A 2012-es Hall of Fame jelöltek

A legesélyesebb bekerülő Reggie Miller, aki már tavaly is ott volt a jelölésnél, de az utolsó körben kiesett. Idén is erős a mezőny mellette, de az Indiana Pacers korszakos egyénisége minden valószínűség szerint most már a Hall of Fame tagja lesz. Pályafutása 18 szezonját egyetlen klubnál töltötte, az elsőt leszámítva kezdőként és a 90-es évek közepére leginkább neki köszönhetően lett a Pacers kelet élcsapata, állandó konferencia (elő)döntő résztvevő. Karrierje befejezésekor az NBA legtöbb hármast dobó játékosa volt, amit Ray Allen döntött meg azóta. Ha Michael Jordant nem számítjuk, valószínűleg minden idők legkomolyabb clutch játékosa.

Miután augusztusban Chris Mullint már beválasztották, ezúttal a Run TMC másik két tagja is jelölést kapott. A "T"-t jelentő, a felálláshoz legkésőbb, 1989-ben csatlakozó Tim Hardaway legszebb éveit a Warriors mellett a Miami Heatnél töltötte, de csapatszinten sosem sikerült igazán nagyot alkotnia. 1997-ben ettől függetlenül ott volt az alapszakasz MVP szavazáson, miután a Heatet legjobb alapszakasz mutatójához segítette. 5-szörös all-star, Oscar Robertsont leszámítva a leggyorsabban érte el az 5000 pontot és a 2500 gólpasszt (egyszerre), és az NBA aranykorának egyik legszórakoztatóbb játékát bemutató gárda irányítója volt. Beválasztása mégis kétséges, mivel 2007-ben homofób megjegyzéseket tett, amikor John Amaechi (korábbi Orlando Magic center) bevallotta, hogy meleg. Azóta kicsit mostohagyereke ő a ligának, még a Miaminél sem tud pozícióba kerülni, pedig ha akkor csendben marad, valószínűleg már valamelyik franchise magasabb pozíciójában látnánk.

Az "M", Mitch Richmond Warriorsnál töltött karrierje rövidre sikeredett, hiszen a 88-as drafton ötödikként választott kosarast 91-ben elcserélték Billy Owens jogaira és így Sacramentóba került. A Kings első igazi sztárja volt az 1985-ös költözés óta, a gárdánál töltött hét éve alatt hatszor be is válogatták az all-star gálára és egyetlen szezonban sem ment átlaga 21.9 pont alá. Fénykorában Millerhez hasonlóan minden idők egyik legjobb dobójaként tartották számon. A csapatsiker is utolérte pályafutása végén, 2002-ben a Lakers színeiben már perememberként, de sikerült győzedelmeskednie.

A Warriors család majdnem biztosan delegálni fog valakit idén is a Hall of Fame-be, hiszen Richmond és Hardaway mellett olyan neveket is jelöltek tőlük, mint például Sarunas Marciulionis, aki az első európaiak között volt az NBA-ben, akik nem csak epizódszerepre voltak képesek, hanem hozzá is tudtak tenni csapatuk eredményességéhez (1992-ben és 1993-ban is jelölték a Legjobb Hatodik Ember díjára). A három Golden State-hez köthető játékos mellett három edző neve is ott van a kalapban. John Bach 1983 és 1986 között irányította a gárdát, de híresebb lett segédedzőként, a Bullsnál a 90-es évek elején három bajnoki címet is begyűjtött Jordanékkel. Al Attles neve gyakorlatilag egybeforrt a franchise-zal, hiszen 1960-1971 között az előbb Philadelphiában, majd San Franciscóban játszó együttes játékosa volt, eközben pedig 1969-től kezdődően edző is, egészen 1983-ig, pont Bach vette át tőle a gárdát. A második afroamerikai edző, aki bajnoki címet tudott nyerni: 1975-ben vezette sikerre a Rick Barry féle csapatot, amely azóta is az egyetlen NBA bajnoki címe a kék-sárgáknak. A mai fiatalságnak talán valamivel ismertebb minden idők legtöbb alapszakaszgyőzelmét szerző edzője, Don Nelson, aki 1988-ban csatlakozott a csapathoz, 1995-ig irányította azt és az ő nevéhez fűződik a Run TMC formáció kitalálása (de később Chris Webber centerben erőltetése is). Életműdíjat is kaphatna, hiszen játékosként 5-szörös bajnok a Bostonnal, edzőként 3-szor választották az év edzőjének, igaz, bajnok sosem tudott lenni trénerként.

Arvydas Sabonis tavalyi beválasztása után idén is van egy európai center-"nagykövet" a mezőnyben, Vlade Divac. Őt senkinek nem kell bemutatni, hiszen előbb a Lakersszel, később pedig a Sacramento színeiben indult a bajnoki címnek, de nem sikerült azt begyűjtenie. Európai legenda a Partizán Belgrád színeiben és tagja volt annak az 1990-es világbajnok jugoszláv válogatottnak, amelyik még az eredeti Jugoszláviát foglalta magába. Ennek kapcsán mindig érdemes megemlíteni a néhai Drazen Petrovic-csal ápolt barátságát, amit a délszláv háború szakított meg (Divac nyíltan Horvátország kiválása ellen volt) és amelyről az ESPN készített dokumentumfilmet. Ugyanebben a kategóriában (tehát nem játékosként, hanem az NBA világméretű népszerűségért sokat tettek között) fog indulni Jao Ming is, aki csak idén vonult vissza hivatalosan, de már most jelölést kapott. Emiatt a sietség miatt nem biztos, hogy beválasztják, de ha szigorúan a számokat nézzük, majdnem biztos, hogy a legtöbb bevételt ő hozta a ligának, egy személyben, hiszen a Kínai piacot szinte teljes egészében kinyitotta a kosárlabda számára, 1.5 milliárd embert szabadítva ezzel az NBA Store-ra.

Vissza az Indianára. Miller mellett másik két név is hozzájuk köthető leginkább. Az egyik Donnie Walsh, aki 1987-től volt a Pacers GM-je és 21 éven keresztül vezette a gárdát, irányítása alatt a franchise történetének legjobb csapatát sikerült összeraknia, az utóbbi években pedig Isiah Thomas ámokfutását tette rendbe New Yorkban. Kifejezetten az ő ötlete volt Miller draftolása is, ami abban az időben óriási vitát váltott ki a szurkolók körében, ám később telitalálatnak bizonyult. A másik név is az ő munkásságának eredménye: Mark Jackson. Az irányító pályafutását ugyan a Knicksnél kezdte, ahol az Év Újonca is lett 1988-ban, de legjobb éveit két részletben, összesen öt szezont magába foglalva a Pacersnél töltötte a 90-es évek második felében. Egyetlen döntőjét 2000-ben a Lakers ellen vívta és bukta el, ám a minden idők egyik leglátványosabban passzoló irányítójának tartják.

Két "mi lett volna, ha" versenyzőnk is van, mindketten játékos kategóriában. Ralph Sampson kiemelkedő egyetemi karrierje után 1/1-esként a Rocketshez került 1983-ban, egy év múlva nyáron az Év Újoncának választották, ám ami lényegesebb, csapata gyenge teljesítménye miatt újra az első helyen draftolhattak, így 1984-ben megalakult Houstonban a Sampson-Olajuwon centerpáros. Többen féltették őket, hogy egymás mellett nem lesznek majd hatékonyak, de a félelem alaptalan volt. Összesen kettő évet kellett várni, hogy csapatként is menetelni tudjanak, az 1985-1986-os szezonban előbb a Kings, majd a Nuggets, végül pedig a regnáló bajnok Lakers testén keresztül döntőbe jutottak, többek között Sampson hathatós segítségének köszönhetően. Ott ugyan kikaptak az akkor második fénykorát élő Celticstől, de fiatal palánk alatti párosuk sok jóval kecsegtetett a jövőre nézve. Hogy ehhez Sampsonnak már nem volt köze, az nagyban köszönhető térdsérüléseinek, amik a következő szezontól kezdve egészen pályafutása végéig hátráltatták, 1987-ben elcserélték és már 1992-ben vissza kellett vonulnia.

A másik hasonló pályafutással büszkélkedő jelölt Bernard King. Több csapatban is megfordult, mielőtt 1982-ben a Knickshez került volna. Az addig is folyamatosan 21 pont fölött átlagoló játékos első három New Yorkban töltött szezonjában folyamatosan fejlődött, egészen odáig, hogy 1985-ben gólkirály lett 32.9-es meccsenkénti átlaggal. A sors viszont úgy döntött, hogy nem engedi tovább szárnyalni: még az 1984-1985-ös szezon végén súlyos térdsérülést szenvedett, amelyben gyakorlatilag az összes szalagja elszakadt. Egy teljes év kihagyás után visszatért, de már nem volt meg a régi dinamizmusa. Azt hozzá kell tenni, hogy nem adta fel és miután a Washington Bulletshez került, négy szezonjában itt is folyamatosan javított átlagain (utolsó évadjában 28.2 pont), majd a térde miatt 1993-ban visszavonult.

Az idősebb korosztály több nagy nevet is tartalmaz, akik azóta edzőként is szerepet kaptak már a ligában. Itt van rögtön Rudy Tomjanovich, aki a 11 évig irányította a Houstont, 1994-ben és 1995-ben is bajnoki címre vezette őket és tőle származik a híres mondat: "Don't ever underestimate the heart of a champion!" (soha ne becsüld le egy bajnok szívét) utalva arra, hogy az 1995-ös rájátszás előtt sokan leírták őket, de a nyugati konferencia hatodik helyéről minden idők legalacsonyabban rangsorolt bajnokai lettek. Játékosként is letette a névjegyét, hiszen több, mint 13000 pontos teljesítményével a franchise valaha volt harmadik legjobb pontszerzője Calvin Murphy és Hakeem Olajuwon mögött, mégis, talán a leghíresebb mozzanata közel sem köthető a kosárlabdához. Ő volt a szenvedő fél az NBA leghírhedtebb ütésénél, amely után nagyon sokat szigorodott a liga bünetőrendszere az ilyen esetekre, igaz, ehhez az kellett, hogy majdnem meghaljon Rudy T (eddig a pontig ha nem is voltak mindennaposak az ütésváltások, de Kareem Abdul-Jabbar is azért hagyott ki két hónapot, mert az 1977-1978-as szezon első meccsén lekönyökölték, ő meg emiatt eltörte ellenfele állkapcsát, meg a saját kezét is).

Ott van a listán Maurice Cheeks is, aki jelenleg az Oklahoma City Thundernél felel a védekezésért, de játékosként jóval komolyabb múltra tekint vissza, a Philadelphia Sixers aranykorának irányítója volt ugyanis. Mivel a csapat folyamatosan tele volt sztárokkal (Dr. J, Moses Malone, Charles Barkley, stb.), ezért rá a piszkos munka és a kiszolgálás hárult, amit maradéktalanul el is végzett. Az 1983-as bajnok csapat tagja és az év legjobb védő ötösébe négyszer is megválasztották. Hasonló vagy talán kicsit eredményesebb pályafutást tudhatott magáénak Paul Silas, aki jelenleg a Charlotte Bobcats vezetőedzője. Pont a Cheeks előtti évtizedben élte karrierje legjobb éveit, hiszen kétszeres bajnok lett a hetvenes évek közepén a Bostonnal, majd 1979-ben a Seattle-lel is a csúcsra ért, közben ötször választották az év legjobban védekező első vagy második ötösébe.

Ugyanebben az időben játszott Paul Westphal, akit játékosként jelöltek, de azt sem árt elfelejteni, hogy edzőként a legjobb mérleget tartja az újoncok között (62-20 a 1992-93-as, döntős Sunsszal, rekordját idén állította be Tom Thibodeau) és jelenleg a Kingset irányítja. Játékos pályafutása során bajnok lett a Celticsszel (Silas csapattársaként), majd a Phoenix arca lett, ahonnan négyszer bekerült az all-star gálára (ötödik fellépése során a Sonicsot erősítette már). Az idei jelöltek között van Jamaal Wilkes is, bár a Warriors és a Lakers összesen négyszeres bajnoka kiegyensúlyozottabb pályafutást tudhat magáénak, mint Westphal. Az akkori tudósítások alapján minden idők egyik legelegánsabb és legpontosabb kiscsatára volt, akinek hat méteres tempói ziccerrel értek fel. Emellett Wilkest kétszer is beválasztották az év második legjobb védekező ötösébe, az Év Újonca díjat is elnyerte, de az kétségtelen, hogy ő sosem volt húzóember, Westphal pedig igen, 12 szezon alatt azonban így is szórt majdnem 15000 pontot, ami előtt fejet kell hajtani.

Spencer Haywood neve nem biztos, hogy sokat mond még a kosárlabdát szeretőknek sem, pedig NBA bajnok volt a Lakersszel és a 70-es évek egyik legjobb centere volt annak ellenére, hogy alig 203 centijével egyáltalán nem volt kiemelkedő ezen a poszton. Hírneve azonban nem itt kezdődött, hogy 1970-ben, amikor beperelte az NBA-t. Az 1969-70-es szezont ugyanis a Denver Nuggets csapatában, az ABA-ban játszotta, ahol 30 pont 19.5 pattanós átlagával gyakorlatilag minden egyéni címet bezsebelt, több, egy szezonra vonatkozó rekordot is tart. Megtetszett a fiatal, megalkuvást nem tűrő srác a Supersonics akkori tulajának, Sam Schulmannak és hat évre, összesen másfél millió dollárért szerződtette. A baj az volt, hogy akkoriban az NBA szabályzata alapján senki nem mehetett a ligába a középiskola befejezése után négy évig, márpedig Haywood másodévesen hagyta ott az egyetemet, egy évnyi ABA után tehát még egy éve hátra volt, hogy pályára léphessen az NBA-ben. Ő bíróságra vitte a dolgot, akik az ítéletben mellette tették le a voksukat és hiába fellebbezett a liga, jóváhagyták a döntést később is. Ez a precedens később több középiskolás játékosnak is segített, hogy azonnal a profi ligába léphessen a négy éves szabályra fittyet hányva.

Az eddig nem említett edzők közül két nevet mindenképpen érdemes kiemelni. Az egyik Rick Pitino, az első tréner, aki három különböző egyetemi csapatot is a Final Fourig juttatott az NCAA tornán (Providence, Kentucky, Louisville). A Kentucky-val bajnoki címet is tudott nyerni úgy, hogy megérkezésekor a Wildcats történetének egyik legnagyobb válságában volt, miután toborzási botrányba keverte őket az előző vezetőedző, Eddie Sutton. A másik az a Dick Motta, aki előbb a Chicago Bullst irányította sikeresen (négy egymást követő szezonban 50 vagy annál több győzelem), majd második Washington Bulletsnél töltött szezonjában bajnoki címet ünnepelhetett, nem is akárhogyan. A döntő hetedik meccsét idegenben nyerve verték az akkor sokkal esélyesebbnek számító, Lenny Wilkens vezette, egy évvel később visszavágó Seattle Supersonicsot.

Végül, de nem utolsósorban nem maradhat ki a 90-es évek legnagyobb dinasztiáját felépítő Jerry Krause sem. Talán soha nem volt ellentmondásosabb "háttérmunkása" a ligának, ugyanis amellett, hogy jó pár lépése aranyat ért (Oakley-Cartwright, Perdue-Rodman cserék, Pippen és Grant draftolása), volt jó pár mellényúlása is az évek során, nem is kicsik (Marcus Fizer, Brad Sellers, Stacey King, Mark Randall). Az Oakley-csere miatt ráadásul olyan ellentét kezdődött közte és Jordan között, ami mellett csoda, hogy ilyen eredményeket tudtak felmutatni. Ahogy teltek az évek, úgy utálta meg őt a legtöbb játékos és ez Phil Jacksonnal ápolt kapcsolatát is tönkre tette, az edzőlegenda "elengedésének" körülményei külön posztot is megérnének. Ettől függetlenül érdemei elvitathatatlanok, de még abban sem lehetünk biztosak, hogy egyáltalán a Bullshoz közel állók szeretnék, ha ő a Hírességek Csarnokának tagja lenne.

 

A lista nem teljes így sem teljes, a további jelöltek:

Dick Bavetta, Lefty Driesell, Bill Fitch, Cotton Fitzsimmons, Curt Gowdy, Tom Jernstedt, Billy Packer, George Raveling, Eddie Sutton, Gene Shue, Jim Valvano és Gary Williams.