Egyetemi pályafutásom történetei

Tizenéves kissrácként 1996-ban láttam először NCAA mérkőzést. Hetente két edzésen részt véve a helyi általános iskolában megörültem a sportágért, darabszámra vettem a kosaras kártyákat, lestem a DSF közvetítéseit, amíg egyszer csak egy hétfő este érdekes dologra bukkantam. Régi fekete-fehér, mai értékkel számolva körülbelül 15 colos tévémen egy bizonyos NBC Europe csatornára bukkantam, amelyen minden hétfőn este kilenctől, egy órás vágott verzióban mutatták az előző hét legjobb egyetemi mérkőzését. Az első összecsapáson a Wake Forest lépett pályára egy bizonyos Tim Duncannel a soraiban, míg a következő héten egy tejfölösszájú nyurga fiú bizonyos Rip Hamilton okította a Uconn színeiben a Syracuset.

Az átütést azonban az 1997-es év hozta el. Valahogyan szert tettem videokazettán az idény első mérkőzésére, amely egy Arizona State Sun Devils – Cincinnati Bearcats összecsapás volt. A nevek: Mike Batiste, igen a Pana élő legendája illetőleg Eddie House kontra Ruben Patterson, Danny Fortson és egy Kenyon Martin nevezetű fiú, akiről, ha valaki akkor azt mondja, hogy ebből a srácból még lesz valaki, akkor széles vigyorral nevetem volna ki.

Azonban engem két másik arc fogott meg. Egy bizonyos Melvin Levett illetőleg maga az edző Bob Huggins. Ha jól emlékszem később Levett aztán egy évet lehúzott a Szolnoki Olaj csapatában is.

Hirtelenjében a Cincy lett az egyik kedvenc csapatom, míg a másik örök szerelemért az 1997-es March Madnessig kellett várnom. A nevek még most is a fejemben zúgnak: Mike Bibby, A.J. Bramlett, Bennett Davison, Michael Dickerson, Eugene Edgerson, Josh Pastner (igen a Memphis jelenlegi edzője), Miles Simon, Jason Terry és Justin Wessell. Arizona Wildcats egy olyan legendás edzővel az élükön, mint Lute Olson, akit mind a mai napig nagyobb spílernek tartok Coach K-él. Véleményem szerint minden idők egyik legjobb döntőjét játszották a Ron Mercerrel és Derek Andersonnal felálló Kentucky Wildcats ellenében, amelyet csak hosszabbítást követően tudtak megnyerni 84-79 arányban. Ja és persze, hogy egy bizonyos Rick Pitino volt annak a UK-nek az edzője. Érdekes, de évekkel később beszélgetésbe elegyedtem egy Szabó Levente nevezetű sráccal, akivel együtt szerkesztettük egy régi kosárlabda magazin NCAA rovatát, aki teljes mértékben ugyanígy élte meg ezt az esztendőt. És még, hogy nincsenek véletlenek…

Azóta sok víz lefolyt már a Dunán. A Jordan éra kihalását követően, majd Allen Iverson csillagának lehullásával az NBA számomra teljesen felhígult. Elkezdtek beáramlani a külföldiek, illetve olyan játékosok, akiket például a 90-es években röhögve tettek volna ki a keretekből. A játék amolyan egy-egybeli pattogtatássá idomult, ami már nem tapasztott nap, mint nap a képernyők elé. Maradt az NCAA, a maga régimódi szabályrendszerével, de még mindig egy olyan csapatszisztémát alkotó hozzáállással, amit igazi, tiszta kosárlabdának nevezhetek. Persze sokat változott mára már az is….

Végezetül az új idényről. Az első tévés meccs a Uconn-Maryland igencsak remek derbit hozott. Kevin Ollie kezd beválni, mint edző, amit jómagam sem gondoltam volna, s habár Napier játéka kissé hullámzó volt mégis azt mondom, hogy jó lehet ez a Huskies. Az első két játéknapon a Syracuse csúszkálását leszámítva a papírforma érvényesült. Az agyon hype-olt Andrew Wiggins egészen jól mozgott, de amit Jabari Parker mutatott az számomra sokkal inkább nyújtotta egy komplett játékos képét. Rodney Hooddal kiegészülve, pedig félelmetes egyveleget alkotnak. Nehéz tippelni, ezért nem is teszem meg, de ez a Duke így…