A Team USA történelme - 5. rész
Az újra megnyert Olimpia után két évvel, vagyis 1954-ben jött a következő kihívás, azaz a második Férfi Kosárlabda Világbajnokság, amit az elsőhöz hasonlóan Dél-Amerikában rendeztek meg, ez esetben Brazíliára és Rio de Janeiro városára esett a FIBA vezetők választása. A történethez hozzá tartozik, hogy eredetileg Sao Paoloban rendezték volna a nemes eseményt, mivel a város 400. születésnapját ünnepelte abban az évben, de az időjárás annyira megrongálta a létesítményeket, hogy végül más helyszínt kellett keresni.
A torna létszáma növekedett a négy évvel korábbihoz képest, igaz, összesen két csapattal, ugyanis a Keleti Blokk országai nem vettek részt az eseményen vízum problémák következtében, ráadásul az Izrael állam létét el nem ismerő Egyiptom is visszalépett a VB-től. Így továbbra is maradt az amerikai kontinens túlsúlya, ami a mezőny csapatait illeti, hét válogatott szerepelhetett ebből a régióból, mellettük három ázsiai és két európai ország csapata versengett az érmekért.
Az első Világbajnokságon nagy meglepetésre csak ezüstérmes amerikaiak ezúttal is egy komplett AAU csapatot küldtek el a tornára, de azért merőben más komolysággal álltak ehhez az eseményhez, mint az argentínaihoz. A Helsinkiben rendezett Olimpián aranyérmes Team USA kapitányának klubcsapata, az 1954-ben zsinórban harmadik AAU bajnokságát nyerő Peoria Caterpillars kapta a megtisztelő feladatot, hogy képviselje az Egyesült Államokat ezen a nemes eseményen. Warren Womble együttese szó szerint kimagaslott a mezőnyből, ugyanis a tizenegy nevezett kosarasból hatan két méter felettiek voltak. A gárda rendkívül összeszokott játékosokból állt, mellesleg alaposan felkészültek a brazíliai megmérettetésre, ehhez kell hozzávenni a tapasztalt mestert, aki minden idők egyik legeredményesebb válogatott edzője mindmáig.
Az október 22-én kezdődő versengést a Maracazinho stadionban bonyolították le, egészen más szerkezetben, mint az addig megrendezett kosár világversenyeket. A 25 ezer férőhelyes stadionban, ami mellesleg a híres Maracana stadion szomszédságában terült el, a 12 csapat négy csoportba osztva kezdte el a bajnokságot. Mindegyikből két – két csapat jutott tovább, a körmérkőzések után. Az amerikai csapat Kanadával és Peruval került egy hármasba.
A nyitómeccsükön máris a szomszédjukkal, Kanadával néztek farkasszemet. A 16 pontos Kirby Minter vezette USA-nak nem jelentett nagy kihívást ez az összecsapás, 59 – 37-es győzelmet arattak. A második ellenféllel, Peruval szemben viszont máris megszenvedtek az első félidőben, ugyanis 26 – 24-es perui vezetést mutatott szünetben az eredményjelző. A második játékrészben viszont ellentmondást nem tűrően kosárlabdáztak az amik, legjobbjaik a 22 pontos Bill Johnson és a 19-ig jutó Minter vezetésével végül 73 – 51 arányban diadalmaskodtak, ez természetesen csoportelsőséget és a legjobb nyolc közé jutást jelentette számukra.
Az állva maradt együttesek egy nagy csoportba kerültek, ahol mindenki mindenkivel egyszer játszva döntötte el a végső helyezések sorsát. A rendkívül jó erőnlétű Womble csapatnak ez a lebonyolítási rendszer nagyon kedvezett. Ebben a körben a Fülöp-szigetek válogatottja jelentette az első kihívást, félidőben 25 – 22 arányú amerikai vezetést konstatálhattak a felek, viszont a pihenő után kisebb meglepetésre a filippínók ragadták magukhoz a kezdeményezést és 31 – 26-ra meglógtak. De ekkor aztán beindult az addig nagyon rozsdás támadógépezet és az olimpiai bajnok előbb 49 – 30-ra alakította az állást, majd 56 – 43-ra nyerte meg a mérkőzést. A meccs legjobb dobója ez alkalommal is Minter lett, 15 pontot vállalt.
Ebben a körben a franciák jutottak második ellenfélnek az USA számára, végtelenül sima, ám igencsak látványos mérkőzésen 70 – 49-es sikert arattak, Minter megint 15-öt szórt, igaz társa, Dick Retherfield is lemásolta a teljesítményét.
Az uruguayiak játéka már kevésbé feküdt számukra, a leindításokkal operáló ellenfél mindössze 30 – 26 arányban állt vesztésre a szünetben, mi az hogy, 9 perccel a lefújást megelőzően csak két pont volt a csapatok közti különbség (49 – 47), végezetül Bertram Born 15 pontjának és a 14 pontos Retherfordnak köszönhetően, ha nehezen is, de megszületett az amerikai siker, számszerűleg 64 – 59-es végeredménnyel. A meccs keménységéről csak annyit, hogy a faltarány 31 – 29 lett a győztes javára.
A még mindig veretlen „Caterpillars-USA” fellélegezhetett, jöhetett a számukra oly kedves ellenfél, Kanada, akik ezúttal sem tudták őket igazi küzdelemre kényszeríteni, 84 – 50-re húzták be a kötelező győzelmet, a jó formában lévő Born 17 egységével lett a meccs házi pontkirálya.
A hatodik döntőkör béli ellenfél Formosa csapata volt – így nevezték ekkor Tajvant. A találkozót mintha a Harlem Globetrotters játszotta volna, olyan könnyedén mutatványoztak a csúcsra törő amerikaiak, 72 – 28-cas sikerük már-már megszégyeníthetőnek titulálható. A találkozón mellesleg mind a tizenegy csapattag betalált a gyűrűbe, legjobbjuk a 14-ig jutó Born volt.
Az utolsó előtti kihívást Izrael jelentette (volna) nekik, de szinte lekopírozták előző teljesítményüket és 74 – 30-cas meccset hoztak, újra minden USA játékos szerzett pontot, Johnson 13-mal vezette őket, de a 10 pontos Don Penwell is lette névjegyét a tornán.
Jöhetett a várva várt, döntőnek is beillő összecsapás a hazai Brazília ellenében, ugyanis a rendezők is veretlenül gyalogoltak át a mezőnyön. Tehát nagyon hasonló szituáció állt elő a Team USA számára, mint négy évvel korábban, itt 35 ezer hazai fanatikus zsúfolódott be a stadionba, de Womble tanítványai okultak az előző VB-n szerepelt társaik esetéből és igyekeztek az elején eldönteni a küzdelmet. Ez maradéktalanul sikerült is, a november 5-én rendezett összecsapásnak már a felénél 35 – 19-ces vezetést szereztek, majd a második játékrészben volt, hogy a 27 pontot is elérte előnyük, végül 62 – 41-es végeredménnyel zsebelte be története első világbajnoki címét az Egyesült Államok válogatottja. A „döntő” legjobbja a 14 pontos Ed Solomon lett, aki ezt megelőzően nem nyújtott kiemelkedőt. Mellette Born jutott el 12, míg Joe Stratton 11 egységig. A meccseit átlagban 25 ponttal nyerő világbajnok mellett Brazília válogatottja és a Fülöp-szigetek állhattak fel. Mondhatjuk tehát, hogy megszületett a kor első „redeem-team”-je, a négy évvel korábbi csorbát igen magabiztos teljesítménnyel köszörülték ki a sportág atyjai. Azért halkan jegyezzük meg, nem minden nagy rivális volt jelen a tornán, de a következő, olimpiai részből minden kiderül.