A Team USA történelme - 15. rész
Egy borzasztó emlékű olimpiai döntő után kellett felocsúdnia az amerikai sportvezetésnek, bár megtanulhattuk a korábbi epizódokból, hogy a világbajnokságokat messze nem vették annyira komolyan az Egyesült Államok illetékes szakvezetői, mint az olimpiákat. 1974-ben „visszaköltözött” a VB az amerikai kontinensre, hiszen Puerto Rico kapta meg a rendezési jogot. A helyzet amerikai szemszögből nem volt egyszerű, a valaha volt legfiatalabb válogatottal kellett nekivágni a kalandnak, a riválisok viszont nem vették félvállról a viadalt, az olimpiai bajnok szovjetek és a címvédő világbajnokok, azaz a jugoszlávok is mindent elkövettek azért, hogy megszerezzék a legfényesebb medált San Juan városában. Arról nem is beszélve, hogy a korábbi világbajnokságokon minden alkalommal komoly előnyt jelentett a hazai pálya.
A Team USA élére hosszú idő után először egy nemzetközi tapasztalattal még nem rendelkező stábot neveztek ki. Gene Bartow lett a vezetőedző, ő 36 éves edzői pályafutása alatt 6 különböző egyetemi csapatot vezetett, akkoriban a Memphis Tigers élén tevékenykedett, legnagyobb sikere egy 1973-as NCAA döntős szereplés volt velük, tehát nem mondhatnánk, hogy az egyetemi bajnokság korabeli legnagyobb szaktekintélyét ültette volna az amerikai válogatott a kispad élére. Segítőjének az Evansville Egyetem trénerét, Arad McCutchan-t választották. A játékosok átlagéletkora alig ütötte meg a 20 esztendőt, de azért találunk köztük későbbi 1/1-est, NBA bajnokot és olyanokat, akik azért vitték valamire a későbbiekben. A lista élére kívánkozik John Lucas, aki a Maryland sztárirányítója volt a megelőző szezonban, '76-ban elsőként draftolta a Houston Rockets, de hamar vándormadár lett, ráadásul drog és alkohol problémákkal is meg kellett küzdenie. Luther Burden volt ennek a gárdának az első számú pontszerzője (20,2), de nem sokat hallhattunk róla a későbbiekben. A Utah Egyetem sztárja gyorsan becsődölt az NBA-ben, a kor egyik legjobb csapata, a New York Knicks kitette a keretből, mert nem volt hajlandó a kívánt szinten védekezni, később bankrabló(!) lett belőle és éveket töltött börtönben. Az Egyesült Államok válogatottjának harmadik alappillére Gus Gerard volt, ő az ABA-ben futott be, majd természetesen az NBA-ben végezte, a VB idején a Viginia Egyetem sportolójaként került képbe. Tom Boswell-t mindenképp érdemes kiemelnünk a kiegészítő személyzetből, már csak azért is, mert a torna után bekerült az All-World (világválogatott) csapatba. A South Carolina State diákja a Boston Celtics tagjaként még NBA bajnoki címet is szerzett nem egész két évvel a világbajnokság után. Nem volt ez akkoriban egy rossz névsor, de a szemtelenül fiatal csapattal szemben nem lehetett egyértelműen kötelező elvárásként megnevezni az aranyérmet.
Július 3-án vette kezdetét a torna, 14 válogatott részvételével. A rendező Puerto Rico és a címvédő Jugoszlávia kivételével a többi csapatot 3 darab 4-es csoportba sorolták, a két kiemelt már csak a döntő körben kellett, hogy megmérettesse magát a legjobb nyolc között. Az amerikaiak végtelenül simán végezték ki az első körös ellenfeleiket, hiszen a Fülöp-Szigeteket 135 – 85 arányban ütötték ki, a spanyolok 114 – 71-es zakót kaptak Bartow legényitől, Argentína pedig megúszta egy 109 – 86-os buktával.
A legjobb nyolc között szintén körmérkőzéseket rendeztek, ott elsőként a hazai Puerto Rico jött velük szembe, Gus Gerard 20 egységével állt a fiatal csapat élére, mely 94 – 76-ra diadalmaskodott, köszönhetően többek közt egy hatperces hazai gólcsendnek az első félidő végén. A másik két vezér, Tom Boswell és John Lucas fejenkénti 22 pontjával az északi szomszédaikat, Kanadát is elintézték (115 – 94), majd jöhetett Kuba. A kontinenstársak már valós akadályt jelentettek az amiknak, de a 22-ig jutó Lucas (a képen) újfent győzelemre vezette őket (83 – 70). Akik szorosabban követik sorozatunkat megfigyelhették, a Team USA általában a mély rotációra és a szinte teljesen egyenlő szerepű játékosokra építhetett a korábbi világversenyeken, ám ezúttal a már korábban kiemelt szupertrióra számíthatott leginkább az amerikai szakvezetés. Nem volt ez másként a brazilok ellen sem, Luther Burden 19, illetve John Lucas 17 pontjával vállalt vezérszerepet, az érmes helyezések felé haladó USA pedig újabb magabiztos, 103 - 83-as sikert aratott. Következhetett a négy évvel korábbi világbajnokság „döntőjének” visszavágója, tehát Jugoszláviával kellett megvívnia Bartow legénységének. A két veretlen válogatott egy fordulatos derbin csapott össze, félidőben még a jugók mentek 50 – 41-re, de a 27-et szóró Burden és a 16 – 16 egységig jutó Boswell, Lucas páros tagjai egy hatalmas hajrával leküzdötték európai ellenfelüket, 91 – 88-as sikerük azt eredményezte, hogy a Szovjetunióval az aranyéremért meccselhettek.
A "fináléba" kerülő, nagyon tapasztalt szovjet csapat már egy vereséget begyűjtött korábban a jugoszlávok ellen, de a lebonyolítási rendszer miatt az Egyesült Államoknak győznie kellett ahhoz, hogy az első helyen végezhessen. Július 14-én a várakozásoknak megfelelően hatalmas csata folyt a pályán, félidőben 55 – 55-öt mutatott az eredményjelző, tehát minden a végjátékban dőlt el. A megszokotthoz képest rövidebb kispaddal rendelkező amerikaiak nem tudták ellensúlyozni, hogy 38 faltot ítéltek ellenük a bírák, a szovjetek pedig köszönték szépen és a javukra megítélt 46(!) büntetőből 37-et értékesítettek is, így nem elég, hogy kikaptak Lucas-ék (105 - 94), de be kellett érniük a bronzéremmel. Az ok egyszerű volt: létrejött a körbeverés a szovjet, a jugoszláv és az amerikai csapat közt, a szabályok értelmében pedig azt rangsorolták előrébb, aki kevesebb pontot dobott, illetve kapott a körbeverésben érintett csapatok elleni mérkőzések során. Az aranyérmet a szovjetek nyakába akasztották, mögöttük pedig a jugoszlávok végeztek. A Team USA így is szépen teljesített ezen a viadalon, egy ennyire fiatal, tapasztalatlan társaságból kihozták a maximumot és nagyon szép kosárlabdát bemutatva, érmes helyen végeztek. Egyéni elismerésben két amerikai játékos is részesült, Lucas és Boswell bekerültek a VB All-Star csapatába, ráadásul a későbbi 1/1-es irányítót, Lucas-t a viadal MVP-jének választották. Csapatszinten a hab lemaradt a tortáról, de számukra az igazi visszavágás ideje két és múlva, a '76-os olimpián jött el.