A Team USA történelme 4. rész
1952-vel és a Helsinki-ben megrendezett Olimpiával folytatjuk sorozatunkat. Miután a sportág első világbajnokságán alulmaradtak az amerikaiak, tanulva az esetből, jelentős erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy ne fordulhasson elő velük hasonló kudarc.
Ennek első lépéseként újraszervezték az Amerikai Olimpiai Kosaras Bizottságot, ezúttal 14-en kaptak helyet a korábbi 13 tag helyett. A négy évvel korábbihoz hasonlóan 8 csapatos válogató viadalt rendeztek, ahová meghívást kapott az NCAA két döntőse, az AAU bajnokság négy legjobb csapata (ekkor már a Junior College bajnokság, a YMCA és az Amerikai Hadsereg csapatai is ebben a sorozatban versenyezhettek), a NIT (Nemzeti Meghívásos Bajnokság) győztese, illetve a NAIB versenysorozat bajnoka. A játékosok beválogatási elvei is változtak, végeredményben a tizennégyes játékoskeretbe heten kerültek be a Kansas Egyetemről, többek közt az első NCAA, Olimpiai és NBA bajnok Clyde Lovellette, öten az AAU csapat Peoria Caterpillars-ből, és ketten a Phillips 66ers-ből. A csapat vezetőedzője a Peoria mestere, Warren Womble lett (kis érdekesség, a mester Oklahoma állam Durant nevezetű településén született), aki mellesleg ötször nyerte meg klubcsapatával az AAU bajnoki címét, és összesen 34 – 0-ás nemzetközi edzői mérleggel rendelkezett. Segítője Forrest Allen lett, aki civilben a Kansas Egyetem edzője volt akkoriban.
Megvolt a teljes csapat és vezetés, jöhetett a finnországi torna, ahová a csapat, mint címvédő kvalifikálta magát. A torna ezúttal is 23 csapatos volt, viszont megint új rendszerben bonyolították le a küzdelmeket. A címvédővel együtt a négy évvel korábbi Olimpia első 6 helyezettje, az aktuális világbajnok, az Európa Bajnokság első két helyezettje, illetve a házigazdák jutottak ki egyenesen, a fennmaradó 13 csapat pedig 4 csoportba osztva vívhatta ki a 16-os alapkörbe való bejutást.
Az ’52-es játékok biztosítottak először teret a hidegháború kezdetén a szovjet – amerikai rivalizálásnak, a kosártorna gyakorlatilag erre a párharcra lett kihegyezve.
A viadal július 14-én vette kezdetét, a meccseket egy tenisz arénában játszották, egészen az elődöntőkig. A 16 között kezdtek Lovelette-ék, Uruguay-al, Csehszlovákiával és hazánk válogatottjával kerültek egy négyesbe, ahonnan ketten léptek a következő csoportkörbe. A tornát rögtön a selejtezőkörben már három meccset lejátszó Magyar válogatottal kezdte a címvédő. A nyitányon igencsak élvezetes mérkőzésen 66 – 48 arányban verték Zsíros Tiborék csapatát, a Team USA legjobb dobója a Cats játékosa, Dan Pippin lett.
A következő csoportellenfél Csehszlovákia csapat volt, akik hasonló meccsen 72 – 47 arányban kapituláltak a 14 pontos Rob Kurland vezette amerikaiak ellen. Kurland egyébként óriási sztár volt a maga idejében, a tornára már Olimpiai bajnokként érkezett, ugyanis megmaradt hírmondónak a négy évvel ezelőtti együttesből. Az NBA rajongóknak ismerősen csenghet George Mikan neve, nos Kurland és Mikan a legnagyobb riválisok voltak az NCAA-ben centerposzton, viszont Mikan-nal ellentétben Kurland az amatőr folytatás mellett döntött, természetesen a válogatott szereplés és az Olimpia miatt.
A harmadik meccsüket Uruguay ellen vívták meg, a várakozásokkal ellentétben megszenvedtek dél-amerikai ellenfelükkel, de azért 57 – 44 arányban diadalmaskodtak, köszönhetően Kurland klasszisának. A domináns magasemberrel nem tudtak mit kezdeni, 21 pontot szórt az uruknak. Veretlenül nyerve csoportjukat bejutottak a negyeddöntő csoportkörbe, ahol a szovjetekkel, a brazilokkal és Chile-vel kerültek azonos négyesbe, innen is az első két helyezett lépett tovább. Ebben a körben máris a szintén veretlen Szovjetúnióval kezdtek, a pikáns derbin nagyon agresszív játékot produkáltak a felek, hat amerikai és négy szovjet játékos pontozódott ki, a csatát viszont rendkívül nagy pontfölénnyel, 86 – 58-ra nyerték meg 15 pontos Kurland húzta tengerentúliak, de a két Kansas játékos, Robert Kenney és a brutális fizikumú Lovelette is 14 egységig jutottak, amivel tevékeny részesei voltak az átütő sikernek.
Következett Chile, akikre kegyetlen kétszer húsz perc várt. 103 – 55-ös vereségük az amerikaiak óriási fizikális és technikai fölénye miatt még talán hízelgőnek is mondható, Lovelette mai mércével is sok pontot, 25-öt vállalt a sikerből.
Aztán a csoport utolsó találkozóján jött a hideg zuhany, félidőben 26 – 24-re vesztésre álltak a Womble tanítványok, köszönhetően Brazília taktikus játékának, a nagyot küzdő amik végül 57 – 53-ra megnyerték a számukra borzasztóan nehéz összecsapást és máris az elődöntőben találták magukat, ahol a világbajnok argentinok jelentették az akadályt. Bizony, volt miért törleszteniük, de vissza tudtak vágni 85 – 76-os sikerükkel, a 27 pontos Lovellette mondhatni egyedül cipelte be hátán csapatát a fináléba. Harmadik Olimpia, harmadik döntő!
Ki mással találkozhattak volna ott, mint a már egyszer elvert szovjetekkel, viszont már az összecsapás előtt sejteni lehetett, ez egy egészen más történet lesz. Az addig a tornán kizárólag az amerikaiaktól kikapó Szovjetúnió tudatában volt annak, hogy valami váratlan húzás kell a címvédő feltartóztatásához. Ezt a fegyvert az egészpályás letámadásban találták meg, rendkívül sikeresen. 10 perc játékot követően az állás 4 – 3(!) volt a kihívónak, félidőre némileg beindult a pontgyártás, fordított is az USA, 17 – 15-ös állásnál vonulhattak pihenőre a csapatok. A második játékrészben újra a szovjetek irányították a játékot, de a félidő közepére megtalálták Lovellette-ék az ellenszert, sorra betaláltak ugyanis távolról, az ellenfél annyira nem tudott ezzel mit kezdeni, hogy 9 ponttal elhúztak tőlük. Érdekes jelenet következett ekkor, az egyik szovjet játékos úgy döntött, ülősztrájkba kezd a pálya kellős közepén. A műsor nem vált be, 1952. augusztus 2-án háromszoros Olimpiai bajnok lett a Team USA, miután 36 – 25 arányban verték meg a Szovjetúnió válogatottját. A döntő legeredményesebb amerikai játékosa a kilencig jutó Lovellette lett, Kurland hű társa volt a maga 8 egységével. A dobogóra még Uruguay válogatottja fért fel. Az amerikai válogatott összességében simán és ami nagyon fontos, továbbra is veretlenül nyerte meg soros Olimpiáját, a következő feladat egyértelmű volt, a két év múlva rendezendő Világbajnokságon ki kell köszörülni az egyetlen megmaradt csorbát is, azaz az olimpiai címek mellé begyűjteni a hiányzó világbajnokit is.