreként tűnt fel akkoriban, majd a Knicks ’73-as bajnokcsapatának lett tagja. Eddig említett játékostársaihoz hasonlóan tagja a Hírességek Csarnokának.
Nos, a várt sikerek nem is maradtak el, a történelem egyik legkomolyabb erődemonstrációját mutatta be ez a csapat. Nézzük, hogyan is kezdődött az Olimpia!
A mai modern versenyekhez már igen közel állt a római viadal lebonyolítása, a 16-os mezőny előzetes selejtező után alakult ki, a Magyar Válogatott például ilyen módon kapott jogot a szereplésre, a címvédő alanyi jogon vált a csoportkör tagjává.
Négy darab négyesre osztották a mezőnyt, Robertson-ék a mieinkkel, Japánnal és a hazaiakkal kerültek egy csoportba, körmérkőzéses rendszerben dőlt el, melyik két csapat folytathatja a következő fordulóban. A nyitómeccsen stílszerűen Olaszország ellen kezdtek, különösebb megerőltetés nélkül egy 88 – 54-es sikerrel melegítettek, a Fegyveres Erők sztárja, Adrian Smith és Robertson egyaránt 16 egységig jutottak. A következő fellépésükön Japán-t ütötték ki, szinte megalázó módon, 125 – 66-ra verték az ázsiaiakat, Lucas 28 pontjával bizonyult a legeredményesebbnek. Ennek a körnek az utolsó derbién a magyarokat ütötték el a továbbjutástól egy 107 – 63-as meccsen, Big O 22-vel zárt, Lucas csupán egy ponttal maradt el tőle. Nálunk egyébként Bánhegyi és Temesvári is 22 ponttal mutatkoztak be az amerikaiaknak.
A rendszer úgy nézett ki, hogy a középső fordulótól kezdve mindenki vitte magával az eredményeit a következő körökbe, a negyeddöntő csoportba a szovjetekkel, a jugoszlávokkal és Uruguayjal kerültek össze. Kezdetnek Jugoszláviával néztek farkasszemet, nem kegyelmeztek, 104 dobott pontjuk mellett csupán 42-őt engedélyeztek déli szomszédjainknak, a Purdue Egyetem játékosa, Terry Dischinger egy 32 – 1-es rohanást vezényelt csapatának, végül ő maga 16-tal zárt, csak úgy, mint Robertson. Jött Uruguay, a déliek 108 – 50 arányban kapituláltak, Smith 15-tel a legeredményesebb amerikai lett, a címvédő sorozatban negyedszer jutott 100 pont fölé, ami hihetetlen teljesítménynek számított akkoriban. A kör zárásaként a már szintén négy közé jutott Szovjetunió próbálta elvenni veretlenségüket, félidőig jól is tartotta magát a kihívó (35 – 28-as Team USA vezetés), viszont a második játékrész első 5 minutumában 20 pontot zúdítottak a 220 centis centerrel rendelkező európaiakra, végül 81 – 57-re diadalmaskodtak, Jerry West vette hátára csapatát 19 pontjával.
A végső, mindent eldöntő körbe a címvédőn és a szovjeteken kívül az olaszok és a brazilok jutottak be. A szabályok értelmében itt az imént játszott meccs eredménye került be az összesítésbe, így a házigazdák vághattak volna vissza West-éknek, természetesen csak egy szorosabb találkozó lett belőle, Lucas 25 pontos teljesítményének köszönhetően 112 – 81-es amerikai siker született, a tengerentúliak erősségét jól jellemzi, hogy egy ilyen fontos meccsen is 6 játékosuk dobott 10 felett. Az utolsó mérkőzésen már szinte tét nélkül játszhattak a brazilok ellen, Lucas újfent 25 ponttal jelentkezett, 90 – 63-as sikerhez vezetve övéit. Megint olimpiai bajnok a Team USA! Ráadásul igen impresszív, 42,4 pontos különbséggel verték ellenfeleiket Rómában, átlagban 101,9-et dobtak és csupán 59,5-öt engedélyeztek az ellenfeleknek. Az ezüstérmes a nagy rivális Szovjetunió lett, míg a dobogó harmadik fokára Brazília válogatottja léphetett fel. Az amerikaiak az olimpiai tornákon addig minden meccsüket nyerték (36 – 0). Az egész 1960-as csapatot beválasztották a Hírességek Csarnokába, nem akármilyen dominanciával rendelkeztek ekkoriban a világ kosárlabda társadalmában.