Playoff-percek: mit léphet a Pelicans?

Horford, Rozier és Tatum hozta a hetediket

A Boston magasembere a hatodik és hetedik meccsen is 33 percet töltött a pályán, de ahogy mondani szokás, zongorázni lehetett a különbséget. A hatodikon az egész Celtics szenvedett támadásban, és ebben Horford is vastagon benne volt, nem igazán vállalkozott, mindössze 8 mezőnykísérlete akadt, abból négy tripla, nem dolgozott jól a festékben és atlétikában sem vette fel a versenyt. A hetediken aztán minden megváltozott, a meccs elejétől kezdve olyan érzésünk lehetett, mintha egy 2010-es Horfordot látnánk, rendkívül aktívan és atletikusan játszott elöl-hátul, erre pedig láthatóan nem volt felkészülve a Milwaukee, javarészt ennek köszönhetően maradtak alul elég csúnyán a festékben. Horford három negyeden keresztül húzta a csapatot támadásban, végül 13/17-es mezőnymutatóval zárt, de az i-re a pontot végül Rozier és Tatum tette fel, az irányító a végén számolatlanul hányta be a triplákat, Tatum pedig remekül alájátszott a két jó formában lévő társnak – beszédes, hogy a plusz-mínusz mutatója +24 volt.

Az egész csapat felnőtt a feladathoz

A kezdőbe magát bejátszó Ojeleye ismét óriási munkát végzett Antetokounmpóékon, Marcus Morrisra végig lehetett számítani, Baynes a kevés labdából sokat alkotott (8 pont, 7 pattanó, az első negyed végén egy buzzer középtávoli), Shane Larkin most remekül használta ki a sebességét, Marcus Smart pedig ismét a csapat glue guy-a volt, kiosztott hat gólpasszt, elcsent három labdát, volt blokkja is. Összességében Brad Stevenst nagy dicséret illeti, mert a hetedik meccses terve alapból jól sült el, védekezésben most is jól működött az alacsonyabb szerkezet, Antetokounmpót nagyon hosszú időszakokra szinte teljesen kikapcsolták a támadásokból, a felgyorsult védekezésből jöttek a lerohanásos és/vagy rendezetlen védelem elleni könnyű kosarak, a felállt védelem ellen pedig végig jól állt a lábán a csapat. Jaylen Brown sérülését is „kihordta lábon” a Boston, ami azt mutatja, hogy mindenki tudta, mi a dolga, ennél többet pedig edző nem nagyon tehet hozzá.

Melyik arcát viszi tovább a Boston?

Hosszú volt ez a sorozat, és nem elsősorban a hét mérkőzés miatt, hanem mert rengeteget kellett változtatni meccsről meccsre, menet közben volt egy alacsonyabb szerkezetre váltás, ahol Baynes ki-, Ojeleye bekerült a kezdőbe, vissza kellett építeni a sorozat második részére visszatérő Marcus Smartot, a végén pedig Brown sérülését is menedzselni kellett. Azt most is láthattuk, hogy a Bostonnak nagyon sok fegyver, felállás van a tarsolyában (az alapszakaszban még ennél is nagyobb problémákat is megoldott Stevens), a kérdés az, hogy mennyire tudnak gyorsan alkalmazkodni egy merőben más játékot játszó Philadelphiához pár napon belül. Az is probléma szokott lenni a playoffban, ha egy csapatnak túl korán kell kijátszania túl sok lapot, mert az megkönnyíti a következő ellenfél dolgát, jobban tudnak készülni a lehetséges változtatásokra.

Ennyi volt – a szezonban, vagy ebben a csapatban?

Lesz min elgondolkodni Milwaukee-ban onnantól kezdve, hogy kit neveznek ki végleges vezetőedzőnek, marad-e Prunty, vagy más stílust próbálnak ki – a csapat egyébként is új, korszerű arénába költözik ősszel, benne van egy retool lehetősége is. Antetokounmpóból Prunty-nak sem sikerült kihoznia a playoff-állatot, voltak remek meccsei, de a hetediken nagyon-nagyon könnyedén vették el a kedvenc játékait, az atletikussága alig érvényesült, illetve szinte teljesen kivették a kezéből a labdát, és ez nem (csak) az ő kritikája, hanem a rendszeré, amely nem illeszkedik köré. Bledsoe és Middleton is szeret labdázni, Brogdon és Dellavedova sem a catch and shoot dobásairól híres, Jabari Parkerről nem is beszélve, szinte csak Thon Maker és a kevés lehetőséget kapó Tony Snell képes arra, hogy üzembiztosan bedobálja az üres kintieket. Az nyilván sosem baj, ha egy csapat tele van kreálásra képes játékosokkal, de jelen esetben a kevesebb több lenne – a kérdés, hogy mernek-e kockáztatni, vagy maradnak a tisztes középszernél, illetve hogy meddig lesz türelmes a görög a menedzsmenttel és a csapattal szemben…

Elsőre a GSW rendszere hengerelt

Ahogyan mi is vártuk, az egyik rendszer nagyon hamar felülkerekedett a másikon. A Pelicans nekiesett támadásban a GSW-nek, jöttek a pontok Anthony Davistől, vezettek is, sajnos azonban a túloldalon nem sok minden működött már az első negyedben sem. Elég sok volt a rendezetlen védelem elleni támadás mindkét oldalon, ez pedig a mozgékonyabb Warriorsnak lehetőséget adott arra, hogy mindenki bemelegedjen, Steve Kerr pedig addig rotált, amíg a második negyedre megtalálta azt az ötöst, ami elkezdett működni – onnantól kezdve taktikailag ő volt lépéselőnyben, és a folyamatos forgatással végig fent is tudta tartani ezt, Alvin Gentry volt az, akinek folyton reagálnia kellett az újabb és újabb felállás-változásokra. Elsőre tehát Kerr remekül használta ki a kerete sokoldalúságában rejlő potenciált, és ne feledjük, hogy a Spurs elleni párharchoz hasonlóan ma is készült egy kis meglepetéssel: ezúttal az első körben jó teljesítményt nyújtó McGee maradt ki a kezdőből (és majdhogynem az érdemi rotációból is, Kevon Looney vette át a helyét). Úgy tűnt eleinte, hogy ez a változás nem sül el jól, Davis parádézott, de végül bevált, mert Jrue Holiday az elején elvesztette a fonalat, utána pedig a sűrű változtatások között nem is találta meg, ezzel pedig Kerr a Pelicans játékának egyik alapját vette ki az egyenletből.

Mit lép a Pelicans?

Az látszott, hogy Kevin Durantre bőszen keresik a megoldást, Davis, Mirotic, Holiday és Solomon Hill is fogta, felállt védelem ellen nem is nagyon voltak jó megoldásai, inkább a rendezetlen védelem ellen volt halálos, ugyanakkor ezzel sokkal több helye lett Draymond Greennek, aki nagyszerűen osztogatott és dobott, így kevés figyelem jutott Klay Thompsonra, illetve Andre Iguodalára, akik köszönték szépen és bedobálták a tiszta helyzeteket, ráadásul sokszor átjáróház volt a Pels festéke, amit a gyors kisemberek látványosan büntettek. A sebességet mindenképp menedzselnie kell a New Orleansnak, mert az kiderült, hogy a Warriors a kevésbé kontrollált játékból sokkal jobban fog kijönni, egyszerűen több kreatív játékosuk és jó dobójuk van. Nagy szerepe lesz Rondónak az ütem meghatározásában, de ehhez egyedül kevés, Holiday-től több „fej” kell, az első meccsen nem találta a helyét, márpedig ha ő nem játssza le magában, hogy itt bizony sokkal több mindenre kell figyelni, mint a Blazers ellen, akkor nagyon hamar véget fog érni a sorozat. Az egy jó iránynak tűnik, hogy Durantet váltott őrzéssel fárasztják és kényszerítik folyamatos gondolkodásra, mellette ha szigorítanak a védekezésen, odafigyelnek a saját ritmusukra és esetleg nem riadnak vissza néhány keményebb playoff-megmozdulástól, akkor még mindig van lehetőségük elcsípni a második mérkőzést, vagy legalábbis megteremteni ennek a lehetőségét. Aztán persze ott van Steph Curry is, aki bármennyire is extraklasszis, ha ő visszatér, akkor a Warriors játéka kicsit át fog alakulni támadásban és védekezésben is, és ha Curry nem éles, akkor nem ritkán fordul elő, hogy több kárt okoz, mint hasznot – ha viszont élesen tér vissza, lehet, hogy az egész gameplan mehet is a kukába…

Green mérföldköve

Draymond Greennek alig harminc perc kellett ahhoz, hogy tripla-duplát gyártson, ez pedig már a negyedik ilyenje volt a playoffban pályafutása során - ezzel már első a Warriors örökranglistáján. Rajta kívül Tom Gola csinált eddig három TD-t a rájátszásban a franchise színeiben, Steph Curry és Guy Rodgers pedig egyet-egyet.

Teljesen más tempót diktált a Pelicans, mint a Spurs

Klay Thompson mondta el a találkozó után, hogy már most, az első meccsen voltak olyan időszakai, amikor jobban elfáradt, mint a Spurs elleni szériában bármikor, a New Orleans minden lepattanó után átrohant a pályán, vagy akár a kapott kosarakat követően is, ez pedig a GSW-játékosokból is sokat kivett. Beszédes adat, hogy a Warriors-Spurs párharc öt mérkőzése során a 98,12-es pace (48 percre vetített labdabirtoklás) volt a maximum, míg az alapszakaszban a Warriors játszotta az ötödik leggyorsabb játékot (101,85), míg a Pelicans konkrétan a leggyorsabbat (102,73) - közben a Spurs csak a 29. helyet foglalta el (97,16). Ezekből és az értékek közötti különbségekből is jól látszik a változás, főleg ha hozzátesszük, hogy 105,96-os pace-et produkáltak a csapatok a hajnali meccsen - brutális rohanás folyt, de Thompson szavai ellenére kiválóan bírta ezt a Golden State...