NBA Szezonfelező Díjkiosztó 2018/19 - 1. rész

Az Év Edzője

1. Michael Malone (Denver Nuggets)
2. Mike Budenholzer (Milwaukee Bucks)
3. Gregg Popovich (San Antonio Spurs)

Számomra kettő ember kiemelkedik eddig a többiek közül az idén végzett munkájuk alapján, ők pedig Michael Malone és Mike Budenholzer.

Előbbi tavaly kapott hideget-meleget, miután az előző idényben összerakta Nikola Jokicot és Mason Plumlee-t, ami egy pocsék párosítás volt, idén viszont 28-12-vel a Denver vezeti nyugatot úgy, hogy Paul Millsap 8, Gary Harris 15 meccset hagyott ki, miközben Will Barton összesen 2 találkozón szerepelt eddig ebben az idényben - védekezésben a 25. helyről a 10-re lépett előre a társaság, ami hatalmas változás. A Bucks 29-12-vel a második keleten, de egyrészt messze a legjobb net ratingje (100 támadásra vetített dobott és kapott pontok különbsége) van +8.8-es mutatóval az egész ligában, másrészt Budenholzer egy új dimenziót nyitott ki a társaság számára azzal, hogy teljesen átszabta a gárda játékát: tavaly a negyedik legkevesebb triplát dobta a Milwaukee mindössze a 25. legtöbb kísérletből, míg a wisconsini alakulat idén a második legtöbb hármast dobja rá és be is. A Bucks is rengeteget javult hátul, a tavalyi 19. helye után idén második a gárda Def Rtg (100 támadásra vetített kapott pont) alapján.

A két ember között az dönthet (és jelen esetben döntött nálam), hogy a Nuggets kerete, főleg a sérülésekkel együtt papíron messze nem arra predesztinálja a gárdát, hogy így szerepeljen - talán a coloradóiak számítanak a nagyobb meglepetésnek, főleg olyan sérültlistával, amit felmutattak ebben a szezonban (is).

Gregg Popovich idén is varázsol, a jelenlegi, abszolút nem a mai játékra (második legkevesebb rádobott hármas) felépített keretével is a hatodik legjobb támadójáték a Spursé, ami a mostani ligában meglepetésnek számít, de üde színfolt - a San Antonio jelenleg PO helyen is van, ami egyébként az idei nyugaton egyáltalán nem garantált még LaMarcus Aldridge-ék számára sem, mindenkinek nagyon kell kaparnia a rájátszásért. Pop mellett természetesen ott van az esélyesek között Nick Nurse is, de az ő esélyeit csökkenti, hogy a Toronto már tavaly is jó volt, Dwane Casey meg is nyerte az Év Edzője díjat - ettől függetlenül 32-12-vel ligaelső a Raptors, úgyhogy nem lehet leírni.

A Top5-ben pedig ott lehet még az Indianát idén kiválóan irányító Nate McMillan, aki a holtversenyben negyedik legjobb mérleggel bíró Pacerst gardírozza (tovább fejlődött az előző idény után, és a legnagyobb keleti favoritok között lehet említeni a gárdát), illetve a Los Angeles Clippersszel kifejezetten potens játékot játszató, nyugat ötödik helyén álló Doc Rivers - mellettük azért nagy meglepetés lenne a Sacramentóval 50%-os mérleggel bíró Dave Joerger győzelme, még ha a Kings mesterének munkája előtt fejet is kell hajtani, és ugyanez igaz a Brooklyn Netsnél dolgozó Kenny Atkinsonra is, aki majdnem ugyanezt hozza.

 

Az Év Vezetője

1. Masai Ujiri (Toronto Raptors)
2. Kevin Pritchard (Indiana Pacers)
3. Jon Horst (Milwaukee Bucks)

Idén ez egy rettenetesen érdekes díj lesz, tekintve hogy egyáltalán nincs teljesen egyértelmű befutó, legalábbis a jelenlegi állás szerint - a Golden State hiába igazolta le Cousinst, egyelőre semmilyen szinten nem emelkednek ki a ligából, sőt... a Sixers hiába szerezte meg Jimmy Butlert, vannak problémák, nem is kevés, a Boston hiába rendelkezik rengeteg jó játékossal, fiatallal és cserealappal, csak az ötödik keleten, a Lakers meg hiába szerezte meg LeBron Jamest, az aranysárga-lilák jelenleg csak a nyugati nyolcadik helyen állnak (és a díj szempontjából teljesen lényegtelen, hogy éppen James sérülése miatt, nem léptek előre annyit). Ha egyébként a Lakers nyugati Top4 lenne a szezon végén, simán hazavihetné a díjat Rob Pelinka, csak egyelőre nem ez a helyzet.

A trófeát nálam Masai Ujiri nyeri Kawhi Leonard megszerzésével, ami nem volt egyszerű döntés, nagyon sok kemény megnyilvánulást kapott ezért még házon belül is, Leonard azonban olyan játékos, akivel lehet esély akár a végső sikerre is (már amennyiben egészséges, és eddig szépen építik fel a szezonját), DeMar DeRozan meg olyan, akivel nincs. Azt persze még meg kell várni, hogy a Raptors idén mire lesz képes a PO-ban, mert tavaly is kiváló alapszakaszt futottak a kanadaiak, de Leonardot már láttuk rájátszásban is bizonyítani, nála nem feltételezésekre kell alapozni, hogy vezér lehet majd akkor is, amikor igazán kell. Ujiri emellett jól draftolt, több csiszolatlan gyémántot is kiválasztott, akik most rendkívül hasznos tagjai a csapatnak (Anunoby, Siakam), és ki merte tenni az Év Edzője díjat nyert Dwane Casey-t is azért, hogy kimozduljon az eddig látott állóvízből - egyelőre annyi biztos, hogy vissza nem lépett a csapat.

Ugyanezzel az indokkal egyébként Jon Horst, a Milwaukee GM-je is esélyes lehet, hiszen ott egy lépéssel, Budenholzer szerződtetésével változott meg minden, és Brook Lopez megszerzése mellett a padot is szépen összerakták az elmúlt nyáron, még ha kiemelkedő statisztikát egyetlen cseréjük sem hoz.

Ujirinek azonban nem ő, hanem Kevin Pritchard lenne szerintem a legnagyobb vetélytársa, ha most osztanák ki a díjat. A Pacers szakvezetője elég nehéz helyzetben volt 2017 nyarán, mikor megrekedni látszott a csapat, Paul George pedig cserét kért, de abból is kihozta a legtöbbet (mint utóbb kiderült), az előző off-szezonban pedig tökéletes lépéseket eszközölt a keret megerősítése érdekében, erről már a nyári értékelőben is írtam. A Pacers kelet harmadik, összességében negyedik, és nem nagyon lehet indokot mondani arra, miért ne nyerhetné meg keletet akár az alapszakaszban, akár a PO-ban - Pritchard nem tudott hibázni az elmúlt másfél éve során, ezért simán meg is nyerheti a trófeát.

Jelentős munkát végzett a Clippers általános igazgatója, Michael Winger (Jerry Westtel karöltve), illetve a Brooklynnál Sean Marks is.

Winger és West úgy építették fel a Clipperst egy rendkívül masszív és mély csapattá, hogy közben már a jövő nyárra is készülnek, és lényegében Danilo Gallinarit kellene csak elcserélniük ahhoz, hogy felhúzzanak egy teljesen új, még ütőképesebb keretet - az olasz 21 milliós szerződése sok, de éppen ebben az idényben úgy játszik, mint aki meg is éri ezt a pénzt, legalább támadásban. Ez a kettős játék (a jövőre tervezés úgy, hogy a jelenben is a lehető legtöbbet hozzuk ki a csapatból) nagyon ritkán szokott bejönni, de a Clippersnél egyelőre működik a dolog, és ebből óriásit kaszálhatnak a nyáron.

Marks szinte biztos, hogy karrierje során valamikor meg fogja nyerni a díjat, de szerintem már idén is ott kell lennie az előkelő helyeken: majdnem három éve vette át a totálisan reménytelen helyzetben lévő Netset, amely se jelen-, se jövőképpel nem rendelkezett, most pedig a keleti hetedik helyen áll, és simán lehet hatodik is a szezon végén - nem nagyon kell ezt túlragozni annak, aki végigkövette a Brooklyn mélyrepülését a Pierce- és Garnett-féle csere óta. Minimális lehetőségből olyan dolgokat hozott ki, amiket alapvetően nem is gondolt volna az ember - mivel a Nets már most rájátszást érő helyen van, nem lenne meglepetés, ha Marks már idén befutna a dobogóra

Ugyanitt meg lehet talán említeni Vlade Divacot is, aki a sok sav ellenére csak felhúzott egy nagyon ígéretes keretet egy hozzá megfelelő edzővel, és a Kings óriási fejlődésen ment keresztül.

Ha hosszabb időtartamot nézünk, akkor Sam Prestinek is helye van a legnagyobb esélyesek között. Egyrészt azért, mert Carmelo Anthonyért egy használható játékost szerzett Dennis Schröder személyében - igaz, a német szerződése miatt lehetnek még majd gondok, az OKC azonban érezhetően potensebb idén, mint tavaly volt. A másik pedig az, hogy Paul George-nál megpörgette a szerencsekereket, vállalta a kockázatot, hogy egy év játék után távozik a kiscsatár. Ez végül nem következett be, George pedig idén a liga nagyon szűken vett elitjébe tartozik, MVP-esélyes (erről majd később).

 

Az Év Újonca

1. Luka Doncic (Dallas Mavericks)
2. Deandre Ayton (Phoenix Suns)
3. Jaren Jackson Jr. (Memphis Grizzlies)

Ez most úgy tűnik, hogy teljesen egyértelműen egy kétesélyes harc lesz Luka Doncic és Deandre Ayton között. Előbbi 20 pontot, 6.7 pattanót és 5.0 gólpasszt átlagol 56.3%-os TS-sel, ami egészen varázslatos mutató egy újonc periméterjátékostól, aki csapata első számú opciója támadásban. Utóbbi 16.5 pontos és 10.6 pattanós mutatókkal rendelkezik 62.5%-os TS-sel, ami szintén kiemelkedő, hiszen Ayton nemcsak abból él, hogy mások fellöbbölt labdáit bezsákolja. Egyelőre úgy tűnik, hogy a szlovén lényegesen előrébb van két dolog miatt. Egyrészt óriási hype vette és veszi körül, ő pedig felnő ehhez, jó számai mellett zseniális megoldásai vannak - Ayton sokkal inkább háttérben van. Másrészt jobban szerepel a Mavs, mint a Suns, és nem kis mértékben Doncicnak köszönheti ezt a texasi alakulat, nem egy végjátékot rendezett már le egyedül.

Kettejük mögött többen is ott vannak: Trae Young (15.6 pont, 7.2 gólpassz), Jaren Jackson Jr. (13.4 pont, 4.6 pattanó), Marvin Bagley (12.4 pont, 6.1 pattanó), Collin Sexton (14.6 pont), a sokoldalú Wendell Carter Jr. (10.5 pont, 6.9 pattanó), Kevin Knox (12.1 pont), Shai Gilgeous-Alexander (9.9 pont, 2.9 gólpassz és pattanó), de oda kell figyelni az Atlantánál egyre jobb Kevin Huerterre, a Phillynél a sztárok mellé jól passzoló Landry Shametre és a Brooklyn Netsnél pallérozódó, az utóbbi időben szintén egyre jobb mutatókat hozó Rodions Kurucsra is. Közülük az döntött Jackson mellett, hogy Doncicék mellett azon kevés újonc közé tartozik, akik már az első évükben pozitív hatással vannak csapatuk eredményességére, Jackson egészen kiváló védő már most is.

 

A Legjobb Hatodik Ember

1. Derrick Rose (Minnesota Timberwolves)
2. Lou Williams (Los Angeles Clippers)
3. Spencer Dinwiddie (Brooklyn Nets)

Ez az a díj, ahol még nagyon nem dőlt el semmi, Derrick Rose azonban helyzeti előnyből indul. Kiváló statisztikái vannak (18.9 pont, 4.8 gólpassz, 57,2% TS), jelentősen hatékonyabb, mint volt, mivel jóval jobban dobja a triplákat, és egyelőre annak a kritériumnak is megfelel, hogy az nyeri a 6th Man díjat, aki a legtöbb pontot dobja a padról - ez régen inkább így volt, az utóbbi években azért a hasznosságot is nézték már a szavazók. Emellett döntő faktor lehet, hogy rengetegen szeretik (a média képviselői közül is), és mivel az NBA-ben nincs Comeback Player of the Year (Év Visszatérője) díj, a Legtöbbet Fejlődött Játékos trófeát pedig nem az ilyen sérülésből való visszatérésekre találták ki, így Rose-nak nagyon jó esélye van az idény végén is, hogy övé legyen az elismerés, már ha tartja ezt a formát.

A legnagyobb potenciális kihívói az eddigiek alapján: a tavalyi győztes Lou Williams (18.5 pont, 4.9 gólpassz, 56% TS), Williams csapattársa, Montrezl Harrell (15.7 pont, 6.7 pattanó, 1.4 blokk, 64.7% TS), Spencer Dinwiddie (16.9 pont, 5.0 gólpassz, 59.3% TS) és Domantas Sabonis (15.2 pont, 9.7 pattanó, 3.0 gólpassz, 66.7% TS) - esetleg Bogdan Bogdanovic (15.1 pont, 3.6 pattanó, 4.0 gólpassz, 53.8% TS). Jordan Clarkson (17.1 pont, 54.3% TS) a statisztikák alapján ott lehetne, a Cavs viszont annyira gyenge, hogy ez húz le az ő teljesítményéből is. Egy emberre azért még külön érdemes kitérni: Julius Randle (19.8 pont, 9.3 pattanó, 2.9 gólpassz, 60.9% TS) még Rose-t is felülmúlja számokban, viszont 41 meccséből 21-en kezdett, több mint 50%-on, így jelenleg nem nyerhetné meg a díjat - ez Nikola Mirotic felépülésével azonban változhat az idény végéig.